A 2014. 11. 03-án megtartott alkalom dr. Fabiny Tamás püspök áhítatával kezdődött.

Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében!

Ámen.

Hallgassátok meg kedves testvérek, hallgassák meg a jelenlevők, azt az igét, amit erre az alkalomra választottam, a Jelenések könyvéből, a Biblia utolsó könyvéből, az első rész 4. versét.

„Kegyelem néktek és békesség, attól, aki van, aki volt, és aki eljövendő.”

Kedves testvérek, kedves vendégeink!

Igyekszem mindig olyan igét választani a szabadegyetem bevezető áhítatára, amely valamilyen módon felvezeti az előadást, ami majd elhangzik, és most néhány olyan gondolatot osztanék meg, a Szentírás alapján, amely a nyelvvel, a nyelvészettel valamilyen formában összefügg. Önmagában ez a három igeidő is, pontosabban a van, a volt és az eljövendő így egymás mellett és ebben a sajátos sorrendben, a jelen, a múlt és a jövő formájában, ahogyan Jézusról beszél, aki most van, itt van közöttünk, de aki volt, mint történelmi személy, illetve aki az idők teljességében eljön, eljövendő. Ez önmagában is egy nyelvtani forma, a múlt, a jelen és a jövő. Természetes dolog, hogy az emberi nyelvet, így a magyar nyelvet is átszövik a bibliai tartalmú metaforák, jelképek, asszociációk, és különösen nagy műveltség sem kell ahhoz, hogy néhány kifejezésben a bibliai gyökeret tetten érjük. Ha azt mondjuk valakire, hogy tamáskodik, vagy pálfordulásról beszélünk, akkor tudjuk, hogy ez a bibliai tanítványról, Jézus tanítványáról, Tamásról, az ő kételkedéséről kapta a nevét és a Tamások nevében mondom, hogy ez nem a hitetlen Tamás, hanem a kételkedő Tamás, és az nem mindegy. Tehát a tamáskodás szó innen ered vagy a pálfordulást is akkor értik meg, hogy ha tudjuk, hogy mi történt a damaszkuszi úton Saullal, Pállal. De azokat a kifejezéseket, már talán nem érti mindenki, mert egy kicsit nagyobb műveltség kell hozzá, hogy ha azt mondom, hogy „Áll, mint Bálám szamara!” Ehhez már tudni kell, hogy az Ótestamentumban van egy történet Bálámmal és az ő szamarával kapcsolatban. Vagy ha valaki azt mondja „Mosom kezeimet!”, akkor ezt akkor érti meg igazából, hogy ha Pilátus történetét ismeri. Apropó Pilátus, hogy ha azt mondjuk, hogy: „Belekerült, mint Pilátus a Krédóba.” Az is egy, ha nem is bibliai, de egy az egyháztörténetre hajazó kifejezés, hogy a Krédóban, a Hiszekegyben benne van Pilátus, és úgy érzi valaki, hogy idegen testként kerül egy bizonyos helyzetbe. Ezzel szemben, én azt merem mondani, hogy Pilátus nagyon jó helyen van a Krédóban, nagyon jó, hogy a Hiszekegy nem valahol tér és idő fölötti valóságokról beszél, hanem térben és időben meghatározható mindaz a történet, ami Jézussal és a Teremtővel, a Megváltóval és a Megszentelővel kapcsolatos. Vagyis Pilátus nagyon is jó helyen van bizony a Krédóban, és lehetne még folytatni ezeket a bibliai eredetű kifejezéseket. Ezek akkor vállnak még izgalmasabbá szerintem, hogy ha a köznyelv módosít az eredeti bibliai jelentésen, és sokszor észre sem vesszük. Ismerős az a kifejezés, hogy „Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal.” Ezt akkor használjuk, hogy ha a magyar bürokráciát szeretnénk érzékeltetni, hogy az egyik ügyintéző nem tudja, hogy mit csinál a másik, és ez egy olyan eléggé összevisszaságot jelent. Apropó a tohuvabohu, vagyis az összevisszaság: akkor értjük jól, ha héberül tudunk és a genezis könyvét tudjuk héberül olvasni, mert ott hogy kietlen és puszta volt, azt régen úgy mondták, hogy tohuvabohu. De visszatérve, hogy „Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal”, ez a magyar nyelvben az összevisszaságnak a jele. Pedig az eredetiben Jézus ezt pozitív értelemben használja, hogy amikor alamizsnát adsz, amikor segítesz a szegényeken, akkor a jobb keze ne tudja, hogy mit csinál a bal, vagyis ne hivalkodjál azzal, hogy te adsz, és ne kérkedjél ezzel, hanem szinte legyen észrevétlen, még önmagad számára is, hogy valakin segítesz. Vagy ugyanilyen