- Úgy szokott bemutatkozni, hogy hetven éve evangélikus, és húsz éve keresztyén. Felteszem, ez utóbbi a megtérésére vonatkozik?

- Itt születtem Miskolcon, talán hadd kezdjem itt a történetet. A Luther-udvarban kereszteltek, 1957-ben ugyanitt konfirmáltam, első osztályos gimnazista koromban. A középiskolai évek során eltávolodtam a vallásos gyakorlattól, bár a szüleim mindig „humánus szeretetben” részesítettek. Felülről jövő indíttatásból védőnő lett a foglalkozásom, sőt a hivatásom is. Köztudott, hogy a védőnőség családgondozás, életvárás. Nagy öröm az újszülött érkezése, és ilyenkor a védőnőt megkínálják mindenféle jóval, többek között alkohollal. Aki a szagától is rosszul van, abból biztosan nem lesz alkoholista. Nos, az én szervezetem nem tiltakozott, sőt ehhez társult egy rendszeres társasági élet is, így hamar az alkohol rabjává váltam.

- A szervezete nem tiltakozott, de a lelkiismerete?

- Bevallom, illetlenségnek és magatartási hibának, udvariatlanságnak tartottam, bűnnek egyáltalán nem. Szabadelvű volt a család, nem rossz irányban, hanem egy egészséges szabadságot képviseltek a szüleim. Felnőtt koromban tiszteletben tartották a jövés-menésem, a hazajövetelnek viszont egyáltalán nem örültek. Gyakran jártam úgy haza, hogy részeg voltam, és mindketten látták rajtam. Édesapám józan életű ember volt, nem dohányzott és nem ivott. Végignéznie a lánya részegségét keserves dolog volt, és ennek a bűntudata bántott. Édesanyám többször figyelmeztetett, apám bölcsebb volt, ő csak annyit mondott: nem értelek, miért.

- Ameddig otthon élt, volt egyfajta kontroll a szülők részéről. Mi történt, miután elköltözött?

- Szabadosabb lettem! Egyszer kérdezték tőlem, hogy mit tett velem az alkohol, és azt feleltem, hogy azt a kevés gátlásomat is feloldotta, ami volt. Miután elköltöztem a családi házból, vidéken laktam, és ott magánéleti problémákkal kiegészülve az alkoholproblémám is súlyosbodott. Voltak házasságon kívüli kapcsolataim, tisztátalanok. Mindeközben igazán őszinte szeretettel és önfeláldozással végeztem a hivatásom. 1988-ban aztán kaptam magamhoz illő társat: egy másik alkoholistát, aki a válása után lett szenvedélybeteg.

- Milyen hatással voltak egymásra?

- Az együttélésünk során lehúztuk egymást, hol felemeltük, ez mindkettőnk életében hullámzó időszak volt. Öt évig volt a párom munkanélküli, ami rettenetesen megviselte. Aztán kapott munkát, és nagy elánnal nekifogott, de hamar belefáradt, és még mélyebbre került, mint előtte volt. Egyébként nemcsak az alkoholizmus volt a probléma, hanem a rendezetlen életkörülmények, a társadalmi kapcsolatok, a nyomorúság látványa, amit szerettem volna megoldani, de nem tudtam. Ez depressziós állapotba sodort, amit az alkohol oldott.

- Megpróbált kitörni ebből a patthelyzetből?

- Egy sarokba szorított állapotban, amikor nem volt semmilyen irányba tovább, csak felfelé vagy lefelé, jött a sugallat. 1995-öt írtunk, és több évtized után újra elmentem a templomba. Nem emlékszem, hogy ki prédikált, és hogy sokan voltak-e, de az biztos, hogy nagyon az Isten előtt voltam az istennélküliségemmel és a bűneimmel. Kisírtam magam, és megpillantottam a templom oldalfalán a következő igét: „Elég neked az én kegyelmem.” Ez az ige élővé fogant bennem, és más ember jött ki a templomból, mint aki bement. Újra elkezdtem Bibliát olvasni, imádkozni, és innentől kezdtem keresni keresztyén körökben gyógyulást, mindkettőnknek.

