A végzetes 1849. év júliusában már nyugtalanító hírek érkeztek az elvesztett csatákról, az oroszok előretöréséről. A Komárom–Ács térségében végrehajtott sikertelen áttörési kísérlet után Görgey Artúr tábornok hadseregével Aradra vonult. Közben a Dembinszky és Bem által vezényelt fősereg augusztus 9-én Temesvárnál vereséget szenvedett. A kormány lemondott. Kossuth Görgeyre bízta a teljhatalmat, aki a további értelmetlen vérontást elkerülendő, augusztus 13-án Világosnál letette a fegyvert.

Görgey tudatosan választotta ezt a helyet a fegyverletételre. Itt ugyanis csak az oroszoktól volt körülvéve. Meggyőződése szerint az oroszok győzték le őt, és csak előttük akarta magát megadni. „Ne mondhassa az osztrák, hogy az ő dicsősége a magyar szabadságharc leverése.”

Görgeyt és vezérkarát a hozzájuk csatlakozó polgári politikusokkal együtt Bohus Jánosné Szögyény Antónia látta vendégül világosi kastélyában. Férje, Bohus János, Arad vármegye főispánja, országgyűlési követ ez idő tájt Pesten tartózkodott. A feleség a naplójában leírta, mit éltek át a fegyverletétel alkalmával. „Teszem ezt elsősorban feledhetetlen barátnőm, Brunswick Teréz grófnő iránti tiszteletem és szeretetem adójául, ki oly forrón óhajtá e szomorú napok történetét ösmerni” – olvashatjuk a naplóban.

Beszámolója szerint először nagyszámú polgári és magas rangú katonai menekült, köztük Kossuth anyja és nőtestvérei, majd a Görgey-hadsereg vezérkara ütött tábort rövid időre a Bohus-kastélyban. Augusztus 12-én reggel érkeztek vissza az orosz táborból Görgey várva várt hadikövetei: Pöltenberg tábornok, gróf Bethlen Gergely és Beniczky Lajos ezredesek. „Remegő feszültséggel kérdé mindenki tőlük a fegyverletétel föltételeit – írta a nagyasszony. – A válasz szomorú, szívrázó volt, és egészen váratlan: – Feltétlen megadás és meghódolás, csupán a cár nagylelkűségében való bizalommal. Poeltenberg hozzátevé még, hogy midőn Rüdiger tábornoktól kérdezé, mi volna a biztosíték arra nézve, hogy Ausztria megtartja adott szavát, ez azt felelé:

– Ausztria gyengesége!

Egyébként a hírnökök az oroszoktól a legnagyobb kitüntetéssel fogadtattak, kik nagy rokonszenvet s oly előzékenységet tanúsítottak irántuk, hogy bár elégedetlenül, de azon megnyugvással távozának vissza, miként nemes és igazságos ellenséggel van dolgunk.”

Jóval alább a naplóban ez olvasható: „1849. augusztus 12-én, déli tizenkét órakor tarták Világosba való bevonulásukat Ausztria szövetségesei, az oroszok. Nagy zavargás előzte meg őket. A félrevezetett nyers oláhság ugyanis azon meggyőződésében, hogy e hitrokonai azért jöttek, hogy őket képzelt jogaikba visszahelyezzék, és az urak jószágait köztük felosszák, nagy lelkesedéssel és egetverő »să trească«-kal fogadták őket. Nemsokára azonban a kozákok érzékeny kancsukái érezhetőleg meggyőzték az oláh népet, hogy az oroszok éppenséggel sem hajlandók kommunisztikus vágyaikat betölteni. Az orosz vezérkar főnöke, Frolov tábornok néhány orosz kozáktiszttel és katonával, nagy néptömegtől kísérve jött ekkor a hegyen át udvarunkba.