módosuláson megy át az a kifejezés, hogy „pusztába kiáltott szó”, ha ma azt mondjuk valamire, hogy pusztába kiáltott szó, akkor azt mondhatják, hát ez az ember hiába prédikál, mert nem figyel rá senki. Pedig Jézus, Ézsaiás nyomán, pozitív értelemben használja, mert Keresztelő János „Kiáltó hangja szól a pusztában: Készítsétek az Úrnak útját!” Tehát milyen jó, hogy a pusztában kiált a próféta és nem hiábavaló az ő szolgálata. Vagy még egy ilyen változás: gyakran mondják egyfajta ilyen közmondásként, hogy „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” , és azt gondolják, hogy helyesen idézik a Bibliát, pedig rosszul idézik. A Bibliában ilyen mondat nem szerepel, hogy „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” A Bibliában azt mondja Pál apostol: „Aki nem akar dolgozni, az ne is egyék!” Ugye, milyen nagy különbség? Gondoljunk a munkanélküliekre, gondoljunk a fogyatékosokra, gondoljunk a nyugdíjasokra, ki az, aki azt merné mondani jó lelkiismerettel, hogy „Ha nem dolgozik, akkor ne is egyék!” Ha nem akar dolgozni, pedig megtehetné, az már egy másik kérdés. Tehát minden nyelvészeti forma, közmondás, szállóige, ha a Bibliából gyökerezik, akkor alaposan megvizsgálandó, és jó tudni, hogy nincsen-e valami félreértés. Hadd utaljak még végül röviden az énekkincsre. Azt gondolom, hogy az énekeink is gyakran meglepetéseket tartalmazhatnak. Kosztolányi Dezsőnek van egy ismert verse, a témához kapcsolódik egyik sora: „Erős várunk nekünk a nyelv.” Akkor értjük ennek a Kosztolányi sornak a mélységét, ha tudjuk, hogy Luther himnusza úgy kezdődik, hogy „Erős várunk nekünk az Isten!”, és erre játszik rá nem blaszfémia, Istenkáromlásszerűen, hanem mintegy tovább víve ezt a gondolatot. Vagy József Attila Kész a leltár című versében azt írja: „Magamban bíztam, eleitől fogva!” Akkor értjük igazából ennek a mondatnak a súlyát, de a fájdalmát, a drámaiságát, hogy ha tudjuk: a 90. zsoltár nyomán a református testvérek himnusza pedig így hangzik: „Tebenned bíztunk eleitől fogva.” És ha József Attila azt mondja, hogy magamban bíztam, akkor ez vagy valahol nagyon fájdalmas, vagy önironikus, vagy éppenséggel egoista. De valahol egy szándékos módosulás van a bibliai mondathoz képest, és ezen aztán Nagy Gáspár is csavar még egyet, aki az egyik versében pedig azt írja – a Magamtól féltem címűben –, hogy „Magamtól féltem, eleitől fogva!” Ugye, a 90. zsoltár, József Attila, Nagy Gáspár és lehetne folytatni a sort. A nyelvtanról gondolkodunk. Egy bibliai mondatot hadd idézzek még: „Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek!” Azért idézem ezt a mondatot, mert a minap erről kellett egy egzegézist írnom a Lelkipásztor című folyóirat karácsonyi számában. Ez lesz majd az ige karácsonykor, és megnéztem, hogy milyen alakban van ez a megjelent epifané; ebben epifánia van. Ismerjük ezt a szót, a megjelenés. Ez egy görög nyelvtan szerint aorisztosz alak. Az aorisztosznak az érdekessége, hogy az olyan igeidő, amely tudvalevőleg a cselekvés kezdetét hangsúlyozza, de arról már nem ad információt, hogy ez a megkezdett cselekvés folyamatban van-e még, vagy pedig befejeződött. Vagyis: nem tudjuk, hogy ez (imperfectum), folyamatban levő, vagy pedig (perfectum), befejeződés, és amikor aorisztoszban használja a szerző, hogy „Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme”, akkor szándékosan hagyja-e nyitva a mi számunkra ezt a mondatot, hogy mi dönthetjük el, hogy a mi életünkben is megjelenik, vagyis (imperfectumban) engedjük, hogy megjelenik, vagy pedig mi ettől elzárkózunk, és azt mondjuk, hogy (perfectum) megjelent egykor, de nekünk már nincs hozzá közünk. Egy aorisztosz igei alak hitvallásos helyzetet teremthet, nekünk kell döntenünk arról, hogy hiszünk-e Isten megjelent kegyelmében, vagy pedig nem hiszünk. Utolsó példám, mert nem akarom elvenni előadónk kenyerét, a szentháromság titkára vet fényt ez a mondat, amit felolvastam, Jelenések 1-4.

