Zavarba jöhetnénk, ha a Miskolci Egyetem Gazdaságtudományi Kar Világ- és Regionális Gazdaságtan Intézete Regionális Gazdaságtan Tanszékének egyetemi tanárát kizárólag a Wikipédiára hagyatkozva kellene köszöntenünk közelgő hetvenedik születésnapja alkalmából: ott ugyanis május 7. és június 7. egyaránt szerepel a halk szavú, ám rendkívül szuggesztív előadóként ismert dr. Kocziszky György születési dátumaként… Más források azonban azt is egyöntetűen igazolják, hogy – noha idestova egy éve már ismét szülővárosában, Budapesten lakik – életének fél évszázada a borsodi megyeszékhelyhez köti.

– Professzor úr, kérjük, segítsen áttekinteni életútját!

– Felmenőim mind anyai, mind apai ágon evangélikusok voltak. Gyermekként csupán rövid ideig éltem Budapesten, mert családunkat 1951-ben kitelepítették. Amikor az ’56-os forradalom után visszatérhettünk a fővárosba, a Deák téri gyülekezetbe jártunk. Szüleim ugyanis Keken Andrást még segédlelkészsége idejéből ismerték, és kerültek a Keken házaspárral barátságba. Magam is a Deák téren konfirmáltam. 1968-ban a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemre jelentkeztem. Azt gondoltam, hogy ez csak egy rövid kitérő lesz az életemben, ám a gépészmérnöki diploma megszerzése után az egyetemen „ragadtam”, fokról fokra emelkedve az oktatói ranglétrán. Közben megismertem későbbi feleségemet, majd itt születtek gyermekeink, s noha külföldi tanulmányutak hoszszabb-rövidebb időre megszakították ittlétemet – lényegében miskolcivá lettem. Az igazat megvallva, kezdetben lazultak kapcsolataim az egyházzal, azután gyermekeim révén tértem vissza. Három-négy évesek lehettek, amikor számukra is lelki táplálékot nyújtó gyülekezetet kerestünk. A Teremtő megadta, hogy megismerhessük az akkor hasonló korú gyerekeket nevelő lelkipásztort, Veczán Pált és kedves feleségét. Azt szokták mondani, hogy az ember érett fővel már nem igazán lelhet új barátokra, én azonban Veczán Paliban felnőttkori barátra találtam: mély lelki kapcsolat szövődött közöttünk. A gyerekek aztán kirepültek a családi fészekből. Ma már három unokával büszkélkedhetünk.

– Egy interjúban azzal is büszkélkedett, hogy az unokák is rendszeres templomba járók. Ez még ma is elmondható?

– Igen! Nagy öröm számomra, hogy fiatal felnőttként keresztelkedett és konfirmált menyünk, valamint fiam mennyire fontosnak tartja gyermekeik hitbéli nevelését. Budán laknak, egy református gyülekezetbe járnak. – Ön csupán egy félmondattal utalt szakmai karrierjére, de végtére most az egyik legmagasabb állami kitüntetés apropóján beszélgetünk. – Higgye el, én nem érzem ezt olyan nagy karriernek. Azt viszont érzem, hogy a Teremtő a tenyerén hordott. 1972-ben végeztem a Nehézipari Műszaki Egyetemen, és egy Békéscsabáról származó tanszékvezetőhöz kerültem. Az Ipargazdaságtan Tanszék vezetője, dr. Susánszky János professzor úr igazi européer volt, nem mellesleg: evangélikus. Szakmailag támogatott, sokat „csiszolt” rajtam. A szokásos egyetemi pályát futottam be – lettem tanszékvezető, dékán, rektorhelyettes –, de egészen biztos, hogy nem jutottam volna el idáig, ha nem következik be a rendszerváltás. Engem ugyan csak egyszer keresett meg „a párt”, de mert ez a megkeresés történetesen egybeesett lányom konfirmációjával, nagyon nem volt kérdésük…

– Valahol úgy fogalmazott, hogy „a hitet örökségül kaptam”, ámde szavaiból kitűnik, hogy ezt az örökséget immár személyes hitvallásként éli tovább.

– Szokták mondani, hogy a férfiak többsége valójában szemérmes. A hittel, Krisztussal való kapcsolatom tekintetében kétségkívül ebbe a kategóriába tartozom. A Diósgyőri Evangélikus Egyházközségben idővel presbiter lettem, és különböző feladatokat vállaltam. Néhai Veczán Pálnak az egyik szívügye volt a miskolci Kossuth Lajos Evangélikus Gimnázium létrehozása, ebben is örömmel segédkeztem, „cserébe” az első igazgatójának, Fellegvári Zoltánnak a személyében ismét egy újabb felnőttkori barátra találtam. Egy ideig tagja voltam a Magyarországi Evangélikus Egyház gazdasági bizottságának is, a kétlaki életvitel mellett azonban el kellett tudnom engedni ezeket a vállalásokat.

– Múlt év augusztusa óta professzor úr állandó lakhelye ismét Budapest. Talált-e magának új gyülekezeti közösséget?

– Feleségem református, így többnyire vele szoktam templomba menni, de Pesthidegkúton is van evangélikus gyülekezet, fontolgatom a megkeresését. Egyébként ösztöndíjasként – környezetem legnagyobb megdöbbenésére – az NDK-ban is [Német Demokratikus Köztársaság – a szerk.] jártam templomba. Igaz, a vallásgyakorláson túl ennek oka volt a honvágy is: egy erdélyi szász lány volt a magdeburgi evangélikus lelkész felesége, akivel az istentiszteletek után magyarul tudtam beszélgetni.

