(További tájékozódásra ajánljuk Csepregi Zoltán: Zsidómisszió, vérvád, hebraisztika című művét, Luther Kiadó, 2004.)

1510. július 19-én egy háromemeletes máglyán a város lakosságának lelkes rivalgásától kísérve megégettek Berlinben 38 zsidót. Az eseményt egy ostyagyalázási per előzte meg, amely egész Európában feltűnést keltett, a következménye pedig az volt, hogy a zsidókat száműzték egész Brandenburgból. A száműzött berlini zsidók temetőjét felszámolták, a sírköveket beépítették a spandaui vár falába, ahol 1950-ben fedezték fel őket. A legrégibb sírkő az 1244-es évszámot viseli, ebből az évből származik az első okirat, amely említést tesz Berlinről.

Már Berlin megalapítói között is voltak zsidók, kereskedők és pénzemberek, akik viszonylag jó és békés életet élhettek a Német-római Birodalomnak ebben a félreeső sarkában. A később választófejedelemség rangjára emelkedett brandenburgi őrgrófságnak csaknem minden jelentősebb településén éltek zsidók. Gazdagok ugyan nem voltak, de a megélhetésük biztosítva volt: a gazdagok alkalmazásában álltak, kisebb összegekben pénzt hiteleztek („uzsorások” voltak), kereskedtek (a ki nem váltott zálogtárgyakat megszabott áron, a kartellelvet alkalmazva kínálták megvételre). És jó, pontosabban különleges teherbírású adófizetők voltak, az államháztartásnak csaknem a harmadát ők viselték. Az adót mindazonáltal nem a helyi hatóságoknak, hanem közvetlenül az uralkodónak fizették, ami ellenséges indulatokat váltott ki az „adójóváhagyási tanácsban” képviselt nemesekből, papságból és polgárokból, mert befolyásuk korlátozását látták benne. Az ellenszenvet fokozta, hogy ezen urak közül többen a zsidók adósai voltak.

Mégis minden okuk megvolt a zsidóknak arra, hogy otthon érezzék magukat Brandenburgban. 1509-ben bizonyos adóösszeg lerovása fejében lehetővé vált számukra, hogy egy főrabbi vezetésével teljes hitéletet élhessenek, és mikvét, rituális fürdőt is építhettek maguknak. Továbbá jogot kaptak a kóser szarvasmarhavágására, a nemkóser részeket pedig a keresztény lakosság körében árusíthatták.

1510-ben azonban megmutatkozott, hogy milyen ingatag a brandenburgi zsidók létalapját biztosító egyensúly: egy keresztény templomtolvaj letartóztatása elég volt ahhoz, hogy elveszítsék a fejedelem kegyét és teljesen kiszolgáltatottá váljanak az államhatalomnak.

Az középkori Európában két rögeszme tapadt a zsidókhoz. Nagyon régi az az elképzelés, hogy a zsidók keresztény gyermekeket ölnek meg titokban, és vérüket felhasználják a pászka készítésénél, valamint „titokzatos” betegségeiket is keresztény gyermekek vérével gyógyítják. A másik, jóval újabb keletű elképzelés szerint a zsidók mint vélt istengyilkosok ellenállhatatlan kényszert éreznek a szentelt ostya – Krisztus testének – kínzására, és a szent ostya ilyenkor vérezni kezd. Mivel a korabeli jog megengedte a kínvallatást egészen addig, amíg megszületett a váddal egybehangzó „önkéntes” beismerés, az ilyen beismerő vallomások újabb és újabb vádnak szolgáltak alapul.

Így történt Berlinben is. Hamarosan sikerült találni olyan zsidót, akinek a keresztény templomtolvaj továbbadta a lopott ostyát, és a hóhér már másnapra kiszedte belőle a beismerést. Ez elég volt minden zsidó férfi letartóztatásához Brandenburgban. Mivel azonban a hatóságok csak 36 személyt tudtak ostyagyalázással megvádolni, a vádat újabb ponttal egészítették ki: „gyermekgyilkosság keresztény vér szerzése céljából”. Eltűnt gyermekekről viszont nem tudott senki, így a vád képviselői azt állították, hogy átutazó kereskedőktől vásárolt, ismeretlen gyermekek voltak az áldozatok. Ezáltal 51-re emelkedett a vádlottak száma (közöttük voltak a legtehetősebb adófizetők is). Három hét múlva, a per kezdetén már csak 41 vádlott volt életben. Hárman megkeresztelkedtek, ezek enyhébb büntetést kaptak: kettőt lefejeztek, egy ismert szemorvosnak pedig diszkréten megkegyelmeztek. A többi 38 vádlottat máglyahalálra ítélték, akik a szemtanúk szerint hangosan imádkozva, „nagy állhatatossággal szenvedték el a halált, riadalmat keltve a keresztény csőcselékben”. Az életben maradt brandenburgi zsidóknak minden tulajdonuktól megfosztva, földönfutóként kellett új hazát keresniük.

29 évvel később, 1539-ben azonban történt valami, ami megkülönbözteti a berlini pert korának sok hasonló eseményétől. Kiderült, hogy az 1510-ben meghozott ítélet bírói tévedés volt. Ennek nyilvánosságra hozására Philipp Melanchthon, Luther jobbkeze vállalkozott Majna-Frankfurtban, a német fejedelmek tanácskozásán, és ezzel valószínűleg a jelenlévő katolikusok pozícióját kívánta gyengíteni. Melanchthon elmondása szerint a keresztény templomtolvaj, akit 1510-ben ugyancsak máglyahalálra ítéltek, halála előtt meggyónta, hogy hamis tanúvallomást tett. A fiatal gyóntató pap haladéktalanul felkereste püspökét, és kérte, akadályozza meg a küszöbön álló tömeges kivégzést. A püspök azonban hallgatást parancsolt neki, melyet ő csak akkor tört meg, amikor csatlakozott a reformációhoz és protestáns lelkész lett. Melanchthon mindezt II. Joachim brandenburgi választófejedelemnek és Josel von Rosheimnak, a német zsidók szószólójának jelenlétében mondta el, és szavai olyan hatást váltottak ki, hogy a választófejedelem engedélyezte a zsidók visszatérését Brandenburgba. Ezen túlmenően azonban Josel a döbbenetet és megrendülést a zsidók helyzetének általános javítására használta fel. Sikerült elérnie, hogy egy olyan korszakban, amikor Nyugat- és Közép-Európában szinte mindenhonnan elűzték a zsidókat, csaknem 400 évig érvényes jogot kaptak a maradásra mint „concives” – amely fogalom mindmáig a németekkel együtt élő idegeneket jelöli.