Képünk Takácsné Kovácsházi Zelma 80. születésnapjának megünneplésekor készült, az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, 2010. április 14-én.

– Hogyan telt a gyermekkora, és hogyan alakult úgy az élete, hogy olyan hivatást válasszon, ami akkoriban egyáltalán nem számított kifejezetten női pályának? 

– Nyolcévesen félárva maradtam, az édesapám meghalt, édesanyámmal ketten maradtunk. Anyám nem akart újra férjhez menni, mert nem tudta elképzelni, hogy egy családon belül kétféle gyerek legyen. A Deák téri evangélikus gimnáziumba jártam, és ott érettségiztem. Tulajdonképpen nem készültem lelkésznek, mindig a tanári pálya vonzott. A gimnáziumi tárgyak közül a fizika és a matematika volt a kedvencem. Az volt az elképzelésem, hogy fizika–matematika szakra megyek, és ezeket fogom majd gimnáziumban tanítani. A teológiára az vonzott, hogy úgy éreztem, akármennyi prédikációt, bibliaórát vagy hittanórát hallgatok, a saját, vallással, kereszténységgel kapcsolatos lelki kérdéseimre csak akkor kaphatok választ, ha én ezekben a kérdésekben szakember leszek. Habár az a hír járta, hogy nem vesznek fel nőket a teológiára, és tekintve, hogy az egyházi élet akkorra már be lett szorítva egyre kisebb és kisebb területre, mindenesetre leérettségiztem ’48-ban, és felvettek. Igaz, nem voltunk sokan nők, a mi évfolyamunkban hárman, előttünk pedig ketten. 

– A női hallgatókhoz hogyan viszonyultak a tanárok és diáktársak? 

– Nagyon jól. A soproni évek gyönyörűek voltak, gyönyörű volt az épület, amit 1920-ban emeltek csak nekünk. Trianon után ugyanis nem maradt Magyarország területén evangélikus teológiai képzőhely, mert addig Eperjesre meg Pozsonyba jártak a magyarországi evangélikus teológusok. Szóval gyönyörű élet folyt ott, bár sokat fáztunk és éheztünk, annyira gyenge volt a koszt. Tüzelőt pedig nem lehetett kapni, így az ember estig benn maradt az egyetemen, csak aludni ment haza. Ennek ellenére én rendkívül élveztem, nagyon jó professzoraink voltak, magasan képzettek, hosszú ideig, többnyire németországi teológiai egyetemeken tanultak. Barátság, tanulás, könyvtár és a város. Sopron sokat adott nekem. Sokat olvastam, tájékozott voltam. Sokan mondták, hogy már amikor odamentem, olvasottabb voltam teológiából, mint mások akkor, amikor eljönnek onnan. Egyetlenegyszer volt egy nem jeles kollokviumom. Velem féltek is vizsgázni jönni a hallgatók emiatt. Egyet azonban nem kaptam meg, éppen azt, amire vártam. Hogy úgy legyek tájékozott az istenkérdésben, a vallás kérdésében, a kereszténység kérdéseiben, ahogy én akartam. Nem éreztem azt, hogy én ezt úgy igazán, belsőleg értem. Később ez is eljött, de nem a teológián. 

– Mi történt az első három év után?

– ’51-ben költözött a teológia Pestre, a fasori evangélikus gimnáziumba, azt csak a rákövetkező évben államosították. A legfelső emeletre költöztettek bennünket, ahová azelőtt az elsős, tízéves gimnazisták jártak. Olyan szűkek voltak a padok, hogy mindig azt mondtam, cipőkanállal kell besegíteni az embert, és dugóhúzóval kihúzni. Itt már az egészet nem szerettem. A teológia addig a Pécsi Egyetemnek a Soproni Hittudományi Kara volt. Az évnyitónkra Pécsről a rektor és a professzorok jó része eljött, és az egyetem épületéből vonultunk át a templomba a városon keresztül. Az egész Sopronnak is ünnepe volt. Rektori kézfogással vettek fel, az egész emelkedett volt, és az ember szabad egyetemi polgár lett. Ez a szabadság Pesten elmaradt. Az egyházvezetés éreztette velünk, hogy tőlük függünk. Addig az egyház úgy tekintett a teológiára, mint egy egyetemi karra. A püspökök gyakran eljöttek Sopronba, év végi vizsgákra. A professzorok is jórészt papok voltak, de mégis független állami intézmény voltunk. Itt pedig azt éreztették velünk, hogy aki nem igazodik, az ne számítson semmi jóra. Volt néhány ember, akit ki is tettek, kifejezetten politikai okból, hogy nem illik bele a mostani egyházi gondolkodásba. Óriási különbséget jelentett, hogy szabad magyar egyetemi polgárokból egyházi teológusok lettünk, és az egyház függőségébe kerültünk. Akkoriban kevés parókus lelkészre volt szükség. Ráadásul megszűnt a hitoktatás, így vagy kétszáz teológiai végzettségű tanárnak, akinek eddig biztos állása, állami fizetése volt, mostantól egyházi berkekben kellett állást keresnie. A Trianon utáni Magyarországon nagyon kevés evangélikus volt, Békés megyétől eltekintve. Az ébredés következtében viszont sokan mentek a teológiára, tehát túlkínálat jelentkezett.

