Timothy Keller írja a kortárs bálványimádást leleplező könyvében, hogy ahol elveszett Isten valósága, ott sokan a politikában keresik azt a transzcendens vallásos élményt, amelyre vágynak.
„Tudunk úgy tekinteni politikai vezetőinkre, mint messiásokra, a politikai irányvonalakra, mint megváltástanra, és képesek vagyunk a politikai támogatást egyfajta vallássá tenni. Ha egy dologból bálvány lesz, annak az egyik jele az, hogy a félelem lesz úrrá az életen. Amikor életünk központjába a bálvány kerül, akkor függünk tőle. Ha hamis istenünket veszélyezteti valami, akkor teljes pánikba esünk. Nem azt mondjuk, hogy »Milyen kár, mennyire nehéz!«, hanem azt: »Ez a vég! Nincs többé remény!« Ez lehet az oka annak, amiért oly sok ember olyan végletes módon reagál a politikai változásokra és irányokra. […] A politikai bálványimádás jele az is, ha az ellenfelekre nem úgy tekintünk, mint akik egyszerűen tévednek, hanem úgy, mint akik gonoszak.” [2]
A kampány mindannyiunk számára megterhelő. Folyamatosan politikai hirdetések vesznek körül bennünket. A munkahelyi, gyülekezeti, baráti, családi beszélgetések olykor heves érzelmeket, szócsatákat váltanak ki. Ezeket a vitákat és beszélgetéseket nem lehet elkerülni, mert itt emberi mivoltunk alapvető motivációi kapnak teret, még ha ennek nem is vagyunk mindig tudatában.