Vannak azonban más példák is: „Rá se ránts!” – írta Martin Seiter (név megváltoztatva) egyik Facebook-barátja a férfi 31. születésnapján a Facebookon. A férfi azonban már két éve halott volt. Feltehetően a gratuláló nem értesült a halál tényéről. „Egy ilyen beírt beszólás akkor is fáj, ha nem gondolják komolyan” – vélte Martin korábbi jegyese, Linda.

Emlékezés vagy életmű

Amikor egy ismerősöm nagybátyjának oldalán a születésnapi üdvözletek megjelentek, ő már nem volt az élők sorában. Ebben az összefüggésben az „Isten éltessen sokáig” mondat, a morbiditás határát súrolja, főleg a közvetlen hozzátartozók számára.
Egy másik barátom elhunyt tanára oldalán tapasztalta azt, hogy sokan köszöntötték őt születésnapján, egyesek szomorúval, mások mosolygós jellel. Az utóbbiak valószínűleg nem értesültek a halálesetről: „Ez azért ijesztő, mert a Facebook sötétebb oldalát is felfedi: néha mennyire, de mennyire felületes ez az egész Facebook-mizéria! Hiába áltatjuk magunkat azzal, hogy a közösségi oldalon kinyílik előttünk a világ, ha közben ilyen dolgok felett simán el tudunk siklani, mint egy „ismerősünk” halála.”

Facebook-ismerőseimet faggatva az derült ki számomra: bizony sokan vannak, akiknek van olyan elhunyt barátjuk vagy ismerősök, akinek még ma is él a Facebook-profilja. Egy fiatalon elhunyt magyar evangélikus lelkészkolléga oldala is a rá való emlékezés helyévé vált, nemrégiben régi táborok képeit posztolva taggelte be őt korábbi lelkésznője. Egy eltűnt hegymászó profiljában a születése évfordulójának idején újra feltűnnek az üzenetek. Rá mindenki egy-egy képpel vagy idézettel emlékezik ilyenkor. Ebben az esetben ez egy jóleső emlékezésnek felel meg, senki sem érzi magát rosszul miattuk. 

Az azonban valljuk be meglehetősen bizarr, ha egy elhunyt Facebook oldala időről-időre posztol valamit. Egy három évvel ezelőtt öngyilkoságot elkövetett volt kollégám oldalán például ez történik. Annakidején beállította, hogy egy alkalmazás segítségével naponta idézetekkel ellátott szép képeket tegyen közzé. És ezek azóta mintha új életre keltek volna. Az ismerősök sorra fűzik hozzájuk gondolataikat. „Kicsit olyan, mintha az illető még mindig köztünk lenne és engem ez a „technikai malőr” egyáltalán nem zavar” - válaszolta kérdésemre az egyik barát.

Akik számára ez mégis furcsa vagy érthetetlen, ilyen kérdéseket vetnek fel: „Miért posztolnak egyesek elhunytak oldalára? Abba a hiszemben, hogy az elhunyt mégis „látja” ezt? Miért nem magukban köszöntik őt? Miért nem imádságukban hordozzák őt? A gyász szerintem privát dolog vagy ha közkinccsé teszik, jobban fel tudják dolgozni a felfoghatatlant?”

„Egy életmű, egy alkotás a facebookos megjelenés. Nem kell azt megszüntetni az illető halála után - osztotta meg véleményét egy másik ismerősöm. - Én már meg is jelöltem a beállításoknál a bátyámat, hogy halálom esetén ő kezelje a lap továbbélését. Egy festményt sem égetnek el a festő halála után, miért ne élhetne tovább valakinek az oldala.” 

A Halál és az internet témája nem hagyta nyugodni Jörg Eisfeld-Reschkét. 2010-ben Berlinben létrehozta a Közösségi Média Kommunikációjának Intézetét (ikosom). Ő azt figyelte meg, hogy az embereknek mennyire kevés a tapasztalatuk még a témában, annak ellenére, hogy egyedül Németországban három percenként egy Facebook-felhasználó életét veszti. „Mindenki tudja, hogy az újságokban gyászhirdetéseket is szoktak feladni. A Facebookon és a Twitteren az emberek nem várják, hogy ott fognak értesülni barátjuk vagy ismerősük elvesztéséről. Sokan egyszerűen nem is tudják, hogy mihez kezdjenek egy ilyen hírrel. Társadalomként még nem dolgoztunk ki erre bizonyos rituálékat” – mondja a tudós.

Ezt erősíti meg a Badeni Protestáns Tartományi Egyház világnézeti felelőse, Gernot Meie is. „Ha a nagyszülők meghalnak, világos, mit kell tenni. Ha egy fiatal ember motorbalesetben életét veszti, az interneten új helyek jöhetnek létre, ahol ebbéli gyászunkat kifejezhetjük.”

Számos lehetőség van a Facebookon egy barát vagy hozzátartozó halálára reagálni. A profilt lehet törölni vagy emlékoldallá változtatni. Gyakran egy ilyen profilban cserélhetik ki a barátok, és a család emlékeiket vagy bánatukat az elhunyttal kapcsolatban. Sokan ha gyászolnak, akkor egy gyertyát vagy egy keresztet választanak profilképüknek. Ez fájdalmukat mindenki számára láthatóvá teszi.