– Hogy tudtak elhelyezkedni a nők teológusként egy pártállami diktatúra árnyékában? 

– Amikor leszigorlatoztunk, minket, a három végzős lányt – Kinczler Irént, Szita Istvánné Bérczi Margitot és engem – behívatott Dezséry László püspök, és mindenkit megkérdezett, hogy mi a terve, mit akarunk. Én mindjárt kereken megmondtam, hogy egyházi szolgálatba nem akarok állni – bár azért valamilyent csak adtak volna. A magam lábán akartam állni, és a világban boldogulni, mivel nekem a teológia nem adta meg azt, amire vágytam. Szépen elbúcsúztunk. Ősztől elkezdtem gyors- és gépírni tanulni, és műszaki rajzot. Mindkettő remekül ment. Azt mondták, hogy parlamenti gyorsírónak küldenének. Kérdezték, hogy mit csináltam eddig. Mondtam, hogy teológiát tanultam. Na, akkor mégsem lesz magából parlamenti gyorsíró. Nem is lett. De semmilyen se lett. Elvégeztem, a műszaki rajzot is, jól rajzoltam mindig. Gyerekkoromban festőművésznek is készültem. De akkoriban nagyon kevés állást hirdettek. 1953–54-ben számos helyen létszámstop is volt. Ajánlás kellett a felvételre. Engem senki nem mert sehova sem ajánlani, még a barátaim sem. Legfeljebb megmondták, hogy hová menjek, hol keresnek műszaki rajzolót. Ahol kipróbáltak, ott ölelgettek, hogy milyen gyönyörűen rajzolok, gyönyörűen írok, holnapután már itt fogok állni ennél a táblánál, de nem álltam, mert az életrajzba bele kellett írni az öt év teológiát. Volt olyan osztályvezető, aki meg is mondta: Ne strapáljam magam, mert engem íróasztalhoz nem vehetnek fel, nem vagyok megbízható, fizikai munkát meg nem adhatnak, mert túlképzett vagyok. Na, én azért csak keresgéltem tovább. 

– Hogyan kötött ki mégis újra az egyháznál?

