A Magyar Nemzeti Múzeum megbízása kapcsán hány helyen fordult meg a Felvidéken?

2017 áprilisa és augusztusa között hat fotóstúrán jártam be a Felvidéket Pozsonytól Kassáig, Komáromtól Árva váráig, Eperjestől Nagybiccséig. A hat túra során 4800 km-t autóztam, 38 településen közel száz templomot kerestem fel, némelyiket többször is. Necpálon például kétszer is jártam, a késmárki artikuláris evangélikus fatemplomba pedig csak harmadik alkalommal sikerült bejutnom.

Ez egy teljesítménytúrázónak is becsületére válhatna!

Meglehet, bár ebben az esetben a számok önmagukban nem sokat árulnak el a feladat összetettségéről és nehézségeiről.

Mik voltak ezek a nehézségek?

A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy ez volt az első olyan fotózási megbízás, amelyet egy számomra ismeretlen nyelvi közegben kellett teljesítenem. Ha csak fotóznom kellett volna, még ezzel is megbirkózom valahogy – feltéve, hogy tudnak rólam. Az ilyen jellegű hivatalos fotózások esetében ugyanis az a gyakorlat, hogy a megbízó központilag megkéri az engedélyt az érintett intézmények illetékeseitől. Ez történt ebben az esetben is, de sajnos a Magyar Nemzeti Múzeum által közel félszáz felvidéki lelkészség címére elküldött fotózási engedélyt kérelmező levélre mindössze két helyről – Dobsináról és Késmárkról érkezett válasz. Bár már indulnom kellett volna, de még fogalmam sem volt, hogyan vegyem fel a kapcsolatot az egyes lelkészi hivatalok illetékeseivel annak érdekében, hogy engedélyt kapjak a templomok belső tereinek fotózásához, illetve, hogy egyeztessem velük a fotózás időpontját – és mindezt szlovák nyelven! Talán mondanom sem kell, hogy ez megoldhatatlan feladat lett volna számomra, ha nincsenek olyan helyi segítőim, akik nemcsak a telefonos és e-mailes egyeztetésekben voltak segítségemre, hanem számos helyszínre személyesen is elkísértek, és oroszlánrészt vállaltak abban, hogy – néhány kivételtől eltekintve – lényegében minden templomba be is jutottam. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a helyi segítők nélkül legfeljebb külső fotókat készíthettem volna az egyes templomokról, ám a megbízás lényegét jelentő belső felvételekre – néhány, turisták számára is nyitott templomot leszámítva – esélyem sem lett volna.

Elárulhatjuk a segítők nevét?

Megérdemlik, hogy név szerint is megemlítsük őket. Mindenekelőtt köszönettel tartozom Pogány Erzsébetnek, a Szövetség a Közös Célokért társulás igazgatójának, aki szorult helyzetemre való tekintettel mozgósította a SZAKC több munkatársát. Első utamon Matus Tibor két napon keresztül volt segítségemre: miközben Komáromtól Somorján, Pozsonyon és Nemesváralján át egészen Nagybiccséig kísért, telefonon folyamatosan egyeztette az időpontokat a lelkészi hivatalok illetékeseivel – többnyire sikerrel, de például Pozsonyban még az ő többszöri, kitartó próbálkozása sem vezetett eredményre.

A következő túrák előkészítésében Beke Beáta, a SZAKC rozsnyói munkatársa volt segítségemre: neki köszönhettem, hogy Garamszegtől Necpálig, Besztercebányától Késmárkig, Lekenyétől Dobsináig – egy kivételével – sikerült az összes templomba bejutnom. Szőke Éva levelezett és telefonált a pozsonyi, szenicei és csallóközcsütörtöki katolikus templomokba való bejutásom érdekében – ideértve a püspöki engedély beszerzését is. Zilizi Kristóf kalauzolt Pozsonyban, illetve Nagyszombatban, nélküle biztos, hogy nem jutottam volna be a pozsonyi orsolyita templomba. Nem rajta múlt, hogy a nagyszombati paulinus templomba még úgy sem kaptunk engedélyt, hogy az összes hivatalt végigjártuk.

