– Félj bátran című kötete egy olyan ismeretterjesztő könyv, mely bár számos háborús konfliktust is bemutat, mégis alapvetően önmagunkra hívja fel a figyelmet. Mi a különbség a félelmeink és a szorongásaink között?

– Nagyon sokszor összekeverjük ezt a két érzést. Pszichológusokkal és pszichiáterekkel beszélgetve az a benyomásom, hogy még a szakirodalom is nehezen választja szét ezt a két fogalmat, miközben alapvetően más természetű dolgokról van szó. A félelem tud pozitív érzés lenni, hajtóerővé válhat, míg a szorongás pusztító, mert szép lassan felemészti az embert. Egy amerikai futurológus adta meg nekem azt a definíciót, ami segített a saját félelmeim és szorongásaim megkülönböztetésében. Ő jövőkutató lévén az idősíkok oldaláról vizsgálta a félelem érzését. Azt mondta, hogy a félelem mindig a jelenben játszódik, míg a szorongás a jövőbe kivetített, megfoghatatlan félelem. A szorongás így nem más, mint a félelem megszorozva a fantáziával.
Szorongásainknak valóban van egy hatalmas adag fantáziaeleme, amit meglévő félelmekből tudunk felturbózni. Néha néhány másodperc alatt elképesztő forgatókönyveket gyártunk arról, hogy „mi minden történhetne, ha…”. Ezek azonban nem valós idejű dolgok, nem is valószínű, hogy meg fognak történni, mégis jelen idejű veszélynek érezzük, és elindul az emberi szervezetben a szorongás.

– Ennek értelmében a szorongás leküzdése egyben a múlt tisztázása is?

– A szorongásban ezeket a fantáziaelemeket valóban táplálhatják múltbeli traumák, de táplálhatják külső hatások is. Az agy úgy működik, hogy amit sokat hall, azt tartja a leglehetségesebb forgatókönyvnek. Ez evolúciósan belénk van kódolva. Tehát rengeteg olyan dolgot kezdünk ma valós veszélyforrásnak érzékelni, ami valójában abszolút esélytelen, hogy felbukkanjon a saját életünkben. Ezek kiváló forrásai annak a képzeletelemnek, ami a szorongást táplálja. A média manapság kiváló táptalajt ad a szorongások erősítésére. Ma már a híradókban többségében nem valódi híreket kapunk, hanem kedélyekre hajazó, szenzációhajhász, véres és kiszemezett hírekkel találkozunk. A valódi hírértéknek már semmi köze sincs ahhoz, ami manapság a híradókban megy. Miközben a média nagyon távoli problémákat is közel hoz hozzánk.

– Szorongásaink egy részét azonban nem kívülről, hanem „otthonról hozzuk”, a szokásainkban van…

– Sok szorongás táplálkozhat családi hitrendszerekből, olyan belénk ültetett mantrákból is, amiket gyermekkorunkban sokat hallottunk. Ezek észrevétlenül beépülnek az értékrendünkbe, és tudat alatt kezdenek el korlátozni. „Addig nyújtózz, amíg a takaród ér” – vagyis soha ne próbálkozz meg a komfortzónádon kívül eső kihívásokkal, hanem elégedj meg azzal, amit rutinból megcsinálsz. Tehát tényleg sok mindenből táplálkozhat ez a fantáziaelem, a lényeg azonban az, hogy észrevegyük ezt. Ha tudatosabban kezdünk el élni, akkor felismerhetjük, ha a fantáziánk szerepet kezd játszani.

– Miként lehet ezt tudatosítani?

– Van egy nagyon egyszerű gyakorlat. Írjuk le a félelmeinket egymás alá egy papírra, majd egyszerűen írjuk mindegyik mellé, hogy hol játszódik: a múltban, a jelenben vagy a jövőben. Meglepő, de a legtöbb embernek a jövő időben játszódik a legtöbb félelme, ami valójában nem is félelem, hanem szorongás. Ezeknek a megvalósulási esélyük is valójában elég csekély. Ezzel a vizsgálattal már önmagában sokat tehetünk azért, hogy helyre tegyük magunkban, mik a szorongásaink, és hogy meglássuk, hogy hányszor táplálunk feleslegesen negatív érzéseket magunkban.