– Akkor kaptuk meg először azt a piros személyi igazolványt, amibe nekem azt írták: „képzettség nélküli, foglalkozás nélküli”. Ez furcsa volt, hiszen képesítésem több is volt, csak alkalmazásom nem. Egyszer az édesanyámmal beültünk egy kávéra a Puskin mozi mellett a Kossuth Lajos utcán egy presszóba. Megállt egy rendőrautó, körülzárták az üzletet, és igazoltattak. Az én igazolványomat rögtön magánál tartotta a rendőr, és betettek a fekete kocsiba. Behoztak a Deák téri kapitányságra, ami most szálloda. Elmentek közben a lakásomra, házmestert, szomszédokat, mindenkit megkérdeztek felőlem. A hadnagy, aki kihallgatott, megkérdezte, hogy mit csinálok, miből élek. Azok, akiket így összeszedtek, rendszerint utcanők voltak. Mindjárt a kihallgatás legelején engem is orvosi vizsgálat alá vontak. Ezután mondta azt az orvos, hogy a detektíveknek már az emberek szeméről meg kellene tudnia állapítani, hogy tisztességes-e vagy sem. A hadnagy is nagyon rendes volt, azt mondta, hogy állást nem adhat, de azt ajánlja, hogy nyilvános helyre ne menjek. Se kávézóba, se étterembe, se színházba, se moziba, mert ott igazoltathatnak. Az utcán sose fognak igazoltatni, legyek nyugodt. De én azért nyugodt nem voltam, nem akart senki sem alkalmazni öt év teológiával. Visszamentem Dezséry püspökhöz, és elmondtam neki, hogy sajnos nem tudok a saját lábamra állni, mert nem kapok talpalatnyi helyet sem, ahol állhatnék. Azt mondta, hogy nagyon szívesen felvesz maga mellé a püspöki tikárságra. Épp akkor ment egyik alkalmazottja szülési szabadságra. Férjhez mentem – a férjem jogász volt, és nagyon jó házasságban éltünk –, de dolgoztam tovább. ’56-ban Dezséry lemondott, visszahelyezték Ordass püspököt, és 1958 júniusában újra menesztették, akkor már szülési szabadságon voltam. Káldy Zoltán került a Déli Egyházkerület élére. Káldy azt mondta, hogy szívesen vár vissza. Egy nappal azelőtt, hogy mentem volna vissza a hivatalba, eljött hozzám a titkára, és azt mondta, hogy nem mehetek vissza, mert az a kívánalom, hogy az új püspöknek ne legyen olyan titkárnője, aki az Ordass vezette titkárságon dolgozott. Amikor Káldy püspök fogadott, nagyon udvarias volt, és azt mondta, hogy mondjam meg, hová szeretnék menni, és ahová tud, oda elhelyez. Hafenscher Károly akkori Deák téri lelkész, akivel én ifjúkorom óta jó barátságban voltam, azt javasolta, hogy mondjam a Deák teret. Hát így kerültem oda.

– Ekkor, ha jól számolom, ’59 környékén járunk. Milyen feladatokat kapott a Deák téri gyülekezetben?

– A legelején, amikor odakerültem, Keken András igazgató lelkésznek megmondtam, hogy amíg kicsi a gyerek, nem tudom itt tölteni a délutánokat. Délelőtt kilenctől kettőig, a hivatali órákban, amíg az adminisztráció van, addig itt leszek, vasárnap a gyerekmunka az enyém, szerdán délután az ifjúságban részt veszek, de a többi napon hadd legyek a gyerekemmel. Ő beleegyezett. Ez így ment egészen a fiam tízéves koráig. Akkor mondta Hafenscher Károly, a másodlelkész, hogy „Zelma, higgye el, a fiát már rendesen megnevelte, most már dobja be magát egészen a gyülekezetbe”. Akkor beosztottuk az alkalmakat, a vasárnapi gyerekbibliaóra az én feladatom volt. Vagy kétszáz 3–12 éves gyermeket tartottunk számon. De száznál többen jártak egy-egy vasárnap, több csoportban tanítottuk a gyerekeket. A gyerekek karácsonyi ünnepségét már a templomban tartottuk. Volt, hogy Levente Péter rendezte a kigondolt programot. Az ő lánya is gyerekbibliakörösöm volt. 
Az ifjúsági munka is nagyon jól ment. A szerdai ifjúsági órán is tartottam bibliamagyarázatot, előadást, beszélgetésvezetést. A fiatalok közül nekem később egy kis munkatársi gárdám alakult ki, akik felajánlották, hogy bedolgoznak a gyerekmunkába, merthogy ők is ide jártak gyerekbibliaórára, hozzám, és az milyen jó volt, és szívesen segítenének. A gyerekbibliaórát annyira szerették a gyerekek, hogy mikor autót vagy tévét vett a család, akkor lehetett volna tévét nézni – vasárnap délelőtt gyerekműsorok voltak –, vagy el lehetett volna menni az autóval kirándulni, de a gyerekek mindig azt mondták: csak a Deák tér után. Lemondtak valami olyasmiről, ami akkor a legnépszerűbb dolognak számított, mert annyira jól érezték magukat. 

– Milyen módszerekkel dolgozott, ami ennyire magával ragadta a gyerekeket? 