Szerencsére voltak olyan helyi segítőim is, akikre még az otthoni felkészülés során magam találtam rá. Mivel a katalógus egyik tanulmányának szerzője Kónya Péter, az Eperjesi Egyetem rektora, kézenfekvő volt, hogy tőle kérjek segítséget. A rektor úr Dohnanec Tibor személyében biztosított számomra kísérőt, aki egy teljes napon át kalauzolt Eperjes evangélikus emlékei között – a Régi Kollégiumtól az evangélikus templomon át a temetőig. Eperjesen – a rektori engedély birtokában – minden óraműpontossággal haladt – egyedül a temetőben kellett sokat bolyonganunk, amíg – a pontos koordináták hiányában – nagy nehezen megtaláltuk a híres eperjesi tudósok sírjait.

A legkülönösebb módon lőcsei segítőmre, Astrid Kostelníková-Zwillingovára találtam rá. Még az otthoni felkészülés során, amikor a katalógus szerzői által magyar nyelven megadott településnevek, templomok és világi intézmények szlovák nyelvű megfelelői, címei és elérhetőségei után hetekig kutattam a szlovák nyelvű adatbázisokban és internetes oldalakon, rábukkantam a szepességi baráti körnek a Lőcsei evangélikus temető című magyar nyelvű honlapjára. Mivel a honlapon több érdekes cikk szerzője Astrid Kostelníková-Zwillingová volt, rákerestem a nevére az interneten, ahol több vele készített magyar nyelvű interjút is találtam. Ezen felbátorodva egy magyar nyelvű levélben fordultam hozzá segítségért. Mivel Astrid nem csak megszervezte, hogy bejuthassak a lőcsei és iglói evangélikus templomba, hanem mindkét helyszínre személyesen is elkísért, ő szintén igen nagy segítségemre volt, mint alkalmi tolmács. Köztiszteletben álló személyisége, evangélikus kapcsolatrendszere mindkét helyszínen megnyitotta előttem a kapukat. Ami azért volt különösen nagy szó, mert a lőcsei evangélikus templomba biztonsági okokból akárkit nem engednek be, ugyanis – ahogy Czenthe Miklósnak „A Lőcsei Evangélikus Egyházközség levéltárának rendezése” című jelentését olvasva már előzetesen felkészülhettem rá – a nyugati karzaton a Lőcsei Evangélikus Egyházközség Levéltárát őrzik.

Az elmondottak alapján betekintést nyerhettünk a szervezési nehézségekbe. Ezek után az is érdekelne, hogy a hat felvidéki fotóstúra során mi jelentette a legnagyobb szakmai kihívást?

A katalógusban három tanulmány is foglalkozik az Árva várai Thurzó-kápolnával, illetve a kápolna eredeti, ún. Thurzó-oltárával, amely ma a necpáli evangélikus templomban található. Galavics Géza, aki e művészettörténeti és vallástörténeti szempontból kiemelkedő jelentőségű reneszánsz alkotást választotta tanulmánya tárgyául, azzal a feladattal bízott meg, hogy próbáljam meg virtuálisan rekonstruálni az Árva várai kápolna Thurzó György korabeli állapotát, amikor még az eredeti, jelenleg Necpálon található festett, evangélikus oltár állt a várkápolnában ma látható vörösmárvány oltár helyén. Ehhez természetesen el kellett menni mindkét helyszínre, hogy el lehessen készíteni azokat a felvételeket, amelyekből aztán létre lehet hozni az említett montázst. Az első nehézséget az jelentette, hogy Árva vára éppen áprilisban, amikorra az odautazást terveztem, egy teljes hónapig zárva volt.

Hogy sikerült mégis bejutni?