„Kegyelem néktek és békesség, attól, aki van, aki volt, és aki eljövendő!” Az eredeti görögben itt az apo az attól vagy valakitől szó szerepel, prepozíció szerepel, és minden gyerek tudja, aki görögül tanul, hogy az apo után genitivust, birtokos esetet kell használni, tehát genitiviusban kell ragozni a szót. Igen ám, de ha megnézzük itt ezt a szót a Jelenések könyvében, akkor a szerző nem birtokos esetbe teszi, hanem alanyesetben hagyja azt a három szót: aki van, aki volt, aki az eljövendő, és ezzel azt mondhatjuk, nem hajlítja ezeket a szavakat. A kifinomult stílusérzékű görögök számára ez durva nyelvtani hiba. Itt azonban azt gondolom, hogy ez a szerző részéről, a Jelenések könyve szerzője részéről tudatos vállalás, mintegy azt akarja sugallni, hogy Isten szétfeszíti a nyelvtannak a kereteit. Egy kommentár idézi azt a jelenetet, amikor Zsigmond császár a konstanzi zsinaton egy nyelvtani hibát császári hatalmával akart szentesíteni. Volt ilyen, hogy egy uralkodó egy nyelvtani hibát a maga császári hatalmával akart szentesíteni, de azért volt, aki ezt mondta neki: „Ceasar non supra grammaticos.” Vagyis a császár nem áll a nyelvtan fölött. Ennek nyomán, mi azt mondhatjuk, hogy itt a Jelenések könyvének igéje azt sugallja: „Deus super grammaticam”. Vagyis Isten fölötte áll a grammatikának, Isten szétfeszíti a nyelvtannak a kereteit, mert ő olyan, hogy volt, van és eljövendő, és hogy ha Istennek úgy tetszik, akkor még őt nem is kell hajlítani, nem is kell genitivusba tenni, hanem meg lehet hagyni, de csak az ővele kapcsolatos alanyesetben, mert ő szétfeszíti a nyelvtan keretét. De azért amikor ragozni kell, akkor ragozzunk, és értsünk egyet azokkal, akik azt mondták, hogy: „Uraim, az igét nem csak hirdetni kell, hanem az igét ragozni is kell!”

Kiss Jenő akadémikus, nyelvészprofesszor előadása – A reformáció és a magyar nyelv

Az élővilágban egyedül az ember rendelkezik a beszéd képességével, vagyis ember és nyelv feltételezi egymást. És mert az ember kizárólag közösségben tud élni, a nyelv is közösségi jelenség. Ezért a közösséget érő változások előbb vagy utóbb hatással vannak a nyelvhasználatra is. Ha történelmi példát keresünk, gondoljunk arra, hogy a magyarságnak a Kárpát-medencében való letelepedése után nyelvünkben is megjelent számtalan olyan változás, amit az itt talált, számunkra új kultúrának köszönhetünk. Hasonló hatással volt nyelvünkre a reformáció, amely kulturális értelemben szinte átírta, számos új vonással gazdagította a magyar nyelvet.