– Visszatérve a szakmai pályafutására: ugye nem tévedünk, amikor egyfajta csúcsnak gondoljuk tagságát az összesen kilenc főt számláló Monetáris Tanácsban?

– A Teremtő „tenyerén hordozásának” bizonyítékaként élem meg, hogy szakmai pályám befejező fázisában immár második ciklusban lehetek tagja a Magyar Nemzeti Bank döntéshozó testületének. Ez kétségkívül rendkívül izgalmas szellemi kihívás: frissen tart, hallatlanul gazdag információs anyag birtokában ad új típusú feladatokat. Ettől persze még az Evangélikus Életet is rendszeresen olvasom.

– Mi most az Európa Rádió miskolci székházában beszélgetünk, ahol néhány perccel ezelőtt Sike Gábor főszerkesztő készített interjút önnel egy új kötet megjelenése alkalmából. Ez az ön által szerkesztett könyv az Etikus közgazdaságtan címet viseli, kiadója pedig a Magyar Nemzeti Bank. Az ellenzéki médiumokban mintha nem az etikusságáról híresült volna el a Matolcsy György vezette jegybank…

– Határozottan állítom, hogy megalapozatlanul; a Magyar Nemzeti Bank sokat tett és tesz a közjó érdekében. A közvéleményben a 2008-as pénzügyi válságot követően előítélet alakult ki a bankokkal, a bankárokkal szemben. Ennek oka összetett, jórészt „városi legendákra” épül, másik része pedig a tükörbe nézés hiányából ered: nehéz elismerni, hogy tájékozatlanok voltunk, hogy – egy hitelfelvételnél – magunk is hibáztunk… A Magyar Nemzeti Bank Pénziránytű programja ez utóbbin is változtatni kíván. Nemrég magam is tartottam előadást korosztályom körében a pénzügyekről, előadásom végén többen jöttek oda hozzám azzal, hogy „de jó lett volna ezekről korábban is hallani”. Félreértések elkerülése végett: nem nekem szólt az elismerés, hanem annak a jegybanki szándéknak, amely a pénzügyeket illetően is tájékozottabbá szeretné tenni hazánk polgárait. Társadalmi felelősségvállalási programjai kapcsán sok támadás érte a Magyar Nemzeti Bankot, miközben kulturális kincseket vásárolt, és tett mindannyiunk számára elérhetővé, megtekinthetővé. Például: komoly – mintegy kétszázhúsz darabos – érmegyűjteményt vásárolt meg, és helyezett letétbe a Magyar Nemzeti Múzeumnál, értékes festményeket vásárolt meg és adott át a Nemzeti Galériának, illetve a Szépművészeti Múzeumnak. Arisztotelész jut eszembe, aki arra a kérdésre, hogy „mi a jó?”, azt válaszolta, hogy „jó az, ami mindenkinek – azaz a közösségnek – jó”. Szólhatnék a Magyar Nemzeti Bank kiválósági vagy épp könyvkiadási programjáról is, de szükségtelennek tartom védeni a mundér becsületét, mert számomra nem kérdés a közösség érdekében tevékenykedő jegybanki vezetés jó szándéka.

– A magyar pénzügyi vezetés – úgymond – unortodox monetáris politikát folytat…

–…ami semmi mást nem jelent – bocsánat, hogy a szavába vágok –, mint azt, hogy eltér a megszokottól. És ez a következetes – teszem hozzá: etikus – unortodox monetáris politika immár nemzetközi elismertséget vívott ki. Persze nem a spekulánsok körében. De vegyük észre, napjainkban idehaza is mind kevesebb támadás éri a jegybankot, mert az elmúlt években sikerült az inflációt, a kamatszintet alacsonyan tartani, a vállalati hitelezést kedvező konstrukciók mellett fellendíteni…

– Mondogatják: „Meg is lesz majd ennek az ára.” Professzor úr valóban hisz abban, hogy ebben a romlott, etikátlan világban hosszú távon is sikere lehet az etikus közgazdasági szemléletnek?

– Igen, én bízom benne. A közgazdaságtannak van egy sarkalatos tétele: az egyensúly. Úgymint egyensúlya pénzpiacoknak, árupiacoknak, munkaerő-piacoknak… Az egyensúly nyugalmi állapotot jelent. Mi most nyugodtan beszélgetünk ebben a helyiségben, mert bízunk abban, hogy a mennyezete nem fog leszakadni. Miért feltételezzük ezt? Azért, mert sem az építész, sem a kivitelező nem érdekelt abban, hogy itt „egyensúlytalansági állapot” legyen. Nem érdekelt. Mert nem attól lesz munkája és nagyobb haszna, hogy egy-egy épületet két-három havonta újjá kell építenie. Mármost tessék csak belegondolni, mi lenne, ha a pénzpiacokon is ilyen nyugalmi állapotok lennének! Megmondom, mi lenne: valakik nem tudnának nyerni! Mert a pénzpiacon azzal tud valaki nyerni – és itt jön képbe az etika –, ha sikerül bevinnie a rendszerbe a mozgást, a bizonytalanságot. A mérnök nem akarja, hogy összeomoljon az épület, egy pénzügyi spekuláns számára viszont ebből van a nyereség. Miként könyvünk ajánlójában is olvasható, az etikus közgazdasági szemlélet az értékrend nélküli gazdaságot kívánja reformálni, hogy az valóban a közjót szolgálja. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 21–22. számában jelent meg 2019. június 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.