Ezért idézünk néhány költeményt azokból az időkből, hogy a mai gyásznapon melegítse fel lelkünket és szívünket, és tápláljon bennünket gyógyító hitével!

Kiss Dénes: Velünk vagy ellenünk

Döntsd el magyar, mondd ki a szót
Itt visszalépni nem lehet!
Az ifjúság acél-szíve
a forróságtól megreped!
Döntsd el magyar, döntsd el diák,
és fonjuk lánccá a kezünk!
Döntsd el, ki élsz itt e honban
velünk jössz-e? Vagy ellenünk?

Ébredj magyar! Ma aludni
gyalázat! Vakondok-szerep!
Jöjj el közénk égő szívvel
s emeld fel büszkén a fejed!
Birka fejjel gyávák járnak!
Napba-néző a mi szemünk!
Ne várj tovább! Ma határozz!
Velünk jössz-e? Vagy ellenünk?

Felgyújtottuk a szíveinket,
szemünkben villámfény lobog,
hozzátok szólunk fásult falvak,
ébredő magyar városok!
Mi lettünk ma a vérkeringés,
új indulókat ver szívünk.
Tudni akarjuk, még ma! Tudni!
Ki van velünk és ellenünk?

Utódai a mártíroknak-
mi döntsük el a holnapunk!
Bitófák nőnek virágok közt,
ha nem merünk, ha hallgatunk!
Kiégetik a lelkeinket,
férgek marják az életünk!
Holnap késő már! Ma kiáltson:
Ki van velünk és ellenünk?

Ez a vers 1956. október 20-a és 22-e között íródott, sokszor elszavalták azokban az őszi forrongó napokban. A Pécsi Egyetem című lap október 24-ei számában jelent meg. A költőt ezért a verséért kizárták az ország valamennyi egyeteméről, néhány hónapot börtönben töltött, majd fél évre Kistarcsára internálták.

Sinka István: Üdv néked ifjúság!

Üdv néked ifjúság! Üdvözlégy magyar nép!
Ki lángban és vérben születtél meg újra
három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!
Melyik nép írta fel mostanában nevét
így, hogy aranyat adott kezébe Isten ujja?
S mely nép beszélt így az önmaga nevében,
mint angyal, mikor a harsonáját fújja?
Bús igájának fájára írja hát,
s mint meg-annyiszor a megsárgult ezer évben
vérrel és vassal tanítja zsarnokát.

A fenti költemény 1956. október 29-én Budán, a Rendületlenül című röplapon jelent meg.

Jobbágy Károly: A rádió mellett

Rólunk beszélnek minden nyelven
sikong az éter és csodál:
„Dávid harcol Góliát ellen.”

Népmilliók aggódva nézik,
hányan indulnak halni még?
S küldi a nép ifjú vitézit.

Fiatalok, még alig éltek
s füttyöngő golyók hangja közt
támadnak neki a pribéknek.

Nem akartunk híresek lenni,
ilyen áron meg semmiképp,
hisz' bánatunk már végtelennyi,

de nekünk mindig az jutott,
hogy a világ minket csodáljon
s fiaink kapják a golyót.

Kint ágyú szól, gyors lövés pattan,
a falról Petőfi figyel,
ahogy járkálok egymagamban.

Így járkált ő is átkozódva
„Európa újra csendes...” Ó!
Csak minket húz a sors karóba,

csak minket öl száz év után is
ugyanaz, aki hajdan ölt,
hogy hányan hullunk? - sose számít.

Mások csodálják bátorságunk
mi meg naponta meghalunk,
dzsida, s golyó veri át hátunk,

de megmutatjuk a világnak,
hogy mikor mindenki lapul
s csak a rádiók kiabálnak,

mint akinek már mindenképpen
minden mindegy, hát Életet
adunk Szabadságért cserébe.

És ha a sors minket így büntet,
mert hogy tűrtünk tíz éven át,
felmutatjuk véres fejünket,

s tudjuk, hogy mindent megbocsát.

Irodalmi Újság, 1956. november 2.

Dékány Károly: A szálláson

Lobban a tűz, tápászkodnak
az igricek, s mire a láng
piros nyelve hamuba dűl,
ropog a föld, ég a csalit.

Véres testek hevernek szerte,
bokrok alatt, az utakon…
Nagy ég, mi ez? Felelj! Hajnal,
vagy az alkony? Én nem tudom.

