halottak napja

„A mai nap s különösen estvéje némely nagy-városokban a legünnepélyesebb jelenetek órája. Amint a nap áldozni kezd, gyalogok és kocsik csoportja tódul ki a városból, a gyöngéd nem kezében a legszebb virágkoszorúk. A temetőbe mennek, hol azok nyugosznak, kik előre mentek, kik minket várnak, s kikkel az életben boldogságot, örömet, édes fájdalmakat élvezőnk, kik azon reményben haltak el, hogy egymást ismét megláthatjuk – túl a síron” – írta Kőváry László történész több mint másfél évszázada, egy szóval sem térve ki a november 2-i (halottak napi) gyakorlat felekezeti sajátosságaira.

Kosztolányi Dezső írja: „Szeretem a temetőket. Egyszerűen és közönségesen szeretem a színeit, az őszi okkersárgáját, a haragoszöld árnyalatait, a csendjét, mely úgy veszi körül, mint néma zivatar.” Ebben az okkersárgában indultunk el egy temetői sétára Kondoroson, az öreg evangélikus sírkertben egy idős asszonnyal, Kalhammer Mátyásné Látkóczki Gyöngyivel, a helyi könyvtár egykori vezetőjével, a temető kutatójával, hogy visszacsöppenjünk a múltba, amely holtában is megérint, és égeti a lelket.

Miért próbálunk meg úgy tenni, mintha a betegség, a gyász, a halál és a fájdalom nem lenne az élet része?

„…hisz’ percről percre temetünk”. Halottak napja – ez az elnevezés mindig is zavarba hozott. Felkavaró birtokviszony… különösen öt és fél éve jelent mást, mint addig. Azóta van egy hely, ahová húz egy erő, mert azon a napon „ott a helyem”, és mégis, rettenetesen nehéz elindulni. Mert végleges, mert emlékeztet, hogy az idő egy adott pontján ott kellett – hitem szerint nem végső, csak időleges – búcsút vennem édesanyámtól. Van, hogy az ember nem tudja, nem akarja kimondani legfájóbban hiányzó szerettére: „halott”.

Kaposvár – Kaposváron immár harmadik éve zarándokol gyülekezet és énekkar november első vasárnapján a temetőbe, hogy mécsesekkel végigjárják azon gyülekezeti vezetők és tagok sírjait, akik sokat tettek a közösség fennmaradásáért, fejlődéséért. Régi lelkészek és kántorok sírja mellett rövid imádsággal és énekkel hajtottak fejet a résztvevők, majd Dubovay Géza bácsi sírjánál – aki évtizedeken keresztül volt a Kaposvári Evangélikus Egyházközség lelkésze – rövid áhítattal zárult a zarándokút.

Apám nagy bűnös volt. Én magam azért nem mentem haza arra a hétvégére, amikor meghalt, mert nagyon haragudtam rá, egy olyan bűn miatt, amiért soha nem kért bocsánatot. Hiszem viszont, hogy Isten nagyobb az én szívemnél. Ezért nem kell görcsösen kapaszkodnom az elhunytak emlékébe, még akkor sem, ha maradtak elrendezetlen ügyek. Rábízhatom őket Istenre, a halott és az élő – bár halandó – szeretteimet egyaránt. Mert Ő sokkal jobban szereti őket, mint amennyire én szeretem.

Nagyon szeretem a novemberi temetőket. Szeretteik sírjait rendbe teszik a hozzátartozók, virágokat helyeznek rájuk, gyertyákat és mé- cseseket gyújtanak felettük. A virágok, a pislogó lánggal égő gyertyák és mécsesek a szeretetről, az élő kapcsolatokról, de az emlékezőkről is beszélnek. Nem értem azokat, akik ebben is csak a rosszat látják, és ilyenkor azon keseregnek, hogy máskor bezzeg… Jó, hogy van egy nap, illetve időszak, amikor a társadalom szélesebb rétegeinek figyelme odafordul halottai, felmenői és az emberek számára kikerülhetetlen elmúlás kérdése felé is.