Öcsémnek és sógornőmnek szeretettel és hálával. Hála Istennek, nem voltam covidos, aki pedig elkapta a családunkból, az baj nélkül átvészelte. A közvetlen közelemben azonban van egy család, akiknek szeretnék így, nyilvánosan köszönetet mondani. Ha nem is személyesen magam miatt…

Egy már nem is annyira fiatal orvos – még a kilencvenes évek elején kezd-te az egyetemet – a tavaszi nagy lezárás előtti napokban tudta meg feleségével együtt, hogy útban van a negyedik gyermekük, és még éppen sikerült egy ultrahangfelvételt is készíttetniük. Ez a felvétel fontos volt, mert az édesanya súlyos betegségen esett át nem sokkal előtte, és már maga sem volt annyira fiatal. A vizsgálati eredmények azonban örömre adtak okot: minden rendben lesz.

Minden rendben lesz, csak ne lenne ez a vírus! Ez senkinek sem jó, de van, akinek még rosszabb, például egy veszélyeztetett kismamának… Az édesapa örült, hogy orvosként csak távolról kell szemlélnie a vészes járványt, és kórházigazgatóként a kórházában a pszichiátriai betegeire figyelhet. Édesapaként azt is eldöntötte, hogy erre a negyedik babára – és a másik háromra – megpróbál több időt odaszánni, hiszen a gyerekek nagyon gyorsan felnőnek, ezt már ő is látja. Így várták együtt a nyári enyhülés és az őszi emelkedő számok közepette azt a kis negyediket, izgalommal, de aggódva is, hogy minden rendben lesz-e.

Végre két hét ráadással, tízórás szülőszobai, maszkos vajúdás után megszületett Sárika, és az édesapa megkönnyebbülten és boldogan vihette haza őt az édesanyával együtt. Otthon pedig várták a testvérek, és készültek a következő szépséges pár napra, amikor édesapa végre otthon lesz, hiszen a szabadságát így időzítette: már előre kivett pár hetet, hogy együtt lehessenek.

Mindez történt egy október végi vasárnapon, ezt követte egy gyönyörű – sírós, szoptatós, büfiztetős – hétfő hatosban, majd kedden jött a központi e-mail: a pszichiátriai klinikából is Covid-kórház lesz, igazgató úr fáradjon be, és lásson neki az intézkedéseknek. És onnantól aztán nincs megállás. Sári már majdnem féléves, és örül neki mindenki. De édesapja nem sokat látja, bár az a néhány együtt töltött óra mindig nagy öröm számára.

Imádkozzunk a kórházigazgatókért és családjaikért, hogy a mindennapi terheiket az Úristen kezébe tudják letenni!

Ittzés Szilvia

Küzdelem a betegséggel. „Mikor azt gondoltam, hogy roskad a lábam, szereteted, Uram, támogatott engem.” (Zsolt 94,18) A hetvenhetedik évemhez közeledve a járvány második hullámának idején hőemelkedés, elesettség lett úrrá rajtam. Ez biztos nem a járvány – győzködtem magam az interneten olvasottakban bízva –, hiszen érzem az ízeket, szagokat. Hel-zetem romlásával (magasabb láz, étvágytalanság, fogyás) jutottam a gondolatra, hogy orvoshoz forduljak.

Háziorvosom foglalt nekem időpontot a lakásunktól hat-hét percre található mentőállomáson működő tesztelési pontra. Az elvégzett teszt pozitív lett. A pár napig tartó magas láz csillapításán kívül intenzív C- és D-vitamin-bevitel mellett lábadoztam négy hétig, önkéntes karantént vállalva. Feleségemet köszönet illeti ápolásomért, amelyet a lakáson belüli lehetséges elkülönülés és állandó fertőtlenítés nehezített.

Háziorvosom, miután beszámoltam neki az aktuális állapotomról (beszélgetés közben elfogy a levegőm, sóhajtásnál szúr a hátam, három hete láztalan vagyok, és visszajött az étvágyam), beküldött a Covid-ambulanciára.

A bejelentkezés után mindenki átesett egy általános vizsgálaton, mely magában foglalta a fizikai állapot vizsgálatát, a testhőmérséklet- és vérnyomásmérést, EKG-vizsgálatot, és ezután lehetett bejutni a Covid-váróba. Itt találkozhattam az emberi nyomorúság számos válfajával, a hordágyon fekvő, oxigénpalackra kötött, magatehetetlen embertől a mentálisan sérült, örökké bolyongó betegen át a „rabláncon” vezetett elítéltig. Szinte szégyelltem magam: mit keresek én itt, hozzájuk képest engem a jó Isten a tenyerén hordoz.

Az ambulancián zajló vizsgálatok korábbi egészségügyi előzményekre is odafigyelve alaposak voltak, kiegészítve labor- és röntgenvizsgálattal. Esetemben a vizsgáló orvos konzíliumot hívott össze, s ennek eredményeként három napot a kórházban töltöttem az infektológiai osztályon, ahol gyógyszereket kapva kezelték a gyulladásos tüneteimet. A zárójelentésben a háziorvosomnak feladatul adták, hogy a továbbiakban még milyen vizsgálatokra utaljon be, így újabb labor- s röntgenvizsgálatok mellett megjártam az endoszkópiát, a CT-t, az ultrahangot, és gyulladáscsökkentő gyógyszeres kezelést is kaptam.

Összegezve a tapasztalataimat, pozitív véleményem alakult ki a háziorvostól a kórházi ellátáson keresztül a szakrendelésekig. A szakmaiság mellett megnyugtatóan hatott az emberi hang és a folyamatosan tetten érhető segítő szándék. Ez a megállapításom nemcsak orvosokra, hanem a teljes ellátószemélyzetre igaz. Helytállásukra, áldozatos szakmai munkájukra Isten áldását kérem. Az érintett egészségügyi dolgozók név szerinti megemlítése lehetetlen lenne, de fontosnak tartom jelezni, hogy ők a Fejér Megyei Szent György Egyetemi Oktató Kórház, a II. számú járóbeteg-szakambulancia és a 15. számú felnőttháziorvosi körzet dolgozói.