1517. október 31-én egy Ágoston-rendi szerzetes kiszögezte 95 hittételét a wittenbergi vártemplom kapujára, s ezek a gondolatok alapjaiban formálták át a 16. század társadalmát, és jelentős hatást gyakoroltak az azóta eltelt évszázadokban élt emberi közösségekre is. Luther Márton nem akart kiszakadni az egyházból, nem akart új felekezetet alapítani, ám két dologhoz ragaszkodott. Szilárdan hitt abban, hogy meg kell reformálni az egyházat, és legalább meg volt győződve arról is, hogy a hitéletet a Szentírásra kell alapozni.

A 16. századnak ez a világtörténelmi szempontból is legjelentősebb eseménye természetesen hatással volt a magyar társadalomra is: gyökeresen megváltozott a magyarság viszonya saját anyanyelvéhez.

Milyen volt a helyzet Magyarországon a reformáció felbukkanásának idején?

A mohácsi csata után a hagyományos egyházi, vagyis római katolikus intézmények jelentős része megsemmisült a török által megszállt területeken, s ez alapjaiban gyengítette meg az egyházat. Ez éppen akkor történt, amikor a katolikus egyházban egyébként is mutatkoztak egy európai léptékű válság kibontakozásának jelei. Ekkoriban Magyarországon is mind jobban érzékelhető volt a megújulás igénye, a morális felemelkedés reményét a tömegek egyre inkább a reformációhoz kötötték. Jelentős vonzerőt jelentett az olcsóbb egyház ígérete, az ésszerűbb szertartási rend, a visszaélések megszüntetésének és a polgári szemléletű önállóság igénye. Világi személyek, presbiterré választott, tekintélyes hívek szólhattak bele az egyházi közösségek ügyeinek intézésébe, ami alapvetően és szimpatikus módon tért el az addigi gyakorlattól.

Meghatározóan új jelenség volt az is, hogy a katolikus, kézírásra alapuló műveltséggel szemben a reformáció a kultúra és persze a vallási tanok terjesztése legfontosabb eszközének a könyvnyomtatást tekintette. Úgy fogalmazhatunk, hogy a reformáció kezdettől fogva kommunikáció-technológiai fölényébe került a katolicizmussal szemben.

Mindezek következménye az lett, hogy a magyar anyanyelvűek közel négyötöde a 16. század végére protestáns hitre tért. Szerb Antal szerint „a katolikum ereje a történelemmel dacoló stabilitás, a protestantizmusé ugyanakkor a fejlődés dinamikája”. Új foglalkozás jelenik meg: a vándorprédikátor. Róluk azt írta Szerb Antal, hogy „ezekben a kimeríthetetlen erejű igehirdetőkben ölt testet magyar földön a kor új emberideálja, az autonóm személyiség”.

Ebben a reményteljes társadalmi és kulturális közegben zajlott a reformáció folyamata, ami jelentő hatással volt a magyar nyelv fejlődésére is.

A legfontosabb változás, hogy a reformáció anyanyelvűvé tette a hitéletet. Ezzel rangot adott az anyanyelveknek és bővítette használati terüket, értéküket. Immár nem csupán a hétköznapok kommunikációs eszköze volt az anyanyelv, hiszen ekkor már az Evangéliumot is a nemzeti nyelveken hirdették. Sőt, arra is volt már lehetőség, a hívek anyanyelvükön is olvassák a Szentírást, ami ma már szinte elképzelhetetlen mértékben növelte a magyar nyelv tekintélyét. 1532-ben fordítják le először magyarra Pál apostol leveleit, 1536-ban már a négy Evangélium is olvasható magyarul, 1541-ben megjelenik az első magyar nyelvű Újszövetség, Sylvester János fordításában. Az előszóban az olvasható, hogy „az, ki zsidóul és görögül és vígre deákul szól vala régen, szól néked az itt magyarul. Minden nípnek az ű nyelvén, hogy minden az Isten törvényin éljen, minden imádja nevit. Itt vagyon az rejtett kincs, itt vagyon az kifolyó víz, itt vagyon az tudomány, mely örök íletet ád”. Mindebből látható, mennyire nem volt még akkoriban irodalmi magyar nyelv, Sylvester a nyugat-dunántúli nyelvjárásban szólt olvasóihoz.

