A lelkész személyes bizonyságtételéből nyilvánvalóvá vált, hogy gyerekkora óta gondolkodásának fontos meghatározója a magyarországi cigányság szabadságszeretete. Törekedett tehát jobban megismerni ennek a nagyon összetett népcsoportnak az eredetét, életfelfogását. Később, hitre jutása után pedig azt is, hogyan lehet őket megközelíteni Jézus Krisztus szeretetével, az evangéliummal.

Fontos felismerés, hogy a misszió diakónia nélkül éppoly eredménytelen, mint a diakónia az evangélium hirdetése nélkül. Találékony szeretet, türelem, Isten iránti rendíthetetlen bizalom, szakértelem, folytonos kísérés, jelenlét és jó adag bátorság is nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a jótétemények ne percnyi örömöket szolgáljanak, és az Ige se üres szóként hangozzék.

A találkozó fontosságát épp abban látta a szervező, hogy a jó példák és az eredmények bátorítást jelenthetnek mások számára is. Nem véletlen, hogy másik meghívottja eredetileg Bogdán László, Cserdi község polgármestere volt, aki azonban időpont egyeztetési nehézségek miatt nem tudott jelen lenni. Arra azonban felhatalmazást adott a házigazdának, hogy hivatkozzék az ő munkájára is, és tolmácsolja jókívánságait a jelenlévők felé, mintha „lélekben” ő is ott lenne.

A találkozó szervezése során a balassagyarmati lelkész több gyümölcsöző és lélekemelő találkozás részese is lehetett. Ezek közül a legemlékezetesebb egy helyi roma gyülekezeti vezetővel, Baranyi Gáborral történő egész délutánt igénybe vevő baráti hangulatú beszélgetés volt. Ennek során egyebek közt azt is megtudta, hogy ez az egykori prímás, jelenleg nyolc településen segíti a helyi cigány szabadegyházi gyülekezetek növekedését Dunántúltól Alföldig. Zenei tudását pedig Isten dicsőítésében kamatoztatja.

Győrfi Mihály rámutatott, hogy a magyarországi cigányság nehéz helyzete nagyrészt annak tudható be, hogy a korábbi „piacképes” szolgáltatásaik okafogyottá váltak. A vendéglőkben elhallgatott a cigányzene. Üstfoltozást, seprőkészítést, lópatkolást, teknővájást is alig vesz igénybe valaki. A kényszerű letelepítést még nem is említettük. Az átalakulóban lévő világban azonban továbbra is felelősséggel tartozunk egymás iránt. Ha a korábban meglévő szimbiózis helyett az előítélet és ellenségeskedés kerül előtérbe, az minden népcsoport számára rossz.

Győrfi Mihály lendületes és figyelmet fenntartó bizonyságtételét tovább színesítette két budapesti keresztény muzsikus, Burai Béla és Rózsa István, akik egy hegedűvel és egy gitárral igazán változatos repertoárt mutattak be a klezmertől és cigányzenétől a klasszikus jazz slágereken és magyar nótákon át a népdalokig és filmzenékig. A találkozó végén az általuk bátran felkínált lehetőséggel élt is néhány résztvevő, így hangzott el a „Tavaszi szél vizet áraszt”, a „Kállai kettős”, a „Vén cigány”, vagy a „Sárga csikó”.

Az útkereső ismerkedés és beszélgetés talán legfontosabb tanulsága, hogy a „szegregáció vs. integráció” kizárólagosnak tűnő alternatívája, tehát az erőltetett elvegyülés, a különbségek tudomásul nem vétele, vagy az egyre feltartóztathatatlanabbnak bizonyuló kulturális és gazdasági elszakadás legitimációja helyett egy jó értelemben vett, újra felfedezett szimbiózis felé vezethet az utunk. Ez pedig arról szól, hogy miközben mindenki megtartja saját építő hagyományait, kulturális szokásait, mégis tudunk kommunikálni egymással, és megtaláljuk a közös, léleképítő és szívet melengető találkozások alkalmait is. Ha úgy adódik, akkor akár betonozás és fóliasátor építése közben, vagy kapálás és krumpliültetés közben, de néha sírva egymás nyakába borulva egy istentiszteleten, vagy épp muzsikálva, mulatva.