Egyetemistaként hospitálni jártunk. Néztük, hogyan tanítanak a profik, mit tanulhatunk tőlünk. Jegyzeteltünk, ötleteket merítettünk a látottakból. Én is telefirkáltam egy fél füzetet ezeken az alkalmakon. De az egészből mégis az a jelenet maradt meg bennem leginkább, amikor letettem a tollat egy kislány miatt. A leggyakoribb tizenéveslánynevek egyike manapság az Anna, így fogom hát nevezni a rendbontót. 

Anna akkor jelentkezett és zavarta meg az órát, amikor az egyik versenyt beszélte meg a tanárnő az osztállyal. Bejelentette, hogy mindenkinek a tudását külön felmérik, és ennek alapján központilag fognak csapatokat alakítani a gyerekekből. Itt szólt közbe Anna: ő szeretett volna egy csapatban versenyezni a barátnő­ jével. Nem feltétlenül a győzelem volt a célja, egyszerűen szerette volna, ha együtt élhetik át azt a rendezvényt, amelyen érdekes kérdések, feladatok mentén vizsgálják meg a tanulók megszerzett tudását. A válasz, amelyet kapott, nem volt támogató. A legfontosabb a győzelem. Nem lehet efölé helyezni semmilyen érdeket. Anna letaglózva ült le, és nem érdekelte tovább az egész óra. Sajnáltam, hogy mindez ráadásul hittanórán történt.

Ugyanezt élte át egy másik kislány – legyen ő is Anna – egy másik egyházi intézményben. Hétköznapi szorgalma és törekvése kevés volt. Nem volt lusta, szemtelen, lógós, közömbös. Talán nehezebben indult el egy kisebb iskolából. Lehet, hogy jó lett volna, ha egyeztetnek róla a tanárai: ebből most egy kicsit segítjük, abból jobban bátorítjuk, itt meg kicsit engedjük levegőhöz jutni. Mert minden tantárgyat egyszerre nem tudott felhozni. Rendszeresen rossz jegyeket kapott, hiába tanult, a kiválókhoz mérték, nem saját azelőtti tudásához. Nem bizonyult versenyképesnek. Kudarcokkal sebzetten vitték el a szülei a teljesítmény-központúság e hírneves fellegvárából.

Hogy nem volt odavaló? Nekem azért mindig feltűnik, hogy Jézusnak egyetlen írástudó tanítványa sem volt. Hogy Pál külön megemlíti: Isten a senkiket hívta el, hogy senki ne dicsekedjék (1Kor 1,26– 29). Nekem az olimpián is mindig olyan megrázó látni, ha a világ második legjobb sportolója szívszaggatóan zokog. Mert csak az első a jó, az a valami.

Az a baj, hogy az előbb említett Annatörténeteknek az ismeretében sokkal kevesebbet ér a szememben egyházi iskolá­ ink sok kimagasló eredménye. Nem akarok általánosítani, nem is ismerem az öszszes ilyen helyet, de félek, hogy a törtetés ilyen mértéke mellett sok sebesült marad utánunk.

Tizenévesként tátott szájjal hallgattam a Kőműves Kelemen rockballadát:

De szabad-e ölni, embert ölni,

Gyilkolni, hogy álljon a vár?

Ér-e annyit bármilyen mű,

Hogy emberhalál legyen az ár?

És sokat gondolkodom ezen azóta is. Ma, amikor olyan komoly elvárásokat támasztanak mindenhol, nem érezzük-e annak a veszélyét, hogy elembertelenedhet az egyház is a nagy eredményhajszolásban? Én időnként félek tőle.

Sejtem, hogy nem leszek népszerű ezzel, mert hát mi mérhető, ha nem az eredmények? Mégis biztatom tanár- és hitoktatótársaimat, hogy olykor hagyják levegő­ höz jutni a rohanásban azt a nemzedéket, amelynek a tagjai még csak most készülnek az életre. Hadd legyenek néha egyszerűen jók úgy, ahogy vannak! Éljenek át rangsorolás nélküli élményeket együtt. Alkothassanak szabadon, és élhessék meg, hogy nemcsak az az egy győz, aki a legkiválóbb, hanem az is, aki a tegnapi önmagánál jobbá válik mára. Mivel minden kegyelem, akár mi is lehetnénk irgalmasabbak, nem?

Hogy énekelhessen mindenki, még ha esetleg nem fogunk is megnyerni minden versenyt…

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 11. számában jelent meg, 2017. március 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.