Szerencsére akkor már ismertem Zuzana Ludikovát, a Szlovák Nemzeti Galéria régész munkatársát, aki azon túl, hogy maga is fontos szerepet játszott a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításának létrejöttében, a katalógus egyik tanulmányának a szerzője is. Az ő közbenjárásának köszönhettem, hogy magyar fotós létemre több órát fotózhattam az Árva várai Thurzó-kápolnában olyan ideális – turistamentes – körülmények között, ahogy csak a várban dolgozó szakembereknek lehet módjuk. A hat túra során számos pozitív élményben volt részem – az árvai fotózás még ezek közül is kiemelkedett.

És melyik volt a legnegatívabb?

Amikor az első túrám második napján a Somorjai református templom kerítésének támasztva felejtettem állványostól a fényképezőgépemet.

Hát ez hogy történt?

Aznap Somorjáról Nemesváraljára és Nagybiccsére kellett eljutnom. Matus Tiborral úgy beszéltük meg, hogy Úszor vasútállomásán találkozunk, és onnan indulunk Nemesváraljára, vagyis jókora út várt ránk. Mivel Somorján szép fények voltak a református templomon, megálltam, és az egyik fényképezőgépemmel, amely mindig egy összecsukható egylábú állványra van szerelve, kattintottam néhányat a templomról. Amikor megláttam, hogy a templom tornyán milyen gyönyörű fényekben pompázik a kakas, állványostól a falnak támasztottam ezt a fényképezőgépet, hogy a másik géppel jobban ráközelíthessek a kakasra. Exponáltam néhányat, majd rutinszerű mozdulattal elraktam a gépet, és már ugrottam is be az autóba, hogy időben odaérjek az úszori vasútállomásra. Tibornak azt indítványoztam, hogy mielőtt elindulnánk Nemesváraljára, forduljunk vissza, és tegyünk egy kitérőt a sámoti templomromnál, amelyre nagyon kíváncsi voltam. Tibor nem nagyon lelkesedett az ötletért, de végül beleegyezett. Amikor megérkeztünk, venném elő a csomagtartóból az állványra szerelt fényképezőgépet, de csak a hűlt helyét találtam. – Te jó ég! Otthagytam a somorjai templom melletti kerítésnek támasztva! – csapott belém villámként a felismerés – Mihez kezdjek most fényképezőgép nélkül?

Bár semmi esélyt nem láttam rá, hogy még ott találjuk, beugrottunk az autóba és visszaszáguldottunk Somorjára. Hogy útközben mit éltem át, azt inkább nem részletezem. Az még hagyján, hogy az előző napon, Komáromban készült fotók is a gép memóriakártyáján voltak, de ez volt az újabb, nagyobb tudású gépem, amely nélkül esélyem sem lett volna elkészíteni a belső fotókat. Nem lett volna más választásom, mint indulni haza, venni egy új gépet, aztán vissza a kezdőpontra, Komáromba. Amikor beértünk a somorjai körforgalomba, nem akartam hinni a szememnek: még mindig ott volt az egylábú állványra szerelt fényképezőgép, ahova támasztottam.

Hát ez tényleg mesébe illő fordulat!

Valóban az: akárhányszor eszembe jut, még mindig nem akarom elhinni, hogy megkerült. És ez a csoda azon az apróságon múlt, hogy a felkészülés során olvastam a sámoti templomról, és meg akartam nézni. Ha nem fordulunk vissza Úszorról, már csak Nemesváralján veszem észre, hogy nincs meg a gép. Mire onnan visszaérünk, már biztosan bottal üthettem volna a nyomát.

De szerencsére minden jóra fordult: csodával határos módon a fényképezőgép megkerült, indulhatott Necpálra.