– Én valószínűleg pedagógusalkat vagyok, és jó elbeszélő. Semmilyen eszközt nem volt szabad használni, se képet, se vetítést, csak a tanító volt és a tanítványok. A legkisebbeknek kicsi asztalokat és székeket vettünk, úgyhogy teljesen otthon érezhették magukat abban a szobában, ahová a háromtól hétéves korosztály járt. Én ezeknek a kicsiknek is nagyon az igazat akartam mondani, ne kelljen később se korrigálniuk. Akkortájt jelent meg Németországban Ethelbert Stauffer három kicsi Jézus-könyve. Jézusról történeti módon beszélt. Külön irányzat a Jézus-kutató, történeti irányzat, amelyik lefejti az egyházi tradíciót, és megkeresi azt a személyt, azt a názáreti Jézust, aki valóban ott volt, akinek tanítványai voltak, akinek tanítása volt, akit valóban megfeszítettek, és akinek a nevében az első gyülekezetek elindultak. Ez egy csodálatos könyv, én ennek alapján tanítottam, meséltem nekik. Az én fiam is akkor volt két-hároméves, szóval tudtam is a nyelvükön beszélni. Az volt a nagy tapasztalat, hogy ezek a kicsi gyerekek, ha novemberben megtanítottam nekik egy Jézus-anyagot, egy ilyen történeti anyagot, akkor májusban, amikor kikérdeztem tőlük, ismétlés nélkül, úgy mondták el a történetet, mint aki előtt azt levetítik. Jöttek a teológusok tanulmányi útra a gyakorlati tanszékről, és azt mondták, hogy soha életükben nem hallották még, amit ezek a gyerekek tudnak. Stauffer részletesen bemutatta, hogy hogy nézett ki a nagy szinedrionnak a terme, ahol Jézust elítélték. Hol ült az elnök, a főpap, hol ültek a többi tanácstagok, hol ülhetett a közönség, hol helyezkedhetett el a jegyző, és hogy voltak olyan területek, mint nálunk mondjuk a parlament erkélyei, ahová be lehetett menni hallgatni. Elmondja, hogy hol állt a vádlott, a kirajzolt helyen, és hogy hogyan kérdezték. Azt a jelenetet is elemzi, amit olyan nagyszerűen ír le Márk evangélista, hogy Kajafás lejött a székéről, és odament Jézushoz egészen közel, és a szemébe nézett, hogy te mondd meg, hogy ki vagy. Leírja, hogy milyen hírek keringtek akkoriban Kajafásról, hogy nem is főpapot, hanem a vizsgálóbírót látták benne, aki úgy tudott az ember szemébe nézni, hogy a vádlott bevallott mindent. És ő ment oda így Jézushoz. Ebből aztán jelenetet is csináltunk, és ezt ezek a gyerekek úgy el tudták fogadni, el tudták képzelni, mintha színházban lettünk volna. Nem egy gyerek énhozzám odajött az óra végén, és azt kérte: tessék megmondani az anyukámnak, hogy ő is meséljen, mert csak itt hallgatok valamit. 
Ez egy mesélést igénylő korosztály, és úgy jöttek ide, hogy itt történeteket fognak hallgatni. És tényleg. Letették a kis kezüket az asztalra, a tenyerüket az arcuk alá tették és így, felém fordulva úgy hallgattak, hogy alattuk a szék meg nem reccsent. Pedig 40-50 perces órák is voltak, mert nálunk hosszan tartott az istentisztelet. Amikor kicsit nagyobbak lettek, az ifjúsági csoportból azok, akik nekem felajánlották a segítségüket, elvitték táboroztatni a gyerekeket. Én nem mehettem velük, lelkész nem mehetett táboroztatni akkoriban. Privát táborba vitték el a gyerekeket, azt mondták, hogy elviszik a barátok gyerekeit nyaralni, mert egyházi tábort nem lehetett szervezni. Hozták ki a gyerekeket a pályaudvarra, amikor hazaérkeztek, énekelni kezdtek a pályaudvar kellős közepén, körbevettek, mintha valami reklámot akarnánk forgatni. Ez a segítő ifjúsági gárda máig is együtt van. 

– Mikor szentelték végül lelkésszé? 

– 1982-ben. Hármunkat huszonnehány év lelkészi szolgálatunk után ismertek el. Előbb csak olyan nőket szenteltek fel, akik elvállaltak bizonyos helyeket. Olyanokat, ahová férfi nem ment el, mert a fizetés kevés volt, és rengeteg volt a szórvány. Elsősorban egyedülálló nők voltak, mert akinek családja volt, az nem ment el akárhová. Általában tehetséges nők voltak. Jól csinálták, lelkesen is csinálták, eleinte rozoga biciklikkel járták a szórványokat nap mint nap – akkoriban az egyháznak még nem voltak jó autói. Sokszor egy közönséges konyhában gyűltek össze, ahol még ott volt az ebédszag, akár húszan is. A szórványélet nagyon nehéz élet, és nagyon kiszívja a lelkész energiáit.
A gyülekezetek szerették a női lelkészeket, tán mert személyesebb kapcsolatba kerültek velük, és már nem tartották rangon alulinak, ha nem férfi a lelkészük. A Deák téren volt egy a Luther Társaságból alakult férfikör, ahol kikötötték, hogy oda nő nem járhat. Ez a férfikör viszont engem elfogadott.