Sirathatunk újból és újra;
én a mérleg nyelvét lesem:
véres gyökér, véres hajtás,
értelmetlenség, értelem?

Táltost idéz és mankót farag
Dózsa népe - egymásra lelt -
s a romok közt pókok szövik
hálóikat, az őszi cselt.

                                 *

Jöjj, fogjunk kezet, ifjú barátom,
a ház mögül a halál les ránk;
a földünk ismét vérre szomjazott
- ez a mi hazánk.
Vér nélkül itt a rend se volna rend
- hóhéroknak adózunk szüntelen –,
hát ha vér kell, hogy éljen ez a föld,
vérzünk – jöjj velem!

Add a kezed, ifjú barátom,
ma szentek vagyunk, ég a városunk
- e máglyára az ébredő világnak
nagyon rászorult.

                                       *

Oh, meghalni mi mindig tudunk
- emberül, bátran mint a szentek,
akik míg élnek, énekelnek –,
de élni soha.

Mi akartuk a békét, rendet
- most ez a rend: a tűz, a vérzés;
most ez a láng az égig érés
földi bélyege.

Ím itt a nép: húsz-harminc legény
s én, a betegszívű rímrakó,
ki olyan rímet mint e puskaszó,
még nem írt soha.

                                         *

Örömmámor s mihaszna ének,
- de szép is vagy te égig érő láng -
de kezünkben még fegyver füstölög.

Oh, szabadok mi még nem vagyunk,
csak rést ütöttünk börtönünk falán
s orrunkig ért a szabadság szele.

Még hull a vér, kopog a tető
és korgógyomrú acélszörnyeken
itt kanyarog át köztünk a halál.

Barátaim, lépjünk csak tovább,
ma latrokká, vagy hősökké leszünk
és holnap - talán - békén alhatunk.

                                          *

Nem kérdezem neved - nincs időm -,
megőrzöm fagyos, fehér arcodat,
- fejünk felett már hull a vakolat;
na, Isten veled, neked már nem árt.

Hogy ugatnak a gyilkos vas-ebek,
most nem válogat, habzsol a halál,
- de tán az jár jól, akit megtalál,
a többi úgyis rabláncra kerül.

Népem, ha tudnád, amit tudok,
hogy holnap itt már egyőnk sem marad,
csak holtak s bénák, mint a gondolat,
mely lelkeinkben vergődik tovább.

Budapest, 1956. október

Benjámin László: Elesettek

Lánctalpakon, egyenruhában jön a Halál értetek.
Szerelem, munka, remény, jó és rossz már tőletek elvétetett.
De már emléketektől is veszik el a becsületet.

Élők és holtak: fosztogatónak titeket gyaláz, aki
Ezt a szomorú országot utolsó kincseitől akarja megfosztani.
Hát jöjjön a lánctalpas Hatalom! Szívünket fossza ki!

Ágyúszó, könnyűzene búcsúztatja az elesetteket, nem sírás.
Mi lesz velünk? Már csak a sírban van a szabadulás?
Nincs felelet. Csak a vér van, csak a gyász.

Irodalmi Újság, 1956. november 2.

Kónya Lajos: A magyarokhoz

Főváros, meghajtom fejemet előtted!
Most lettél e forró napokban honommá,
hogy hűségből vérre menő vizsgát tettél!
Áldjon meg téged a magyarok Istene!
Nem szántad magadat halomra lövetni,
magasra emelted háromszínű zászlónk.
S a megcsúfolt címert szívedre öltötted,
zengvén a szép Himnuszt, az évekig némát.
Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja,
lobogó hitünket, ki lábbal tiporta
s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!

Fiatalok, vulkán felcsapó lángjai,
amit ti tettetek legendába illő!
Láttam szép fejetek fegyverre hajolva
tankok rátok szegzett tűzokádó torkát.
Ültetek füstölgő falakon, csapzottan,
farkasszemet nézve hősen a halállal.
Március fiai, októberi ködben,
éjszaka útjain lobogó szép fáklyák!
Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja,
lobogó hitünket, ki lábbal tiporta
s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!

Áldott légy, magyar nép, ki a zsarnok ellen
megkínzott szívedet az utcára vitted,
ropogó gerinccel egyenesedtél fel,
az emberség délceg szavait kiáltva,
véreddel írtad le a szabadság nevét -
áldott legyen fényes forradalmad, nemzet!
Őseidhez méltó tetteid sugárzón
vetődnek a világ elborult egére.
Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja,
lobogó hitünket, ki lábbal tiporta
s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!