Emberséges oltakozás. Március 16., reggel nyolc óra, Szombathely, Markusovszky Egyetemi Oktatókórház, oltóközpont. Kifogástalan szervezés, viselkedni tudó, udvarias katonák és egy elképesztően korrekt orvosi és szakasszisztensi csapat!

Nemcsak ügyesek voltak, hanem a vezető főorvos asszony folyamatosan, szinte ötpercenként ránézett a már beoltott betegekre. Többnyire idős, láthatólag feszélyezett emberek kapták ezt a megnyugtató bánásmódot. Csillagos ötös! Köszönjük mindenkinek.

Németh András

Szakmaiság és tapintat. Nem a koronavírus kapcsán, hanem más szemszögből osztom meg kellemes tapasztalatomat az egészségügyről. A múlt héten szédüléssel vittem férjemet a Szent Imre Egyetemi Oktatókórház sürgősségi betegosztályára. Egész éjjel vártuk, mi lesz ott-tartózkodásunk eredménye. Sajnos a neurológiai osztályon fogták őt, ám a rossz helyzetben is ért kellemes meglepetés, olyan, amilyet még nem éltem át.

Rendkívül diszkrét orvossal találkoztunk, aki a betegek többségét elhívta a függöny mögé, hogy ne a többiek előtt beszéljék meg az adott problémát – bár így is hallható volt minden. Amikor közölte, hogy férjemnek a kórházban kell maradnia, és látta, hogy összeomlunk, kérdezte, magunkra hagyjon-e, hogy megbeszéljük a dolgot. Nem volt szükség a magunkra hagyásra, a pakliban benne volt a bent maradás, ám volt egy pillanat, amikor azt hittük, mégsem így lesz. 

A férjem kedd óta itthon van, a bajaival tovább kell lépjünk, de mindenképp Isten áldását kérem az orvosok, nővérek munkájára.

Csernitzky-Kiss Fáni

Egy elkötelezett háziorvos. Engem is elkapott ez a borzalom. Fejfájás, hátfájás, láz, gyengeség, ágynak esés. S innentől már nem volt kétség. Ilyenkor persze személyesen nem megyünk be a rendelőbe, de elektronikusan irány a háziorvos! Nálunk igazán magas szintű a háziorvosi ellátás, ami nem csak most jött jól…

Doktorunk nagyjából hét éve került ebbe a körzetbe, s mindjárt azzal kezdte, hogy leszerződött az önkormányzattal és a társadalombiztosítóval, majd vásárolt egy lakást, amelyet átalakított és felújított. Az egyik helyiségben az aranykezű és -szívű asszisztense, a másikban a rendelő, a harmadik meg várószoba. Ahol soha nincsenek sokan, hiszen időpontra megyünk. A doktor úr mindenkit személyesen számontart, pontosan emlékszik a bajainkra, beutalókra, vizsgálatokra, leletekre. Mosolyogva fogad, s kikérdez arról az időről, amióta nem találkoztunk. Szerelmese a szakmájának, a felkészültsége pedig lenyűgöző. Türelemmel, szeretettel elmagyaráz mindent, tanácsot, ha kell, beutalót ad. Nem kell gyakran felkeresni, mivel sokszor elég elektronikusan hozzá fordulni. Egészen biztos, hogy válaszol.

Nem volt kétséges a számára az én diagnózisom sem: ez koronavírus-betegség. „Intézem a tesztelést, és visszahívom” – mondta, mielőtt letette a telefont. S valóban, egy óra múlva csengett a készülék. „Holnap délre van időpontjuk” – közölte.

Ügyesen választották ki a tesztelőbusz helyét. A stadion nagy, széles, fedett parkolójában találtak neki területet úgy, hogy egyik oldalon be-, a másikon pedig kihajthassanak az autók. Bent pedig igazi csoda várt. „Voltak már ilyen teszten?” – kérdezte egy szkafanderes, kedves hangú, fiatal hölgy. S amikor megtudta, hogy még nem, aprólékosan elmagyarázta, mi fog történni. Tárgyilagosan, lényegre törően, kedvesen. Majd neki is látott a mintavételnek. „Úgy még három másodpercet bírjon ki, és készen is vagyunk” – biztatott, aztán tényleg befejezte a vizsgálatot. Szögezzük le: a fájdalom nem ez. Inkább olyan kellemetlen csiklandozásféléhez hasonlítanám.

Alig pár perc elteltével megjelent egy másik szkafanderes fiatal, s kellő távolságból tájékoztatott az eredményről: ez bizony pozitív, most tehát tíz nap karantén következik önöknek. Amit így első hallásra nem is bántam. Már nagyon húzott az ágy.

A doktor úr kétnaponta érdeklődött, eligazított, tanácsot adott, a feleségemet meg kiokosította, melyek azok az összetéveszthetetlen jelek, amikor már mindenképpen mentőt kell hívni, és irány a lélegeztetőgép. De nem kellett. Az Úr bár megpróbált, de most is megkönyörült rajtam. Igaz, két nehéz hét következett. Aztán elmúlt az is, s mire ismét el tudtam hagyni a szobát, kitavaszodott. Az ismerős fák, virágok mintha bólogattak s köszöntöttek volna, amikor elsétáltam előttük a kertben. 

Gyarmati Gábor

Az összeállítás ereetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. április 18–25-i dátumú, 86. évfolyam 15–16. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu(link sends e-mail) címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.