– Ön személy szerint tapasztalt valamilyen hátrányt amiatt, mert nő?

– Engem mindig elfogadtak. Sokszor jött hozzám a család, hogy esketést és temetést is én végezzek. De én tartottam magam a beosztotti előírásokhoz. Prédikálni civilben hamarabb kezdtem, mint ahogy felszenteltek. Úrvacsorát osztani, oltári szolgálatot tartani beállt mellém férfi liturgus. Volt olyan lelkésznő, akinek a püspök megengedte, hogy temessen, de civilben. Volt, aki keresztelhetett, de én például nem keresztelhettem, pedig keresztelni azelőtt egy bábának is lehetett. Én nem vágytam a lelkészségre. Arra vágytam, hogy beszéljek, tanítsak, és kapcsolatban legyek az emberekkel. A rendszerváltás után egyszerre minden nőt felszenteltek, ott álltak vagy huszonöten a Deák téri oltárnál. A Deák téren az udvarban van egy tábla a templom oldalán, ahol feltűntették, hogy ott ki mennyit szolgált. Ott a nevem, de amikor megcsinálták, azt mondták, hogy ne haragudjak, de csak a szentelésem idejétől írhatják oda. Nem is ezen múlt. Az a sok gyerek, szülő, az a sok férfi engem mind lelkészként tartott számon. Az ifjúság is mindig mondta: „Zelma néni a mi papunk!” Lehet, hogy a kollégáknak ez nem esett jól, de amikor vita volt arról, hogy ki mit csináljon, akkor ők engem kértek. Azt tapasztaltam, hogy nem mindig a pozíció számít, hanem az, hogy mit kap tőled, milyen kapcsolatot tudsz vele ápolni, és az mit ad neki. 

– Az államhatalom hogyan viszonyult ahhoz a virágzó gyülekezeti munkához, ami a Deák téren folyt? 

– Nekem nem volt összeütközésem. Néha üzentek a lelkészségre, hogy túl nagy az ifjúsági létszám. Akkor igyekeztük úgy csoportosítani a gyerekeket, hogy ne legyenek annyian egy helyen. Ki nem jöttek, de azt lehetett tudni, hogy voltak, akik megfigyeltek mindent. Mindettől függetlenül, igazán jól működött a gyerekbibliakör. 

– Ha jól értesültem, nemcsak a gyerekbibliakör volt igen népszerű, de a felnőttek korosztályát is meg tudták szólítani.