Meier úgy véli, hogy már van bizonyos változás e téren: Amíg az utóbbi évtizedekben a halál tényét megpróbáltuk valahogyan kiégetni, száműzni a társadalmunkból, addig az olyan portálokon, mint például a Facebook, mindennek visszaköszönését, visszatérését figyelhetjük meg.

A gyász lefolyásában azonban a teológus nem figyelt még meg változást: „Még mindig megvannak a tipikus fázisok: a szívbemarkoló fájdalomtól, a tudomást nem vételen át, az őrült dolgoktól addig a pontig, amíg az ember ismét magára nem talál.”

Bizalmas rituálék a Facebookon

Hogyan lehet az ismerős rituálékat a Facebookon megélni, azt Sheryl Sandberg, egy internet-vállalat üzleti vezetőnője mondja el. Amikor a férje, Dave Goldberg május elején 47 évesen meghalt, az asszony négy nappal később az profiljában őszintén leírta érzéseit és gyászát. A nagyvilág nyilvánossága előtt Sandberg betekintést engedett lelki életébe és ezzel sok embert megindított.

30 napig írta naplóját, addig az időpontig, amíg a zsidó vallás szerint a házastárs gyászának hivatalos ideje tart. „Dave, mindig is tisztelni foglak és a gyerekeidet úgy fogom nevelni, ahogyan azt megérdemlik. Megígérem neked, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a B opcióból a lehető legjobbat hozzam ki. És bár a gyászidő letelt, az A opció szerint gyászolok” - írta Sandberg.

„Közös életünkbe kapaszkodni” 

Linda átélte, hogy mennyire nehéz egy nagyveszteség után ismét visszatérni az életbe: „Sokszor visszatérek a vőlegényem Facebook-profiljára, majd híreket, dalokat és költeményeket rakok fel oda. Úgy érzem, hogy a közös életünket ott még fenntarthatom” - emlékezik.

Az a veszély, hogy a gyászfolyamat nem lesz lezárva, sajnos az internet nélkül is fennáll, mondja Eisfeld-Reschke: „Amíg eddig ez a folyamat egy csendes szobában történt, addig ma nyilvánosan zajlik. Irritáló ez mások számára, mivel ez ember hirtelen szembesül vele.”

Gyertyagyújtás

A Facebook-bejegyzések mellett a gyász másik formáját lehet gyakorolni azzal, ha virtuálisan  gyertyát gyújtunk az elhunyt hozzátartozó vagy ismerős emlékére. „Miután súlyos betegségben meghalt az édesanyám, a kezdeti sokk után egy hosszú, fásult, lelkileg kimerítő időszak vette kezdetét. A gyászmunka részeként megpróbáltam különböző módon feldolgozni a hiányát, de sorra kiderült, hogy az „eredmények” csak átmeneti „sikerrel” járnak” - meséli egyik barátnőm. - A temetői látogatás a szóróparcellában mindig felkavart, a hazautat rendre végig sírtam, és mivel eleve fél napos program volt a távolság miatt, keresnem kellett valamit, ami enyhíti a fájdalmamat. Az otthoni, esténkénti mécsesgyújtást nem akartam „kötelező rutinná” tenni, és magányomban vágytam mások fájdalmába, gyászába belesimulni. Kellett valami, ami csak az enyém, intim, és paradox módon mégis kitehető a nyilvánosság elé. Talán az volt a lelkemben, hogy ha más is látja, és sajnál engem, hogy gyászolok, akkor nekem könnyebb lesz. Nos, nem lett, de internetes kutakodásom pár kattintás után elvezetett ide, ebbe a virtuális közösségbe: www.gratefulness.org/light-a-candle/ Itt gyújtottam anyunak gyertyát. Ez az oldal egy szomorú hely. A meggyújtott gyertyát személyessé kell tenni, hogy bármikor megtaláljam, újra gyújthassam, és ha akarom, a linkjét is megadhassam másnak. Ez utóbbit nem tettem meg, de a monogramjával elneveztem, és a megjegyzés rovatba a halála dátumát írtam be, meg egy számomra jelentőségteljes mondatot. Ez az én sebem, fáj, és nem fog soha a heg elmúlni – ezt éreztem, és a több-tízmilliós láthatatlan közösség egy tagjaként volt, hogy naponta megnéztem az oldalt, ellenőriztem, ég-e még a gyertyám. Ma már ritkán járok a gyertyagyújtó oldalra. Tudom, hogy sok őszinte érzés, nagyon sok szeretet, sok fájdalom, sok imádság, sok könny kapcsolódik hozzá. Nekem jó, hogy van egy ilyen hely, és hiszem, hogy a szándék, amely itt gyújt gyertyát a szerettéért, eljut ahhoz, akinek szánjuk, célhoz ér” - emlékezett szomorúan.

Magyar nyelvű kegyeleti oldalak:

https://www.gyertyagyujtas.hu/index.php/

https://www.gyertyalang.hu/