Görgey szobájába vivé a tábornokot, s itt e szobában (emelkedett kastélyunknak az országútról nézve jobbra eső, ugyancsak az országútra néző szobájában, azon az asztalon, melyet gyászos ereklyeként most is őrizünk) írták alá ketten, tanúk nélkül a fegyverletétel okmányát. [Bohus László Monacóban élt egykori politikus tól tudom, akinek Bohus Jánosné Szögyény Antónia az üknagyanyja volt, hogy tulajdonképpen nem írtak alá semmit, szóbeli megegyezésről volt csupán szó. – K. A.] A többi tábornok és tiszt kínos aggállyal várták künn sorsukat. Úgy látszik azonban, hogy maga Görgey alig tudott tisztjei sorsa felől valami biztost, és lehetetlen föltételezni, hogy csak az ő élete lett volna biztosítva, mert az oroszok minden alkalommal erősíték, hogy Ausztria ne merje csak egyetlen magyar tiszt hajszálát is meggörbíteni.

Két órakor délután asztalhoz ültünk, hol két oldalamon Frolov és Görgey foglalt helyet. Az első komoly, hallgatag férfiú. Nem beszél sokat. Csak azt erősíté ismételten, hogy a magyar sereg hősiesen küzdött, és senki sem mondhatja, hogy gyáván adta meg magát. Másik asztaltársam, Görgey, ki szótalan volt, csak azt említé többi között, hogy sok dologban igen szerencsétlen volt; így tegnap is, amikor ugyanis nem sikerült neki a világot két gazembertől megmentenie, kiket felakasztatni akart. Megdöbbenve e szavak felett kérdém:

– Kik volnának azok?

– Azt gondolja tán kegyed – felelé –, hogy Kossuthot értem; nem, e nyomorultat nem akasztattam volna fel. A két Madarászt szerettem volna kipusztítani a világból.

[Madarász László a reformellenzék tagja volt, képviselő, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja, 1848–49-ben az országos rendőri és postaosztályt vezette; az Egyesült Államokba emigrált; öccse, József az ügyvédi pályát választotta, a forradalom leveré­ se után Kufsteinben raboskodott. – K. A.]

– De tudja-e, miért ítélem meg így Kossuthot? – folytatá. – Mikor láttam, hogy minden veszve, Csányit [Csányi László politikus, közlekedésügyi miniszter – K. A.] küldtem hozzá azon üzenettel: »Most itt az ideje, most menjen!« Olvassa ezt!

Erre bőrtáskájából iratot vett ki, melyet nekem átnyújta. Kossuth által remegő kézzel aláírt lemondási okmány volt, melyben Görgeyt nevezi ki diktátornak.

– Lássa – mondá újra –, azért tartom őt nyomorultnak, mert csak esteli hét órától nevezett ki engem diktátornak, holott már délután két órakor elszökött. Félelemből tette, hogy ha a feltétlen hatalom kezemben van, kivégeztetem.

Midőn említett okmányt visszaadtam neki, előbb visszatette táskájába, de mindjárt újra kivette, és ezen szavakkal adta át nekem:

– Tartsa meg kegyed, történeti okmány ez, mely a kegyed kezeiben biztosabb, mint az enyéimben, mert nem tudhatom, mi történik velem. […]

Késő volt, mire estelihez ültünk. Csak ezalatt vettem észre Görgeyn, hogy leverten és zárkózottan ült; egyébként mindig hideg, komoly és tekintélyt parancsoló volt a magatartása, s vonásaiban a belső rázkódásnak semmi nyoma sem volt látható. Úgy látszott, mintha minden érzést visszafojtva csupán a józan, számító észt engedi magán uralkodni. Így ült, sebesült fejét kezére támasztva, s majdnem semmit sem beszélt, sem nem evett. […]

Augusztus 13-án utoljára ültünk Magyarhon hőseivel a reggeli asztalnál, künn a teraszon […]. Mielőtt Görgey a táborba indult, pár percig beszélt velem, megköszönve a vendégszeretetet, s ekkor történt, hogy elmondta nekem e szavakat, mik édes vigasz és remény gyanánt soká hangzottak vissza szívemben:

– Most még haragudni fog rám a nemzet, de három hét múlva – bizton tudom – kezet csókol majd nekem.

Ó, mint vártuk e határidő leteltét! És mi történt körülbelül kétszer három hét múlva!… Görgey e nyilatkozatából biztossággal következtethető, hogy ő is csalva lett, és hogy lehetetlen, miszerint tudta volna, hogy a kegyelemre való megadás bitóval és golyóval fog jutalmaztatni.