– Összehívtam időnként a szülőket, hogy ők is mondják el a tapasztalataikat. Egyszer egy évzárón 80-100 felnőtt is összejött, és mind azt mondták, hogy a gyerekek olyan sok mindent tanulnak itt, és azt az iskolában is tudják használni. Ha például elmennek az osztállyal egy múzeumba, az ott látott tárgyakat, képeket meg tudják magyarázni. Arra is törekedtem, hogy legyen általános műveltségük, a Biblia, a kereszténység és az egyház viszonyán túl, hogy a tudás nem ellentéte a hitnek. Az ifjak kirándulni vitték a kicsiket, olvasókört szerveztek nekik, stb. A biológussal bogarakat gyűjtöttek, növényekkel ismerkedtek, a csillagásszal az eget kémlelték, de volt köztük, aki matematikai feladványokkal ejtette bámulatba őket. 1959-től 1980-ig volt ez a nagy korszak, és addig virult. A gyülekezetet is úgy próbáltuk nevelni, hogy a kereszténység, a kultúra és a társadalmi lét ne legyen egymástól idegen számukra. Minden év augusztusában kialakítottuk a gyülekezeti programot és a beosztást; ki, mikor, mely bibliaóra-program előadója, vezetője. A bibliaórák első része ismeretterjesztés volt. Előre beosztottuk, hogy ki miről tart előadásokat, az érdeklődési körének megfelelően. Én is tartottam, sikeresek is voltak. Nagyon jó témák voltak, például kultúra a Bibliában, vagy Biblia a kultúrában – akkor olyan irodalmi műveket vettünk elő, amiben bibliai alakok szerepelnek, és azt néztük meg, hogyan ábrázolja őket a szerző, mit láttat vagy fantáziál például Thomas Mann Józsefben vagy Kodolányi János Mózes karakterében az Égő csipkebokorban. A másik fele a bibliaóra programjának természetesen a bibliai textus alapján épült fel. Magas szinten műveltük azt is, de olyan nyelven, hogy gondolkodásra késztesse az akadémikust és a háztartási alkalmazottat egyaránt. Azt mondták, hogy egy hétre való gondolkodnivalót kapnak. Ennek nagymestere volt dr. Keken András, a népszerű prédikátor. Előadni, elmesélni mindig is jól ment nekem, és szerettem. ’56-ban, mikor nem volt villany a házban, akkor a ház egy része összeült, hogy meséljek. És én meséltem, filmet, könyvet, színházat, valahogy ez volt a képességem, hogy úgy meséljek, hogy lássák és élvezzék. Azt mondhatom, hogy a Deák téren is szerették a tudásomat. Többnyire elég világias prédikációkat tartottam, amiben volt tudomány is, kultúra is, színház, film, mert itt is azt akartam, hogy egy életük legyen ezeknek az embereknek, egyben legyen a hitük és a világi életük. És sokan azt mondták, hogy egy hétig gondolkodnak azon, amit mondtam. Elolvasták a könyveket, megnézték a filmeket, amikről beszéltem. Nagyon hálásak voltak azért, hogy kicsit tágabbra nyitottam az ablakot. De a teológiai kérdésekről is nyíltan beszéltem. Úgy éreztem, hogy ezeket az embereket keresztyénségre senki nem tanította, ezért én próbáltam úgy közelíteni, hogy tanuljanak is. Ha valaki egy üzenetet át akar adni, de nem indokolja kellőképpen meg, akkor az az emberekben bizalmatlanságot szül. Indokold, amit állítasz! Sokszor mondták nekem, hogy olyan kérdésre kaptak választ, ami megvolt bennük, de sosem merték feltenni. Én megmutattam, hogy a felvilágosodás után élünk, nem a 16. században, és a mai emberek kritikáját, tudását is figyelembe kell venni. 

– A tanítást nyugdíjazása után sem hagyta abba: hosszú ideig tanította a mai lelkészeket az Evangélikus Hittudományi Egyetemen.

– Igen, húsz évig. A Deák térről nyugdíjba mentem ’90-ben, akkor meghívtak kortárs teológiát tanítani, amit addig ott még nem tanított senki. Rólam tudták, hogy én a kortársakat is olvasom, fordítom, és meghívtak. Nyolcvanéves koromig tanítottam, és végül kötelező tárgy lett. Azt mondta Reuss András, az akkori rektor, hogy minden professzor a reformáció 16. századi csúcspontjára teszi a hangsúlyt, és a 21. században kimennek úgy a teológusok, hogy azt gondolják, ott a vége mindennek. Persze sok hallgató azért megy a teológiára, hogy kapjon egy papírt a lelkészi foglalkozás végzéséhez. Kevesek látják az öt év óriási lehetőségét. A tanrendszer továbbgondolására, a teológia kurrens nyelvének felfedezésére, újabb megközelítések, irányzatok megismerésére, a kritikus gondolkodás elsajátítására. Én egykor öt évig a teológián is erre törekedtem, és aztán sem hagytam abba a tanulmányozást, és akkor felfedeztem fel Stauffert. Könyvei megjelenése akkora hatást gyakorolt akkoriban Németországban, hogy az újságok azt írták, hogy az emberek felszállnak a buszra, és kihúzzák a zsebükből, és ott is olvassák, miközben a német templomok üresek voltak. 
Az a tapasztalatom, hogy van a kereszténységnek egy olyan hangja, amin lehet válaszolni egy teljesen világias embernek is, aki nem tanult be minden kátét. Én ezt éreztem a magunk ifjúságánál is, és sok másiknál. Párbeszéd nézetekkel és tanulás. Az egyházban is.

A cikk a Credo magazin, 2019. 3–4. számában jelent meg.

A magazin  megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.