– Mi a különbség a félelem és a gyávaság között?

– A gyávaság fogalmát sokan rosszul használják. Attól még, hogy időnként nem úgy reagálunk, mint ahogyan szeretnénk, még nem vagyunk feltétlenül gyávák. Attól még lehet, hogy legközelebb, vagy lehet, hogy csak tizedszerre, de képesek lehetünk máshogy, jól reagálni, ha nem azonosítjuk magunkat a félelmünkkel. Amint egy skatulyát húzunk magunkra, hogy „én egy gyáva ember vagyok”, onnantól kezdve a lehetőségét is elvesszük annak, hogy elhiggyük, hogy mi tudunk máshogy is reagálni. Ehhez az kell, hogy először kicsit, majd egyre jobban elhagyjuk azt a rutinterepet, amiben jól mozgunk. A komfortzóna az a mezsgye, amin belül biztonságérzetünk van, mert azt gondoljuk, hogy ott mi irányítjuk a dolgokat. Azon túl kezdődik a szürke zóna, ahol nem feltétlenül tudjuk, hogy mit találunk. Ez természetes, hogy az embert félelemmel tölti el.

– A Félj bátran könyvcím és a benne foglaltak sok tekintetben mutatnak párhuzamot Paul Tillich Létbátorság című könyvével. Az evangélikus teológus többek között azt mondja, hogy létünk megközelíthető teljességéhez bátorságra van szükségünk. Mint fogalmaz, „A létbátorság az az etikai aktus, mely által az ember igent mond önmaga létére, létezése mindazon elemének dacára, melyek konfliktusban állnak lényegi önigenlésével.” Mit gondol erről?

– Egyetértek ezzel. A könyvem mondanivalójához hasonlóan szerintem ez a gondolat is pont arról szól, hogy az ember elkezdi merni elhagyni a komfortzónáját. A létbátorság arról is szól, hogy az ember teszteli a határait, hogy nem feltétlenül retten vissza a kudarc lehetőségétől, hanem ki mer lépni a szürke zónába, és meg meri nézni, hogy mire képes. Igazából csak innen tudjuk a sikerélményeinket összeszedni, hiszen itt látjuk, hogy meg tudunk oldani helyzeteket. Sokan próbálják úgy leélni az életüket, hogy nem mozdulnak ki a komfortzónanégyzetükből, mert azt gondolják, hogy ez adja meg számukra a biztonságot. Közben ez egy illúzió! Ebben a mezsgyében is előfordulhat bármi, hiszen az életünket száz százalékosan ott sem tudjuk kontrollálni. Azt érhetjük el így, hogy némi kudarc lehetőségét kiiktatjuk, közben viszont annyi lehetőségtől és csodálatos dologtól is elesünk, hogy azt felmérni is nehéz. A létbátorság arról szól, hogy az ember elkezd merni élni.

– A korlátozással kapcsolatban eszembe jut Ferenc pápa egyik tanítása, amiben arról beszél, hogy a tízparancsolat nem jelent szabadságkorlátozást, hanem igent mondást a szeretetre. Valamilyen határok, normák talán mégiscsak szükségesek ahhoz, hogy a komfortzónából kilépés esetén se sértsünk meg másokat…