Augusztus 13-án délelőtt tíz órakor indult meg az egész menet a táborba. Leírhatatlan, fájdalmas, szívszaggató volt a búcsú a tábornokoktól és tisztektől, kik közt többen voltak házunk régi barátai. Elmondhatom, hogy kevés hely van a földön, hol annyi férfikönny elhullott, mint ekkor Világoson. Sok fájdalmas csalódás, sok szomorú esemény emléke vonul át éltemen, de mindnyája közt sohasem éreztem kínzóbb, mélyebb fájdalmat, mint mikor e bús halottas menetet, egy sírba induló hős nemzet halotti kíséretét néztem; néztem kínos könnyekkel szememben, áldó jó kívánatokkal szívemben; néztem soká, ameddig csak szemem elkísérheté.”

Bohus Jánosné nevét nem csupán azért őrizte meg a történelmi emlékezet, mert magára vállalta a fegyverletétel háziaszszonyának – ahogyan ükunokája, Bohus László nevezte – szomorú szerepét, és emlékirataiban megörökítette e tragikus napok eseményeit. Egész életútja figyelmet érdemel, és összekapcsolódik nemzetünk felemelkedési törekvéseivel. Azoknak a magyar asszonyoknak a sorába tartozott, akik tetteikkel bizonyították hazájuk iránti hűségüket; akik áldották a sorsot, hogy magyarnak születhettek; akit Császár Ferenc költő, bencés szerzetes már 1844-ben „Magyarhon fényes csillagának” nevezett. De ez a csillag akkor tündökölt a legfényesebben, amikor a szenvedés sötét éjszakája borult a letiport nemzetre. Toldy Ferenc irodalomtörténész szerint „az a gyöngyszem ékesített, amely a halvány ínség szenvedésén, a hon baján és a hon virultán a nő szeméből könny gyanánt fakad”.

Az önkény elmúltával a nagyasszony tovább folytatta az ínségben élő népréteg, a természeti csapások sújtotta áldozatok segélyezését. A téli hónapokat a fővárosban töltötte, ahol bőkezűen támogatta az irodalmat, termei az írók, művészek, tudósok legkedveltebb találkozóhelyévé váltak. Nagy összegeket áldozott iskolák, kisdedóvók létesítésére. Az ő szalonjában és kezdeményezésére alakult meg az a segélybizottság, amelyben Tisza Kálmánné, gróf Teleki Sándorné és Veres Pálné voltak fáradhatatlan segítőtársai. Ismerte a közélet nagyjait: Wesselényit és Széchenyi Istvánt, férjének barátját, akinek nagy tisztelője volt. Kevésbé lelkesedett Kossuthért, mert forradalmi eszméit az aulikus körben felnőtt fiatalasszony veszedelmesnek tartotta az országra nézve, ugyanakkor buzgó tagja volt a Kossuth-féle védegyletnek. Az ötvenes évek folyamán az ő termeiben találkoztak Deák Ferenc, Eötvös József, báró Vay Miklós; Trefort Ágoston és Liszt Ferenc sem mulasztották el soha, hogy meglátogassák, ha Pesten jártak.

A Pesti Jótékony Nőegyletnek harminc éven át volt elnöknője, és csak férjének halálakor, 1883-ban vonult vissza a közélettől. Hazafisága és emberszeretete e kor nagy tettekre képes, ritka asszonyai közé emelte Bohus Jánosnét, akit a Csillagkereszt-renddel tüntettek ki. 1890. január 5-én, nyolcvanhét éves korában távozott az élők sorából. A hálás nemzet Arad vármegye ajánlására életnagyságú bronzszoborban örökítette meg emlékét. Philipp István és Vass Győző szobrászművészek alkotását 1910-ben avatták fel Világoson, az úgynevezett fegyverletételi kastély parkjában, a kegyúri templom szomszédságában. A szobor a lakosság követelésére még ma is áll, a kegyeletes kezek naponta gondoskodnak arról, hogy friss virág legyen a talapzatán.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 31. számában jelent meg, 2016. augusztus 7-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.