Laborczi Dóra: Az evangélikus egyházban idén minden a reformáció 500 éves évfordulójáról szól, arra készül. Ennek alkalmából nagyon sokan és sokféleképpen gondolkodnak a reformációról. Ön szerint mi volt a reformáció lényege?

Várszegi Asztrik: Szeretem a történelmet, ma is érdekel, foglalkozom vele. Történelem szakos tanár vagyok. Ha Krisztus egyházának a történetét nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy mind a keleti, mind a nyugati egyházszakadás fájdalmas volt, de egyben törvényszerű. A bizánci kultúra talajába esett evangéliumi mag más szellemi töltettel fejlődött, mint ami a latin talajba hullott. A nyugati egyház pedig a 16. századra nagyon sok belső feszültséget hordozott. Nem véletlen, hogy régtől volt egy olyan felfogás az egyházzal kapcsolatban, hogy ecclesia semper reformanda, azaz az egyház reformra szorul – nemcsak a középkori, hanem a mai is. Ennek célja, hogy vissza tudjon térni a forrásokhoz, az első szeretet lendületéhez. Luther Márton is ezt tette. Tisztelem őt, a szerzetesi indíttatását és eltökéltségét. A „sola Scriptura”, az egyedül a Szentírás elve azt akarta mondani: senki se torzítsa Isten szavát, hasson ránk ma is úgy, mint akkor, amikor friss volt, az egyház születésekor. Persze ezt az eszményi elgondolást is helyesen kell érteni, értelmezni. Minden keresztény embernek együttérzéssel és beleérzéssel kellene megemlékeznie a reformációról, amely az egyetemes egyház része, hiszen abból indult.
Próbáljuk megérteni, próbálunk tanulni belőle és törekedjünk arra, hogy azt a korszakot, ezzel együtt saját történelmünket újraolvassuk. A reformáció kettős meghívást jelent. Az egyik a reformáció eredeti céljáról szól, hogy térjünk vissza a forrásokhoz, hogy elveszített lendületünket, dinamikánkat újraélesszük. A másik cél, hogy az egyházak közti kiengesztelődésen tovább dolgozzunk. Sőt, még egy harmadikat is hozzáfűznék: hogy közösen tudjuk Isten örömhírét, amit Jézus Krisztusban az emberiségnek adott, a ma embere számára is érthető módon elmondani, hirdetni.

L. D.: Nagyon szívderítő, amit mond, de a felekezetek közötti megosztottság, előítéletesség ma is tetten érhető – ahogyan az egyházon belüli is.

V. A.: Hívő módon és nagyon józanul kell gondolkodnunk kereszténységünkről, Krisztushoz kötöttségünkről, amely korunkban rendkívül veszélyeztetett. Jézus a tanítványaitól hitet kíván – ez a hit mindig a szívünkkel, lelkünkkel és valamiképpen az intelligenciánkkal függ össze. A keresztény ember a kapott ajándékaival együtt lelkileg is mindig intelligens és bölcs. Mindenütt a Jézus Krisztusban már megadatott és a belőle kiinduló egységen kell munkálkodnia, most a 21. században is. Nem dolgozhatok azon, hogy mindenáron azt deklaráljam: a másik más.

A szakadásokat tekintve a teológiánk újraolvasása, a közös egyháztörténelmünk, a közös dolgaink újrafelfedezése és mindenekelőtt a testvéri szeretet kell hogy előre vigyenek bennünket az egység felé. Nincsenek idealisztikus elképzeléseim, hogy ez már holnap megvalósulhat, de azt gondolom, hogy a szakadásokat nem tolhatjuk át Istenre, azokat mi, emberek idéztük elő. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ezt helyrehozzuk, és tisztázzuk, ami tisztázható. Hihetetlen, hogy milyen előítéletek, keresztényhez nem méltó gondolkodás épült belénk az elmúlt 500 évben. Ez egy érzelmi „teologizálás”, érzelmi szakadás, ami még csak racionálisnak sem mondható, mert teológiailag sincs akkora hasadék köztünk. Főleg, hogyha a közös alapot, a Jézus Krisztusba oltott, hozzá kötődő keresztségünket nézzük. Egy evangélikus keresztényt, általában egy protestáns keresztényt és egy római katolikus keresztényt is az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében keresztelnek meg. Az istenképűségünkön túl, ez Jézus Krisztus személyében alapvetően összeköt bennünket.

L. D.: A közös áldozás, illetve úrvacsora kérdése az egyik ilyen sarkalatos pont, ami minden ökumenikus párbeszéd, fórum vagy istentisztelet alkalmával előkerül. Hogyan látja ennek lehetőségeit?

V. A.: Ha erről hitből és őszintén lehetne beszélni, az nagy tágasságot jelentene. De inkább vagyunk írástudók és farizeusok, ezért ez nagyon nehéz kihívás. Hadd szemléltessem egy példával. Nem egészen jóindulattól vezérelve híre ment, hogy János testvérünk reformátusként katolikus közösségben úrvacsorát vesz és áldozik két püspök engedélyével – katolikus részről az enyémmel. (Toókos János testvérrel nemrég a KötőSzó blog készített interjút – a szerk.) Magam ezt hittel, szeretettel, körültekintő módon engedélyeztem. Meg vagyok győződve arról, hogy ez a fiatalember a „katholikosz hitnek” megfelelő módon jár el és cselekszik, efelől nincs kétségem és az egyházi jog szempontjából is rendben van. De látom, hogy a hitnek ezt a „szent” eseményét sokaknak nehéz felfogni, az aggodalmaskodók hibáztatták az eljárásmódunkat. Később egy kedves házaspártól levelet kaptam, akik bevallották, hogy hitben és szeretetben ők is ezt gyakorolják – az egyik katolikus, a másik nem. Azt írták: úgy gondolják, hogy számunkra, keresztények számára Jézus Krisztus nem jogi kérdés, hanem a mysterium fidei, az élő hit csodálatos titka. Hívő és intelligens keresztény ettől nem retten meg. Nagy gond az, amikor csak vallásosak vagyunk, de nem hívők. Talán az a legnagyobb gond, hogy gyakran felszínesen gondolkodunk a saját hitünkről és egyházunkról.

Tovább a KötőSzó blogra.