Necpálon kimondottan a Thurzó-oltár kedvéért szálltam meg. A felkészülés során talált videó alapján már gyanítottam, hogy a diadalív síkjában belógó nagyméretű csillár miatt szemből lehetetlen lefotózni ezt az oltárt, ám a helyszínen további nehézségekkel is szembesültem. Egyrészt azzal, nincs elegendő hely egy optikailag korrekt fotó elkészítéséhez, hiszen a tárgytávolság alig több mint magának a tárgynak a magassága. Másrészt a fényképezőgépet sem tudom négy méter magas állványra helyezni, ami pedig szükséges lenne ahhoz, hogy egy nyolc méter magas tárgy torzításmentesen jelenjen meg a képen. Ráadásul az oltárt két oldalról megvilágító reflektorok sem voltak jól beállítva, így még szemből sem volt egyenletes az oltár megvilágítása: zavaró becsillanások tarkították a gyönyörű festményeket. A nehézségeket tovább fokozta, hogy – működő templomról lévén szó – az oltárasztalon lévő szokásos dekorációs elemek (középen hat hatalmas fém gyertyatartó, kétoldalt virágvázák) számottevő részt takartak ki a festett oltár alsó részéből: a predella festményei így alig látszottak.

Mindezen nehézségek ellenére elkészítettem a montázshoz szükséges részletképeket, körülményes utómunkával beillesztettem a necpáli templom teréből kiemelt oltárt az Árva várai Thurzó-kápolna barokk oltárának a helyére. Mivel azonban Galavics tanár úr a kápolna Thurzó György korabeli állapotának történelmileg hiteles illúzióját szerette volna viszontlátni, másodjára is elmentem Necpálra, ahol Belo Húska lelkész úr és magyar származású felesége, Tatiana kérésemre még arra is hajlandó volt, hogy az oltár újrafotózásának idejére eltávolítsák az oltár predellájának festményeit takaró liturgikus és dekorációs kellékeket. Így tudtam második necpáli túrámon a Thurzó-oltárról olyan felvételt készíteni, amelyek az oromzattól a predella szintjéig az eredeti állapotot mutatta be. Az utómunka során a jelenlegi necpáli templomi környezetéből kivágott oltárt már “csak” be kellett illeszteni az Árva várai Thurzó-kápolna barokk oltárának a helyére. Ehhez persze ki kellett retusálni a kápolna teréből a barokk kori vörös márvány oltárt és szószéket. Az oltár eltüntetése jelentette a kisebb gondot, mert a Thurzó-oltár méretben nagyjából kitakarta a jelenlegi oltárt, oromzata azonban alacsonyabb és áttörtebb, ezért a boltozat lefutó vörös színű bordáit ki kellett egészíteni. Sokkal nehezebb feladatot jelentett a szószék által kitakart falfelület, illetve padlórész virtuális rekonstrukciója.

A történethez tartozik, hogy előzetesen mindenki lebeszélt a rekonstrukciónak még a gondolatáról is, mert senki nem tartotta lehetségesnek. A végeredmény viszont engem igazolt: igaz, hogy csak második próbálkozásra, de végül mégis sikerült az Árva várai Thurzó-kápolna Thurzó György korabeli állapotát művészettörténetileg is hitelesen rekonstruálni – amivel eddig még senki nem próbálkozott.

A helyi segítőkről már volt szó. Említette, hogy sok helyre személyesen is elkísérték. De hogyan boldogult azokon a helyszíneken, ahova egyedül ment?

Szlovák nyelvismeret nélkül nem volt egyszerű. De angolul és kézzel-lábbal végül mindenütt megértettem magam. Érdekes módon az orosz nyelv szinte sehol nem volt nyerő. Azt viszont elmondhatom, hogy egy-két helyet leszámítva, mindenütt segítőkészséget tapasztaltam. A legnagyobb ellenállásba Pozsonyban és Késmárkon ütköztem, ahol a korábbi rossz tapasztalatok miatt nem akartak fotózási céllal beengedni az evangélikus templomokba, de – hosszas könyörgés után – végül mindkét helyen elértem a célomat. Igaz, ehhez Pozsonyban alá kellett írnom egy több oldalas szerződést, amelyben azt vállaltam, hogy nem fogok ártó szándékkal visszaélni a fotókkal.