Halottak glóriás menete, ti küzdők,
s ti ártatlan, békés, himnuszra nyílt ajkú
zászlólengetők! Jaj, hogy mindig a zászlót
s zászlótartót lőtte a janicsár fegyver!
Testvéreink, hősi halottak, zokogva
tépjük le szívünkről a vigasz kötését:
vétkes, ki feledni képes életetek
lengedező lángját, végső lobbanását!
Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja,
lobogó hitünket, ki lábbal tiporta
s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!

Irodalmi Újság, 1956. november 2.

Lakatos István: Vörösmarty

A napfényes reményeket
felváltja végül szürke alkony,
aztán az éj… és életed
sötét lesz, mint az eukarbon;
kinek nem hallotta füle,
csak az igazság drága hangját,
az alvilág ördögtüze
vágja végül arcodba hamvát,
s a remény helyén sírhalom,
az domborul – nincs irgalom.

Ki életed dobtad bele
az igazság serpenyőjébe,
hogy süllyedj, bukj, zuhanj te le,
csak az igazság föl az égbe:
hát hitted, győzni a hamis
harcban vélt igazad elég lesz,
s ha tisztán szóltál, magad is
jog és törvény szerint ítéltetsz?
Ugyan! „Becsület és hon”,
csak szó, nem több – nincs irgalom.

Nincs irgalom annak, ki az
igazságért indult csatázni;
megfeddheti minden pimasz,
büntetlen gyalázhatja bárki,
s mi zsarnokság, képmutatás,
gyávaság, butaság tenyészik,
hitvány csel, orv kígyómarás:
mind őt, csak őt, csak őt emésztik,
s akikért küzdött, mint barom
élnek tovább – nincs irgalom.

S nincs részvét és nincs szánalom,
s feledtető jótékony évek,
csak könny van, gyász és fájdalom -
magad maradsz, magányos lélek!
De szűnjék bár lassan, ami
kínzott: önkény, gőg lankadatlan,
önnönmagad démonai
nem szűnnek meg dúlni agyadban,
és bármit teszel: kínpadon,
ott pusztulsz el – nincs irgalom.

Mert meghátrálnod nem lehet,
állsz, míg sorsod, hogy hullj, feláldoz;
de addig -földbe gyökerek-
kötözve vagy az igazsághoz.
Bíró fel nem ment, másvilág
meg nem vált ez alól. Hiába.
Nagy, ismeretlen Ázsiák
nyílnak szívemben a halálra,
s oda boldogság, hír, vagyon,
minden oda – nincs irgalom.

Az Isten ajkán vér csorog,
ma visszaharapta az embert;
visongnak őrült angyalok,
szorítja az ördög a kengyelt;
S „népek veszik körül” helyét
omló sírodnak gyász-sötéten:
ez lenne, hogy nyújtja kezét
testvérnek végre a testvér? Nem!
Az lesz, a nép, ki visszanyom,
hogy fulladj meg – nincs irgalom.

1957

Zas Lóránt: Novemberben

Novemberben sírnak az utcák,
novemberben sírnak az emberek.
Novemberben Budán és Pesten
nevetni nem lehet.

Novemberben a Farkasréten
halottak napi mise-csend fogad.
Novemberben fehér virággal
fedik a sírokat.

Novemberben égnek a gyertyák.
Kicsinyek, teltek, véznák és nagyok.
Novemberben földig hajolnak
a sötét kalapok.

Novemberben csend van és béke.
Temető, fejfa, virág és kereszt.
Novemberben könnyek köszöntik
az elesetteket.

Novemberben géppuskák szórtak,
tankok tapostak. A föld remegett.
Novemberben gyilkoltak, öltek.
November temetett.

Novemberben itt esküt szegtek,
gyaláztak törvényt, tiportak jogot.
Novemberben vörössel, vérrel
a máglya lobogott.

Novemberben erőszak vágott,
gumibot tépett, börtön kacagott.
Novemberben a homlokunkra
égettek csillagot.

Novemberben öklök szorulnak
és felbizseregnek a tenyerek.
Novemberben élők a holtak.
November fenyeget.

A Farkasréti temetőben ezer és ezer lobogó gyertya fényénél hangzott el 1958. november 4-én.

Így emlékezzünk dicső forradalmunk ismert és névtelen hőseire, mártírjaira, akik akkor a legdrágábbat, az életüket áldozták a magyar hazáért, a nemzetért! Emlékük legyen áldott!