A Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) Hittudományi Karának Vallástörténeti és Bibliateológiai Tanszéke, a KRE Bölcsészettudományi Karának Hermeneutikai Kutatóközpontja és a Magyar Bibliatársulat Alapítvány szervezett A konferencia áhítattal kezdődött. Zsengellér József, a KRE dékánja prédikációjában a Jelenések könyvéből idézett, majd az ószövetségi tanítás alapján figyelmeztette a jelenlévőket, hogy „az elhangzó szó nem hal el, hanem az Írás által rögzül.” A református egyetemi tanár példaként kiemelte, hogy Jósiás királynál a törvénykönyv milyen súllyal bírt, hasonlóan Jeremiáshoz, aki lediktálja az isteni szót, ami később a király elé is kerül. „Az Ószövetség népe varázslatosnak gondolta a tekercset, hiszen a király is azt gondolta, hogyha a papír elég, akkor megszűnik annak jelentése” – emlékeztetett. Zsengellér áhítatában ugyanakkor hangsúlyozta, hogy „a Szentírás önmagában nem élő, ahhoz, hogy az Írás megelevenedjen el kell tudni olvasni.” Mindezt a dékán a reformátori mondat alapján – Isten igéjének a hirdetése Isten igéje – a testté lett ige Jézusban való megtestesülésén keresztül mutatta be. Így jutott el arra, hogy „az olvasás eszköz, hogy a valamikor rögzült ige megelevenedjen.” Úgy, ahogy a Jelenések könyvében is olvassuk: „Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt” (Jel 1,3a).

A zsidók bibliaolvasási gyakorlata címmel Bíró Tamás nyelvész, hebraista tartott a előadását meglepő kijelentéssel kezdte: „A könyv népe nem olvassa az Írást.” Arra a kérdésre, hogy a zsidók miért nem olvassák a Biblia lapjait, az előadó elmondta, hogy a válasz a zsidóság Íráshoz való viszonyában kereshető. „Míg a fenti állítás igaz, addig az is igazsággal bír, hogy bár nem olvassák a Bibliát, a Tóra tanítása mégis a vallási zsidó élet központjában helyezkedik el.” Ezt egy hármas felosztással mutatta be a hebraista: A rítus részeként – mintegy liturgiai használatként – kerül elő a heti szakasz felolvasása a zsinagógában. Az intellektuális megközelítés a hagyomány általi írásmagyarázatban mind a mai napig domináns, azonban ezek a megállapítások a zsinagógai alkalmakba nem emelődtek be. Harmadik megközelítésként az emocionális oldalt hangsúlyozta Bíró Tamás, azaz a családi és hitközségi közösségben előkerülve a Szentírás szövegét az egyénre gyakorolt hatása oldaláról közelítik meg. „E három megközelítés egysége adja meg azt a paradoxont, mely által a zsidóság egyszerre nem olvassa a szent szövegeket, ugyanakkor annak szellemisége és tanítása egzisztenciális részét képezi életének” – fogalmazott Bíró Tamás.

„Mint a hit elsődleges forrása, az Írás kiemelt szereppel bír mind teológiailag, mind liturgiailag” – mondta az ortodox kereszténység Szentíráshoz való viszonyáról Parlagi Gáspár. A KRE doktorandusza előadásában kiemelte, hogy az ortodox liturgia komplex felépítésű, így „az intellektuson kívül az emóciónak is tág teret ad, az ember minden részét bevonja a szertartásba.” A gyakorlatban az ószövetségi szövegek ritkábban kerülnek elő, „az ortodox gyakorlatban az Újszövetség felől olvassák az ószövetségi szöveghelyeket. Kivételt képeznek ez alól a zsoltárok, mely minden liturgiának fontos részét képezik” – hangsúlyozta Parlagi. A kettős évkört követő liturgikus felépítésben az ünnepnapok és az egyházi év alapján választják ki az evangéliumi és az apostoli szakaszt, míg a kazuális szolgálatnál jellemzően evangéliumi felolvasást tartanak. Az újszövetségi könyvek közül a „Jelenések könyve liturgikus kontextusban nem hangzik fel” – fogalmazott a doktorandusz.

„Míg a korábbi időkben a római katolikus liturgiában a Szentírás a hagyománnyal szemben nem volt hangsúlyos, a II. Vatikáni zsinat ebben nagy változást hozott, hiszen a Szentírás szövegének fontosságát hangsúlyozta” – fogalmazott a római katolikus lekcionariumok címmel tartott előadásában Káposztássy Béla. A katolikus pap kiemelte, hogy a zsinat lehetővé tette azt a teológiai megközelítést, miszerint „az ige asztala és Krisztus testének asztala egymás mellé kerülhessen. Addig az oltári szentségben való jelenlétet hangsúlyoztuk, ezután megfogalmaztuk, hogy Isten jelen van igéjében is, így közvetlenül a Biblia szövegén keresztül is megtapasztalható” – fogalmazott az Apor Vilmos Katolikus Főiskola korábbi rektora.

A liturgikus megújulás egyik meghatározó fókuszában az állt, hogy a Biblia kincsét fel kell tárni. Az előadó kiemelte, hogy ennek jellemzője „a Krisztus és evangélium központú olvasmányrend, melyet az egyház egységesen ír elő. Ennek legfőbb szempontja, hogy a hívek megismerjék az Ó- és Újszövetséget.” A változó olvasmányos rendről Káposztássy Béla hangsúlyozta, hogy „a hétköznapi sorozat kiegészíti az üdvösség jó hírét. Az ünnepnapokon bontakozik ki az üdvtörténet, így a szövegek felépítésének egyik célja, hogy a Szentírás kiemelkedő részei a hívek elé legyenek tárva az ünnepnapon.” A felosztásnak köszönhetően a római katolikus liturgiában az Ószövetség közel 50 százaléka, míg az Újszövetség legnagyobb része felolvasásra kerül. Káposztássy Béla előadásában pozitívumként kiemelte, hogy a havonta kiadott és mindenki számára elérhető, valamint az e-mailen is kiküldött olvasmányos rend által olyan hívekhez is el tudnak jutni, akik akadályoztatottak a templomba járásban.

Az előadásokat kérdések követték, ahol többek között fókuszba került a prédikációhoz való viszony. A római katolikus megközelítés alapján a prédikáció az Írás mélyebb feltárását, a szöveg emberekhez való érkezését szolgálja. A rabbinikus hagyomány értelmében amíg a Tóraolvasás a közösséget összetartó erőként értelmezhető, addig az írásmagyarázat a rituális kontextuson kívül ad lehetőséget a felkészülésre, a heti szakasz értelmének megértésére. Az ortodox katolikus felfogás szerint az evangéliumot elsősorban nem magyarázni, hanem olvasni kell, így náluk homília ritkán van, ha előfordul, akkor az általában ünnepeknél történik.