Korábban már említettem a necpáli Belo Húska lelkész urat és feleségét, akikkel már-már baráti kapcsolatba kerültem. Hozzájuk hasonlóan külön is meg kell emlékeznem Jana Fördös somorjai lelkész asszonyról, aki – a Méry Éva által tolmácsolt kérésemre – még azt is megtette, hogy az általa ismert lelkészeknek levelet küldött, amelyben mintegy személyesen állt jót értem. Utólag rekonstruálva a dolgot, nagyon valószínű, hogy végül az ő közbenjárásának köszönhettem, hogy a pozsonyi német és szlovák evangélikus templomba is bejutottam.

Az eddigiekből kiderült, hogy felvidéki túrái során igen sokfelé megfordult. Voltak-e olyan helyszínek, amelyek az előre eltervezett célpontokhoz képest meglepetésszámba mentek?

Jártam jó néhány olyan helyen is, amelyek nem szerepeltek az útitervemben – ezekre jórészt a segítőim hívták fel a figyelmemet. Ilyen volt például Pozsonyban a Prímási Palota Szent László-kápolnája, ahova Zilizi Kristóf közbenjárására jutottam be. Ennél is nagyobb meglepetés volt számomra az a néhány település, amelyeket Beke Beáta ajánlott figyelmembe, amikor Lekenyén meglátogattam. A helyi református, illetve a közeli pelsőcardói és hosszúszói evangélikus templom ugyanis nem szerepelt az előzetes listámon – mindhárom település templomában Bea javaslatára és spontán szervezésének köszönhetően tudtam felvételeket készíteni. Ráadásul nem is akármilyen körülmények között: Pelsőcardón például személyesen Fábián Dániel polgármester úr mutatta be az evangélikus templomot és különlegességét, a szószékoltárt. Hosszúszón pedig nemcsak Novák Tomáš polgármester úrral volt módom találkozni, hanem – teljesen véletlenül – Ferenczy Erzsébet evangélikus lelkész asszonnyal és Lóczy Tiborral – a Magyar Felvidéki Evangélikus Misszió vezetőjével is tudtam néhány szót váltani a szórványban élő magyarajkú evangélikusok helyzetéről. Azért csak néhány szót, mert éppen indultak egy másik településre istentiszteletet tartani. Az említett három faluban tapasztaltak alapján felmerült bennem, hogy érdemes lenne újabb fotóstúrákon módszeresen felderíteni és szélesebb körben megismertetni a szórványban élő felvidéki magyarok fentiekhez hasonló településeit, rejtett értékeit.

Erre akár a közeljövőben is sor kerülhet?

Hát ez még a jövő zenéje. Jelenleg az a terv foglalkoztat, hogy A megújulás lendülete című kiállítást elhozzuk a Felvidékre…

Mit kell tudnunk erről a kiállításról?

A Reformáció Emlékbizottság a reformáció 500 éves évfordulójára készülve 2015-ben és 2016-ban is kiírt egy-egy fotópályázatot. Remélem, nem tűnik szerénytelenségnek, ha megemlítem, hogy a magam részéről két második és egy harmadik díjat nyertem ezen a két pályázaton, amelynek a legjobb képeiből összeállított, A megújulás lendülete című vándorkiállítás a Kárpát-medencében számos helyen volt már látható Soprontól Marosludasig. Sajnos, a Felvidékre még nem jutott el, pedig ahogy Eifert Jánostól, a kiállítás kurátorától tudom, neki különösen szívügye, hogy 2018-ban sikerüljön pótolni ezt a mulasztást. Addig is, amíg erre sor kerül, mindenkinek ajánlom a figyelmébe a Reformáció Emlékbizottság honlapját, ahol – többek között – a díjazott fotók is megtekinthetők.