– Erre a biztonságos terepre szükség van, hiszen ez a bázis, amiből el lehet indulni, ahonnan el lehet rugaszkodni. Minden embernek valahol létezik az a mezsgye, ami hol szűkebben, hol tágabban, de ezt megadja. Érdekes elgondolás ezt összevetni azokkal a normákkal, amiket talán követendőnek tartunk. Igaz lehet, hogy a biztonságos rutinmezsgyében azért mozgunk rutinosan, mert ugyanazok a szabályok érvényesek nap mint nap, mint amiket mi követendőnek tartunk. Valamilyen biztonságot adnak azok az értékek, amiket az ember sokszor nem is tudatosan, de felállít magának. Én azt tartom kétségesnek, ha ezeket az értékeket bebetonozzuk, és azt gondoljuk, hogy azok megkérdőjelezhetetlenek. Az ember életének vannak szakaszai, az ember és a világ is változik. Mi pedig sokszor pont a változatlanságba kapaszkodva próbáljuk a biztonság illúzióját elérni, miközben nagyobb kockázatoknak tesszük ki azáltal magunkat, hogy nem vagyunk nyitottak a változásra. Szerintem nem jó, ha valaki dogmatikusan vagy túlzottan ragaszkodik a dolgokhoz, mindig érdemes legalább egy kicsi fenntartással vizsgálni azt, hogy én vajon miért gondolom úgy, hogy amit gondolok, az úgy jó, és más vajon miért gondolja úgy, hogy ez nem így, hanem máshogy a jó. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy meg kell változtatni ezeket az értékeket, hanem azt jelenti, hogy a rugalmatlanság, a befeszülés veszélyes. Lehet, hogy egy embernek egy élethosszon át nem változnak a nézetei, de ha a nyitottsága megvan, hogy más nézőpontokat is megvizsgáljon, akkor olyan esélyt ad magának, amivel fejlődni tud a szemlélete.

– A rugalmatlansággal és a nyitottság hiányával ma különösen sokszor találkozhatunk…

– Magyarország legnagyobb problémájának azt látom, hogy az emberek olyan nézőpontokhoz kezdenek ragaszkodni, amikből nem hajlandók kimozdulni. Sokszor azért sem, mert félnek attól, hogy ha picit is változtatnak a véleményükön, azzal a mai polarizált társadalomnak valamelyik szegmense kiveti őt magából. Ma Magyarországon a legfontosabb dolgokban nincsen párbeszéd és közbeszéd, hanem – pártpolitikai és ideológiai alapon – zsákok vannak. Ma sárdobálás megy a zsákok között és nem párbeszéd.

– Ön szerint mire lenne szükség a párbeszédhez?

– Minden téren vissza kellene hozni az árnyalatokat. Az embereknek már végtelen számú tájékozódási lehetősége van, mégis a legtöbb ember egy forrásból tájékozódik. Mivel ez a forrás az ő világnézetével megegyező, folyamatosan a saját nézeteit hallja visszhangozni innen is.

– Nem biztos, hogy megegyezik a világnézet, viszont a folyamatos ismétlések hallgatása vagy olvasása idővel az azonosulást okozhatják…

– Valóban, ez egyfajta önhipnózis is, ami egyre mélyebbre vezet. Ettől alakulnak ki a párbeszéd helyett a dogmatikus álláspontok. A tulajdonosi szerkezeteknek köszönhetően annyira polarizált lett a média is, hogy ma már nagyon kevés a valóban független hírforrás. Ha ma valaki kiegyensúlyozottan akar tájékozódni, akkor fontos, hogy ne egy forrása legyen, hanem olvassa el a többi nézőpontot is. Nem kell egyetérteni az ott leírtakkal, de így megmarad az a kapu, amin keresztül szélesebben lehet látni.

– A mai internetes befolyásolhatóság világában ez talán még nehezebb, mint korábban volt…

– A Facebook és a Google is olyan algoritmusok alapján dolgoznak, hogy azokat a tartalmakat teszik számunkra előtérbe, amelyek azonosak a mi világnézetünkkel, fogyasztási szokásainkkal, érdeklődési körünkkel. Észre se vesszük, de ezáltal könnyen bezárjuk magunkat egy alternatív valóságbuborékba, és azt gondoljuk, hogy ez a világ, mert ez jön szembe velünk. Nem vesszük a fáradságot, hogy kipukkantsuk ezt a buborékot, és mindezek ellenére szélesebb körben tájékozódjunk. Így más vélemények iránt egyre jobban csökken a toleranciaküszöbünk. Ez ellen csak tudatosan tudunk tenni! Kezdjük el megnézni a másik oldalakat, beszélgessünk róluk, ne féljünk a véleménykülönbségektől! Ettől természetesen nem kell, hogy a véleményünk is megváltozzon…

– Ez a polarizálódás sajnos nem csak politikai, hanem társadalmi kérdésekben is hasonlóan tetten érhető.