Az első teljes magyar nyelvű Biblia-fordítás 1590-ben jelent meg Vizsolyban, Károli Gáspár gönczi esperes fordításában, s ez a munka hallatlanul fontos mérföldkőnek bizonyult a magyar irodalmi nyelv kialakulásában. Az immár anyanyelven is hozzáférhető Szentírást olvasó egyszerűbb emberek is hozzáférhettek a kultúra és a műveltség forrásához, ami addig elképzelhetetlen volt. Reményik Sándor azt írja A fordító című, Károli Gáspár emlékének szentelt versében, hogy „Az, kinek szellemét ma körül álljuk / A Legnagyobbnak fordítója volt, / A Kijelentés ős-betűire / Alázatos nagy gonddal ráhajolt. / Látom: előtte türelem-szövétnek, / Körül a munka nehéz árnyai: / Az Igének keres magyar igéket. / Látom, hogy küzd: az érdes szittya nyelv / megcsendíti-e Isten szép szavát? / És látom: győz, érdes beszédinek / Szálló századok adnak patinát. / Ó be nagyon kötve van Jézusához, / Félig ő viszi, félig Jézus őt, / Mígnem Vizsolyban végül megpihennek, / Együtt érve el egy honi tetőt. / Amíg mennek, a kemény fordítónak / Tán verejtéke, tán vére is hull, / De türelmén és alázatán által / Az örök Isten beszél – magyarul.”

A reformáció aktív közösségi hitéletet, jó Biblia- és zsoltárismeretet, s általában aktív és széles műveltséget kívánt, ezért nagy területen épített ki iskolahálózatot az elemi szinttől, a gimnáziumon át, egészen a főiskoláig. Ekkoriban, vagyis az 1530-as, 1540-es években alapítják meg a sárospataki, a debreceni és a pápai, valamivel később pedig a nagyenyedi református, illetve a pozsonyi, lőcsei, eperjesi és nagyszebeni evangélikus kollégiumokat.

A reformáció a műveltség demokratizálásával újfajta kommunikációs lehetőségeket hozott létre. A magyar anyanyelvűek legnagyobb tömege, a jobbágyság, a parasztság, valamint a kis- és középnemesség már nem korlátozódott a családi körben, illetve munka közben folytatott beszélgetésekre. Nyelvhasználatuknak része lett a választékos, ünnepélyes nyelv, az egyházi szertartásban, az istentiszteleteken magyar nyelven olvastak fel a Bibliából és persze magyarul énekelték a zsoltárokat is. A reformációnak köszönhetően a középkor óta először tudatosul a magyar anyanyelvűekben a kulturális összetartozás tudata és a nyilvánosság fontossága.

Erőteljes fejlődésnek indult a világi irodalmi nyelvhasználat. 1028 magyar nyelvű vers maradt fenn a 16. századból, ebből 73-at 1536 előtt írtak, 955-öt pedig utána. Önmagáért beszél az arány. A korábban szinte egyeduralkodó latin nyelv mellett ebben az évszázadban a nyomtatott szövegek területén is teret hódít a magyar nyelv. 1631 és 1540 között a fennmaradt nyomtatott művek 70 százaléka latin nyelvű, és mindössze 7 százalék a magyar. Ezzel szemben az 1551 és 1560 között eltelt időszakban a kiadott műveknek már csak 54 százaléka íródott latinul, a magyar nyelvű fennmaradt publikációk száma pedig 24 százalékra emelkedett. 1561 és 1570 között pedig a továbbra is 54 százalékos latin hányaddal szemben már a kiadott művek hányada elérte a 44 százalékot. 1571 és 1580 között a 19 százalékos latin jelenléttel szemben 75 százalékos magyar nyelvi arány áll. A számok mindennél jobban mutatják a nyelvhasználatban a reformáció nyomán bekövetkezett változást.

Ebben az évszázadban a katolikus és a protestáns egyházi kiadványok aránya is érdekes változást mutat: 7 százalék katolikus, 21 százaléknyi protestáns eredetű elmélkedés jelent meg ebben az időszakban. A 4 katolikus katekizmussal szemben 22 ilyen jellegű protestáns kiadvány jelent meg; 1 katolikus prédikáció-gyűjteményre 16 protestáns jut; 2 katolikus tanítással szemben 24 protestáns jelent meg; 9 katolikus vitairatra pedig 31 protestáns jutott.

