Füller Tímea

Előre eltervezte, az utolsó kis részletig pontosan. Egyeztette a menetrenddel, számolt a lejtőn haladó autók átlagos sebességével, délután ellenőrizte az állomáson álló kocsik szá­mát. Úgy látszott, minden rendben lesz, éppen úgy, ahogy eldöntötte, hogy lennie kell. Hogy fél kilenckor már szürkül, és a kései vonatról leszállók fáradtak és türelmetlenek lesznek, nem fognak a lejtőnél lassítani, ő pedig ott lesz az úton. Majdnem azt mondta magában, hogy ott fog állni, de hát azt már nyolc éve nem tehette meg.

A mi kis falunkban alig néhány helyen volt kerítés. Az emberek pár kővel vagy vesszővel jelezték a telekhatárokat, esetleg egy csenevész kis sövénnyel, amelyet tavaszonként tövig visszavágtak, hogy kicsit felfrissüljön. Persze volt ennek hátránya is bőven. A kutyák például sokszor megijesztettek bennünket, mikor házőrzői kötelességeiket félretéve egy kis felfedezőútra indultak. És hiába csóválta a farkát egyikmásik, ha közben két emelettel magasabb volt totyogó gyermekeimnél.

Buszbaleset. Újra meg újra tragédiák híre szaggatja meg hétköznapjainkat. Nemrégiben a veronai buszbaleset volt ilyen, melyben oly sok fiatalt veszítettünk el. Mindig keressük az okokat, és csak igen ritkán leljük meg őket. Jézus idejében meg is kérdezték a tanítványok: miért született vakon egy ember. Talán a szülei vétkeztek, vagy ő a hibás? A Mester helyreigazítja őket: nem sújtja bűnök miatt így az Isten az embereket. De azt is kijelenti, hogy Isten ezeken az eseményeken keresztül is meg tudja mutatni dicsőségét. Vajon hogyan segíthetünk neki ebben?

Füller Tímea írása az Evangélikus Életben jelent meg.