– Többek között az otthonszülés és a meetoo kérdésében is jelentkezett ez a polarizálódás. Ha valaki nem csak az egyik oldallal ért egyet, akkor az egyes táborok kivetik őt magukból, és a senki földjén találja magát. Ez egy ördögi kör! Bátor emberek kellenek, akik meg merik törni ezeket az íratlan normákat, akik vállalják a véleményüket, az árnyalatokat, és megmutatják, hogy egyik táborban sincsenek abszolút igazságok! Ehhez azonban szükséges az egyéni felelősségvállalás! Áldozatmentalitásnak nevezem azt, ha azt mondjuk: engem úgyis csak sodornak az események, én úgysem tudok hatni semmire, és az életünkért és a döntéseinkért elkezdünk nem felelősséget vállalni.

– Könyvében is foglalkozik az áldozat kérdésével. Többek között bemutatja Philip Zimbardo börtönkísérletét, ahol nemcsak a kísérletben részt vevő rabok, hanem az őrök, sőt maga Zimbardo is valamilyen szinten áldozat lett. Ez a kísérlet világította rá a szakembereket széles körben is arra, hogy nem mindig tudjuk önmagunkat és áldozatszerepeinket felismerni…

– Ez és még számos hasonlóan nagyon izgalmas szociológiai és szociálpszichológiai kísérlet volt a második világháború után, ami mind az emberi viselkedés mozgatórugóira és azokra az erőkre kereste a választ, hogy mik irányítják az emberi viselkedést úgy, hogy annak sokszor nem is vagyunk tudatában. Az emberi természet nagyon fontos aspektusára világítottak rá ezek a kísérletek, így Zimbardo stanfordi börtönkísérlete is. Ebben Zimbardo maga is részt vett, magára a börtönvezető pozícióját osztotta. Az ő példája mutatta a leginkább, hogy hogyan képes még egy szakembert is a helyzet hatalma beszippantani. Zimbardo szerint a helyzet hatalma elképesztő hatással tud lenni az ember döntéseire, viselkedésére, és még a legértelmesebb, legjobb természetű emberből is képes egy bizonyos szituáció borzasztó dolgokat kihozni. Az egészséges, normális egyetemistákkal végzett kísérlet ezt beigazolta. Tehát hiába van normális értékrendünk, bizonyos helyzetek képesek kihozni az emberből a legősibb, legvadállatiasabb énjét, ugyanakkor képes áldozatmentalitásba is taszítani azt, aki alapvetően szintén nem így van kódolva. A társas helyzetek és a másik viselkedése vagy azok a normák, amiket ránk kényszerítenek, meglepő módon tudják befolyásolni az emberi viselkedést! Egy közösség reagálása is meglepő erővel bírhat az egyénre. Ezt sokan nem akarják elhinni. Érdekes, hogy a kísérletek alapján azok az emberek, akik azt mondják, hogy biztosan nem hajlanának meg egy közösségi nyomás esetén, általában a legelsők, akik elkezdenek ilyen helyzetekben a törvényszerűségeknek megfelelően viselkedni…

– Az olvasó szemszögéből Félj bátran című könyve egy olyan olvasmány, mely egyszerre mutatja be egyéni élethelyzeteken keresztül a drámai, háborús körülmények küzdelmeit, ugyanakkor a történetek nem öncélúak, hanem mellettük mindig ott van számos tanulmány érthető magyarázata, melyek az emberi viselkedés és döntés kérdése tárul fel előttünk. Saját maga számára miért volt fontos ezt a könyvet megírni?

