Égtájoló

Számunkra természetes, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyházban egy lelkész és egy nem lelkészi személy (felügyelő) együtt alkotja a gyülekezeti, az egyházmegyei, az egyházkerületi és az országos elnökséget is. A testvéregyházakban ez a modell szinte teljesen ismeretlen, de más országok evangélikus egyházaiban sem jellemző ez a nálunk kialakult berendezkedés. A Bibliában nincs kötelező előírás egyházszervezeti kérdésekben, és a lutheri reformáció is csak érintőlegesen foglalkozott a struktúrával, mivel a hit szempontjából közömbös ügynek tekintette.

Az emberiség lelkületét szorongás nyomasztja, hogy minden hiábavaló, egy pillanat alatt széthullhat az élet. Nap mint nap találkozunk a „nem érdemes” vagy a „kár a fáradságért” hozzáállással. A hiábavalóság érzése demoralizálja az embert. Elveszi a bátorságot attól, hogy terveket szőjünk, távlatokban gondolkozzunk. Elveszítjük ideáljainkat, és olyan emberré válunk, akit már semmi sem érdekel, semmi sem mozgat; aki úgy veszi az életet, ahogy éppen van. Se nem rossz, se nem jó; nem árt a légynek sem, és nem tesz jót senkivel.

A nyár sokak számára a várva várt szünidő, a pihenés alkalma. Az elmúlt hetekben többen is nyaralásból visszatérve mesélték nekem élményeiket. Elgondolkodtam azon, hogy bár sok mindent láttak, megtapasztaltak, gyönyörű helyeken jártak, mégis fáradtabban érkeztek haza, mint ahogy elindultak. Nem is olyan egyszerű jól nyaralni, és ez nem anyagiak kérdése, mint első hallásra gondolnánk.

Dr. Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspökének gondolatai az evangélikus kórház alapításáról.

Vasárnap, röviddel a déli harangszó előtt a kijelölt presbiterek az aznapi perselypénzt számolják a gondnoki hivatalban. Két istentisztelet volt aznap, a második végeztével kinyitják az összes templomi perselyt, és vászonzacskókba gyűjtik a tartalmukat. Az irodában pedig kiborítják az asztalra, és válogatják, úgy, ahogyan kell. Elnézem, időnként előkerül az érme- és bankókupacból egy-egy lejárt pénz, egy régi jugoszláv dinár és olykor-olykor egy kabátgomb is. Persze, a zsebek mélyéről véletlenül is előkerülhetnek ezek a tárgyak, de a kisördög azt súgja, kedves testvérünk azért dobta be ezeket, hogy hallják a többiek: koppant!

A Magyarországi Evangélikus Egyház és a Luther Kiadó ezzel a kötettel is igyekszik megbecsülni azokat az értékeket, amelyeket a 2018-ban nyugdíjba vonuló püspök egyházunk egész közösségének ajándékozott.

Írásomban nem a díszegyenruhás katonák által jól begyakorolt koreográfiáról fogok értekezni, hanem néhány olyan örvendetes impulzust szeretnék közkinccsé tenni, amelyeket az elmúlt napokban élhettem át. Az első a pünkösdöt megelőző szombaton Beledben a Soproni Egyházmegye új elnökségének, Ihász Beatrix esperes asszonynak és Sümeghy Péter felügyelő úrnak a beiktatása volt. Ezzel az alkalommal indult el kerületünkben az általános tisztújítás nyomán a következő hat évre bizalmat kapott megyei elnökségek szolgálatba lépésének szép, ünnepi sorozata. Éppen ebben az egyházmegyében úgy alakult, hogy teljes őrségváltás volt, vagyis az esperes és a felügyelő személyében is új vezetőért adhattunk hálát, és kérhettük rájuk Isten áldását.

A címben feltett kérdést Paul M. Zulehner bécsi teológus provokatív könyvcíme, az Auslaufmodell (Patmos Verlag, 2015) ihlette, amely az egyház jövőjét vizsgálja Európában.

Az Evangélikus Élet egyáltalán nem bulvárlap, most mégis egy igazi botrányt, ráadásul az egyházat érintő világbotrányt kell az olvasóval megosztanom. Ne gondoljon senki anyagi vagy erkölcsi visszaélésekre vagy valamilyen pikáns politikai tartalomra. A kereszt botrányáról szeretnék szólni. Arról, amelyről Pál apostol így ír: „…a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. […] Nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét? […] miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük…” (1Kor 1,18–23)

Ma egy közeli ismerősömet mutatom be a kedves olvasóknak. A püspöki szolgálatba lépésemet követően került hozzám közel. Azóta gyakorlatilag napi kapcsolatban vagyunk. A reggeli munkakezdéskor mindig rám pillant. Komoly tekintetével végigmér, aztán munka közben is csendesen figyeli minden mozdulatomat, hallgatja minden szavamat. Andreas hivatalunk számtalan fontos megbeszélésének, kerületi programjaink tervezésének, a győri lelkészi szolgálatok beosztásának, lelkipásztori beszélgetéseknek, sőt még a parókusi vizsgáknak is tanúja. Andreas előtt nincs és nem is lehet titkunk, mert ő mindig itt tartózkodik a püspöki dolgozószobában.