Az ekkoriban kifejlődő könyvnyomtatást a protestánsok tanaik terjesztésére és világi művek, például tankönyvek terjesztésére tudatosan felhasználták és persze fejlesztették. A 16. században 12 városban (Sárváron, Pápán, Sopronban, Pozsonyban, Nagyszombatban, Lőcsén, Kassán, Debrecenben, Kolozsváron, Gyulafehérváron, Szebenben, Brassóban) működtettek jelentős nyomdákat. A térképre pillantva szembeötlik, hogy egyik város sem volt a hódoltság területén található, és látható az is, hogy csupán négy olyan város akad ezek között, amely a trianoni országcsonkítás óta is magyar területnek számít.

Óriási jelentőse van annak, hogy ebben az időben a tudomány magyar nyelve is fejlődésnek indult. Az első magyar nyelven írt tudományos értekezés Dévai Bíró Mátyás, egykori wittenbergi egyetemi hallgató, magyar nyelvtannal foglalkozó munkája. Ortographia Ungarica címmel jelent meg 1549-ban a könyv, de a latin cím alatt már ez is ott olvasható: „…azaz igaz írásmódjáról való tudomány, magyar nyelven írattatott”. Az első magyar nyelven írott történeti munka 1559-ben látott napvilágot. 1565-ben magyar nyelvre fordítják a máig a magyar jog egyik alapművének tekinthető, Werbőczy-féle Tripartitumot, 1577-ben pedig megjelent az első magyar nyelvű orvostudományi könyv, ugyanebben az évben egy matematikával foglalkozó mű is.

Megindult az anyanyelv iránti filológiai érdeklődés is, aminek legfőbb oka az, hogy immár a magyar nyelvet is érdemesnek találják a vizsgálatra. Mert ha már Isten is megszólal a nemzeti nyelven, akkor a tudomány sem negligálhatja annak vizsgálatát!

A Biblia-fordítások mindig is meghatározó szerepet játszottak magyar nyelv fejlődésében, jól igazolja ezt a különféle időszakokban készült szövegek összehasonlítása.

Elég összevetni az 1541-ben készült Sylvester-féle Újtestamentum fordításban olvasható egyes szakaszait a Károli féle fordítás megfelelő soraival. Példázat a magvetőről Sylvesternél: „Sokat prédikál vala űnekijek hasonlatos beszíddel általa és ezeket mondja vala. Ímé kimene magvetni az magvető ember és mikoron magot vetne az magok közül némely magok az út szélen esének. És eljövének az madarak és megívék az magokat. Némelyek pediglen jó köves helyekre esének, holott sok föld ott nem vala és hamar kikelének annak okáért, hogy míly földben nem volnának.” Nos, ha valaki azt állítja, hogy első olvasásra mindent megért ebből, az előtt megemelem a kalapomat! De lássuk Károli Gáspár ötven évvel később született szövegét: „Szóla nékik sokak példabeszéd által, mondván egy magvető ember kiméne vetni. És mikor az magot hintené, némely az magban esék az útszélre. És eljövének a madarak és elkapdosák azt. Némely esék az köves helyre, ahol nem vala sok föld és hamar kikele, mivelhogy az földben nem vala mélyen az mag.” Lám, ebből ma is mindent megértünk. Az óriási jelentőségű bibliafordítások révén így formálódott ebben az évszázadban rohamosan a magyar nyelv, amelyből később kisarjadt az irodalmi nyelv.

Az irodalmi nyelv kialakulása során a 17. században már világos volt, hogy két nagyobb nyelvjárási tájnak van esélye arra, hogy vezető szerephez jusson. A keleti, vagy tiszai, illetve a nyugati, vagy dunai nyelvjárás versengett egymással, s a küzdelem végül a keleti nyelvjárás javára dőlt el. Ennek egyik legfőbb oka az, hogy az első teljes Biblia-fordítás az ország keleti részében, az ott használt nyelvjáráshoz igazodva készült el, s a Károli-féle fordítás azóta is minden újabb Biblia-fordítás megkerülhetetlen viszonyítási pontja. De nem mellékes az sem, hogy az ország keleti részében működtek a legnevesebb protestáns iskolák, Sárospatakon, Debrecenben és Kolozsváron. Ezekben az iskolákban tanultak azok a tudós grammatikaírók, akik utóbb rendszerbe foglalták az egységes, irodalmi magyar nyelvet. És persze az is gyengítette a nyugati nyelvjárás pozícióját, hogy arrafelé már akkor erősen érződött a német, értsd osztrák befolyás, a magyarok pedig már akkor sem szívelték a német jövevényszavakat. A keleti végeken tanyázó Kazinczyval a Somogy megyei Nikláról levelező szegény Berzsenyi Dániel ezt nagyon megszenvedte.

