Első szolgálati helyemen, Tordason és Gyúrón nagyon szép gyakorlatot örököltem. November 1-jén, sötétedés után mindkét temetőben temetői istentiszteletet tartottunk. Először nagyon furcsa volt ez a templomi védettségen kívüli alkalom. Őszintén bevallom, hogy a temetések számomra soha nem voltak könnyű szolgálatok. A lelkész is ember, akit akkor is megérint a gyászolók fájdalma és vesztesége, ha egyébként a temetéseken is evangéliumot hirdethet, és a halál felett győztes Krisztusról tehet bizonyságot.

Nem tudok eléggé hálás lenni János evangélistának, aki Lázár feltámasztásának történetében feljegyezte a Bibliában Jn 11,35 alatt található rövidke mondatot, amely így szól: „Jézus könnyekre fakadt.”

Miért sírt Jézus a betániai temetőben? Hiszen előtte már arról beszélt Mártának, hogy „feltámad a testvéred”. Miért sírt az a Jézus, aki ebben a beszélgetésben már korábban kijelentette, hogy „én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él”? Miért sírt az a Jézus, aki nálunk sokkal jobban tudta nemcsak azt, hogy mi fog történni, de azt is, hogy nem a halálé az utolsó szó?

Mert tényleg emberré lett, és az emberi érzések őt is hatalmukba kerítették. Amikor Mária könnyeit látta, akkor János evangélista feljegyzése szerint „megrendült a lelkében és háborgott”. Nem értek egyet azokkal, akik ezt azzal magyarázzák, hogy Jézus az emberek hitetlensége és rövidlátása miatt háborgott volna a lelkében. Nem hiszem, hogy ez esetben Jézus elment volna a Golgotáig.

Ebben az evangéliumi jelenetben meggyőződésem szerint éppen az domborodik ki, hogy Jézus mennyire empatikus ember volt, és mennyire rá tudott hangolódni a gyászolókra. Fájdalmuk fájdalmat ébresztett benne is! Aztán amikor a sírhoz vezették, belőle is feltörtek a könnyek. Gyászolóvá tudott válni. Lázár barátja lepecsételt sírja előtt nem a mindenek felett állók hideg érzelemmentességével konstatálta a látottakat, hanem a legmélyebb és legszemélyesebb emberi érzések törtek fel belőle. Az arra járó zsidók ezt így kommentálták: „Íme, mennyire szerette.”

Fontos összefüggést láttak meg a könnyeiben. A betániai történet folytatása jel volt, amely előremutatott a nagypénteki és húsvéti történésekre is. Fontos felfedezni, hogy a szeretet erői mozgatták és mozgatják a jézusi történeteket.

A temető nehéz hely. Odamenni még az evangéliumot ismerve is nehéz, hát még anélkül! Sokszoros tapasztalatból tudom, hogy Jézus húsvéti győzelmét ismerve sem könnyű ott megszólalni, mert a halál, az elmúlás, a gyász, az emberi kapcsolatok elszakadása itt a földi életben senkinek nem viselhető el könnyen, még a „hivatásos hívőknek”, a lelkészeknek sem.

Itt térek vissza a november1-jei temetői istentiszteletekre. Emlékeimben a legmeghittebb egyházi alkalmakként emlékszem rájuk. Utólag értettem meg, hogy mi teremtette meg a különleges atmoszférát. A temetői istentiszteletek olyan ritka alkalmak voltak, amikor nem a friss gyász és a fájó veszteség hozta össze az embereket.

A gyülekezet belső magja énekeskönyvekkel és zseblámpával felszerelkezve várt a megbeszélt helyen. A temetőben szeretteik sírjait rendezgető emberek közül sokan közelebb húzódtak, és sokan aktívan be is kapcsolódtak, mások távolabbról, a sötétbe burkolózva, diszkréten követték az énekeket, hallgatták a prédikációt és az imádságokat.

Igazi missziói alkalmak voltak ezek, ahol egyetlen érdeklődőt sem akadályoztak a nehezen lenyomható kilincsek, a sokaknak túl magas templomküszöbök és a nem mindig bátorító testvéri tekintetek sem. Megfigyelhető volt, hogy milyen sokan várták ezeket a különleges alkalmakat, és talán nem véletlenül az istentiszteletek időszakában volt a legforgalmasabb a temető.

Jó, hogy van az esztendőnek egy ilyen időszaka, amikor az elmúlás fontos kérdése reflektorfénybe kerül. Mi, evangélikusok, a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójára készülve felfedezhetjük azt az összefüggést is, hogy Isten fél évezrede a középkori egyház megújítását is egy ilyen temetőjárási időszakhoz kapcsolódóan indította el.

Luther 95 tétele azért került ki a wittenbergi vártemplom ajtajára, mert a halottaikra emlékező és nekik szeretetből segíteni akaró embereknek próbált fontos tanácsával útmutatást adni egy értük felelősséget érző szerzetes. A búcsúcédulák teológiai kritikájával Luther a félreérthető és hamis megoldás helyett az igazira mutatott rá. Pénzen nem lehet megvenni a bűnbocsánatot sem magunknak, sem az előrementeknek. Mégsem vagyunk reménytelen helyzetben, mert amit sem aranyért, sem ezüstért, sem mai valutákért megvenni nem lehet, azt Isten Jézus Krisztus értünk vállalt kereszthaláláért, az ő szeretetéért ajándékba kínálja nekünk!

A halottaikra emlékezőknek, az elmúlással szembenézőknek, a halál könyörtelensége miatt kétségbeesőknek mondjuk el a Krisztus együttérzéséből, szeretetéből és győzelméből fakadó jó hírt!