Először is: a túlfűtött politikai korrektség minden értékrendtől egyenlő távolságot jelent, de ez a hozzáállás valójában a nihilizmusra hajaz, azután csodálkozunk, hogy a migránsok zöme nem akar integrálódni. A muszlim érzékenységre hivatkozva a kereszteket akarjuk eltüntetni, a karácsony szavunkat lecserélni és mi írjuk elő lányaink öltözködését. Integrációt óhajtunk és mi alkalmazkodunk? Mi más lenne ez, mint (Nyugat-)Európa iszlamizációjának kezdete? Vagy pedig korrekt válaszként a keresztet és a csadort is betiltjuk? Agyrém.
A másik véglet szerint „aki itt él, beszéljen franciául, egyen francia ételeket, és éljen francia módon”, hirdeti a francia szélsőjobb. Hazai változat: „Magyarország a magyaroké!” – Lényegét tekintve minden szélsőjobb párt ilyesmit hangoztat. Ilyeneket hallva mindig eszembe jutnak a határokon kívül reked magyarok, oroszok, szerbek, bosnyákok (a sor hosszan folytatható), bármilyen más nyelvű, kultúrájú elnyomott, lenézett kisebbség. Egyneműsítő és gőgös álláspont. (Ilyesfajta gőg miatt százával pusztulnak is a nyelvek: vend, ruszin, breton, gascogne...) Abból kell kiindulnunk, hogy hiába jelenti ki bárki is, hogy a multikulturalizmus megbukott, a kisebbségek és apárhuzamos társadalmak léte Európában tény, lásd a baszkokat, katalánokat, magyarokat stb., és újabban az ún. „no-go” zónákat. A szórvány magyarság asszimilálódhat, de ezek a zónák fölszámolhatatlanok, hacsak valamelyik őrült tűzparancsot nem ad a fegyveres testületeknek. Szívből remélem, hogy nem süllyedünk idáig.
Tisztázzunk két összekevert fogalmat! Aki integrációról beszél, valójában az asszimilációra gondol. Azaz a „bozgor” (románul: hazátlan) húzzon el, vagy váljék románná, a muszlim is húzzon el vagy vágja le a szakállát, csak vasárnap imádkozzék, egyék disznóhúst és igyék bort, mindkettő finom, egyébként pedig még senki nem halt bele. Aztán ki-ki vérmérséklete szerint keserűen megállapítja, vagy süvölti, hogy nem akarnak „integrálódni”, holott ez az elvárás maga a színtiszta asszimiláció.