Kevesen tudják, de volt a magyar nyelvben egy elkülönült katolikus, illetve protestáns helyesírás, amit valójában a nyomdászok alakítottak ki. Az határozta meg az adott könyv nyelvezetét, hogy milyen vallású volt a nyomdász, akinek a műhelyében készült. Még a 19. század végén is voltak ebben eltérések! A c-vel jelölt hangot a katolikusok cz-t használtak, a protestánsok tz-t. A cs-hang jelölésére a katolikusok ch-t, a protestánsok ts-t. Ezt a különbséget csak a 20. század elején szüntette meg az akadémiai helyesírási szabályzat. Tulajdonnevekben persze tovább élt az a különbség, vagyis valószínűleg protestáns gyökerű családból származik az, aki úgy írja a nevét, hogy Babits, Rátz, vagy éppen Kováts, – Kazinczy és Forgách pedig bizonyosan katolikus família szülötte.

A végül győzedelmeskedő keleti nyelvjárásnak „köszönhetjük” a magyar nyelv „fekete bárányát” is: az ly-t. Kazinczyék azért nem dobták ki a születő magyar irodalmi nyelvből az ly-t, mert akkoriban a palóc és más északi nyelvjárásokban is megvolt az ennek megfelelő, elkülönült beszédhang. A Kárpát-medencében tíz nyelvjárási területet ismerünk, ebből kilencben használják az úgynevezett zárt e hangot, amely kimaradt a magyar irodalmi nyelvből. Ugye kitalálták már, melyik az a nyelvjárás, amelyben soha nem használtak zárt e hangot? A Kazinczy és Károli által is beszélt és végül mindenütt elterjedt, Magyarország észak-keleti részén beszélt nyelvjárásban. Ettől függetlenül hála illeti őket szinte emberfeletti nyelvújító munkájukért és tegyük hozzá, ennél nagyobb bajunk soha ne legyen.

A katolikus és protestáns szóhasználat egyébként bizonyos tekintetben a mai napig eltér egymástól. Elsőáldozás, mise, litánia, plébános – ezek mind katolikus körökben használt szavak, melyeknek természetesen megvannak a protestáns megfelelői is: konfirmáció, istentisztelet, zsoltár, lelkész. Izaiása nálunk Ézsaiás, a bibliai Samária nálunk Szamária és ami másnak Vízözön, az a protestánsoknak Özönvíz. És végül említsük meg a köszöntések közötti ismert különbséget: a katolikusok úgy köszöntik egymást, hogy „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”, míg az evangélikusok úgy, hogy „Erős vár a mi Istenünk!”, illetve a reformátusok az „Áldás, békesség!” szavakkal üdvözlik egymást.

Horváth János, a 20. század legnagyobb magyar irodalomtörténése azt írja a reformáció jelentőségéről: „A hitéletből kiküszöböli a latint, bevonultatja helyére a nemzeti nyelvet, s meghonosítja a könyvnyomtatást.” Majd hozzáteszi: „A magyar nyelv szempontjából pedig az, hogy bevonul a magyar nyelv, korlátlanul tért foglal a vallásos irodalom minden ágában. A magyar nyelv most már nem egy szűk egyházi rendhez szól, hanem a felekezet minden tagjához, a laikus nagyközönséghez is. A reformáció korában fokozatos magyarosodás, sőt, népesedés megy végbe a magyar irodalmi nyelvben. Az olvasóközönség laicizálódik, azaz világivá válik. Az előtt csak elvétve történhetett meg, hogy papon, szerzetesen, apácán kívül más valaki, egy-egy világi főrangú nő magyarul írt könyv iránt érdeklődjék. A protestáns vallási irodalom a hívek egyetemét, bármíly foglalkozású laikusok összességét közösségének tekinti. Közönséget a szó igazi értelmében a reformáció nevel az irodalomban először.”

Mindezt egy mondatban is össze lehet foglalni: a reformáció kiemelkedő hatást gyakorolt a magyar nyelv fejlődésére.