- Kikhez fordult segítségért?

- Két év múlva elmentünk Szarvasra, egy evangélikus misszió foglalkozására, ahol lelkigyakorlatot tartottak alkoholistáknak. Itt érintődött meg a párom is egy református lelkész igehirdetése által, és itt hallottunk Dömösről, ahol már működött a Református Iszákosmentő Misszió. 1998 februárjában oda is elmentünk, azóta rendszeresen visszajárunk a hitmélyítő alkalmakra. Azóta egyébként minden téren rendeződött az életünk, az együttélésből mára házasság lett, és ki tudom mondani, hogy gyógyult alkoholista vagyok, akinek szabad innia, de nincs szüksége rá.

- A bizonyságtételei mellett foglalkozásokat is tart szenvedélybetegeknek. Mi egy-egy ilyen gyakorlat célja?

-  Úton tartani, hogy az illető ne csüggedjen, hanem kitartson a gondok közepette. Fontos a magvetés! Amikor Isten Szentlelke megfogantatja a kegyelmét, akkor az önmagamtól, a világtól való szenvedés átváltozik a világért és a családért való szenvedésre. Ha nem hajlandó valaki a gyógyulás felé menni, akkor magára lehet hagyni, de nem elhagyni, hanem figyelemmel kísérni! „Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten” – írja Ady Endre. Ha én akarom őt megmenteni, akkor sokszor beleavatkozom Isten dolgába, és ezért nem elhagyom, hanem magára hagyom, és imádkozom érte!

-  Mi az, amit egy volt alkoholista nyújtani tud egy szenvedélybetegnek?

- Megértést! Hiszen pontosan tudom, hogy mit éreznek ezek az emberek. Igazán az érzi, aki már járt ebben. Akinek a bőrét sütötte, az ismeri a családtól, a környezettől való félelmet és az ivás okait. Azt mondta egy lelkész házaspár, hogy akkor van igazán szabadulás, ha a spiritusz helyét a Spiritus Sanctus tölti be. Ameddig nem a Szentlélek, addig nincs békességem. Lelki látás kell meglátni, hogy az ivós miért iszik, megtalálni és kezelni az okokat, nem a tüneteket. Helyrerakni az önértékelési zavart!

- Ehhez azonban – mint Ön is mondta – fel kell vállalni a problémákat. Meg merik ezt tenni az emberek?

- Ezt nagyon nehéz megtenni, azért, mert nem elfogadó a társadalom, és sok esetben a család sem. Szemlélet és bátorság kérdése, de fontos: egy tüdőbaj is akkor gyógyul, ha tudomást szerez róla az ember, felvállalja és meggyógyítják. Az alkohol személyiségtorzulást idéz elő, és minél lejjebb van az ember, annál gyengébb, és annál nehezebb segíteni rajta. Ha nem egészen belülről jön, akkor sokkal nehezebb a gyógyulás! Egyébként számos esetben nem feltétlenül a vele való találkozás, hanem az érte való komoly imádság számít.

- Átértékelte-e az elvesztegetett éveket?

- Megtanultam, hogy a humánus szeretet nem elég, nem tart meg! Az Isten szabad akaratot adott, de vannak módszerei, és mindenki életében van egy megrekedt helyzet, amikor az Isten megszólítja, megnyitja fülét és szemét, és akkor jön a felismerés: létezni lehet az Isten nélkül, élni viszont nem. Nemrég hallottam egy szellemes mondást, miszerint a vallásos ember elemről, a hívő akkumulátorról működik. Figyeljünk a szívünkre, a feltétel nélküli szeretetre, hogy ne csak ész szerint, hanem szívünkből szeressünk, és figyeljünk mindazokra, akik szólják az igazat. Tertullianus mondta, hogy minden ember teremtettségéből fogva keresztyén; ahhoz, hogy ez életre keljen, imádkozzunk, és tegyük, amit tennünk kell!