– Számomra ez egy terápiás könyv is volt. A könyv írása sok feldolgozatlan kérdést tett helyre bennem, amiket a háborús élményekből és az elmúlt évekből hordoztam eddig magamban. Megpróbáltam rendszerben és több aspektusból is megvizsgálni, hogy mikre tud egy-egy helyzet ösztönözni, hogy az emberi viselkedésnek milyen mögöttes okai lehetnek. Ez a saját döntéseimet és helyzeteimet is megmagyarázta. Sok mindenre rájöttem saját magammal kapcsolatban és annak vonatkozásában is, hogy hogyan tud a félelem is egyfajta hajtóerőként előre vinni. Ugyanakkor ez az érzés negatív irányba is vihet, és a legrosszabb oldalunk is előjöhet. Mióta megírtam ezt a könyvet, én is sokkal tudatosabban vizsgálom a saját helyzeteimet.

– Mennyire éljük ma a „félelem kultúráját”?

– Bár már az 1970-es évektől használják ezt a kifejezést, de nem avult el, ma is a félelem kultúrájában élünk. A félelemmel mindig is manipulálták az embereket, így nincs új a nap alatt, de ma olyan reneszánszát éljük ennek, amitől a félelem már a mindennapi életünkben is jelen van. A félelem bár tud hajtóerő is lenni, de a manipulált félelemkeltés legtöbbször nem a jó oldalunkat hozza ki. Ezért is írtam ezt a könyvet. Ma mértékadó valuta lett a félelem a politikusok, de a marketingesek és a gyártók kezében is. Azt szeretném, hogy legyünk egy kicsit tudatosabbak, hogy legyünk tisztában azzal, hogy hogyan dolgozik bennünk a félelem érzése. Ma a félelmet a gyávasággal azonosítjuk, míg szerintem nincsen bátorság félelem nélkül. Ha valamitől nem félek, és megteszem, attól nem leszek bátor. Akkor vagyok bátor, amikor félek valamitől, és ennek ellenére megteszem! Azaz nem a félelem miatt, hanem annak ellenére teszek valamit! Ez nagyon fontos különbség! A félelem érzését övező tabut szeretném megdönteni. Előreléphetünk azzal, ha egy kicsit tudatosabban élünk. Ha megnyomjuk magunkban a stop gombot, mielőtt valamit mondunk, döntünk vagy reagálunk. Amennyiben észrevesszük, hogy a félelem ott van bennünk, és azt nem elnyomni, hanem elfogadni akarjuk, és ennek a tudatában döntünk, akkor képesek lehetünk a válaszreakciónkat még egy félelemmel átitatott világban is megválasztani.

– Így a félelem kultúrájából a szabadság kultúrája felé haladhatunk.

– Abszolút! Nagyon nagy belső szabadságot ad, ha ezt a folyamatot átlátjuk, és tudatában vagyunk ennek. A könyv írásához nagyon sok tanulmányt elolvastam. Ezekből kiderült, hogy sokkal nagyobb hatalma van még a fiziológiai folyamatokra is a tudatunknak, mint azt gondolnánk. Kiváló bizonyítékok vannak arra, hogy miként tud még a stressz is különböző módon hatni az emberre: kihozhatja azt, hogy az ember lebetegszik és akár fiatalon meghal, ugyanakkor ha az agyunkban más kontextust teremtünk az egész stresszkérdésnek, akkor a stressz életmechanizmusai meg is tudják hosszabbítani az életet. Olyan emberekkel találkoztam, akik elképesztő módon tudták saját testük fiziológiáját tudatosan befolyásolni. Nyilván ez egy szinte elérhetetlen cél, rengeteg tudatosítást, önismeretet és időt igényel, de vannak apró praktikák, amikkel anélkül, hogy órákat szentelnénk rá, igenis tudunk kooperálni a hétköznapokban is. Már egyfajta szemléletformálással is befolyásolni tudjuk azt, hogy hogyan hatnak ránk élettanilag azok a folyamatok, amik elvihetnek minket negatív, de pozitív irányba is.

Al Ghaoui Hesna: Félj bátran

Bookline, 2017