A legújabb statisztikák szerint Magyarországon a gyermekek 41,1 százalékát fenyegeti a szegénység, az EU-ban ez az arány csak Romániában (51 százalék) és Bulgáriában (45,2 százalék) rosszabb. Nemrégiben a magyar kormánypártok a gyermekéhezés felszámolását célzó összefogásból azért hátráltak ki, mert szerintük az csak baloldali kampánytéma. Érzékeny-e még egyházunk a gazdasági igazságosság iránt, jelesül: felemeli-e szavát a gyermekéhezés ellen? Tesz-e valamit azért, hogy konkrét állami megoldások szülessenek azért, hogy valóban ne legyenek éhező gyermekek hazánkban? Milyen teológiai alapjai lehetnek mindennek?

Hogy vannak-e még hazánkban éhező gyermekek, azt nem tudom (Hegedűs Zsuzsa szerint már nincsenek), bár ha nem lennének, akkor nem jelennének meg hétről-hétre olyan hírek, amelyek létezésükről tudósítanak vagy megsegítésükre buzdítanak. Miközben csak számtanpéldákban létező összegeket fordítanak gazdasági döntéshozóink protokolláris célokra, addig sanyarú sorsú gyermekek élnek olyan körülmények között, ahova a szociális munkás sem teszi be a lábát. Nekik nem csupán testi, de lelki táplálékra is szükségük van.

Ők azok, akik éhezik és szomjazzák nem csupán az igazságot, de a testi táplálékot is.

Azonban a társadalom egészét kellene új erkölcsi alapra helyezni ahhoz, hogy az igazságosság teljesülése ne csak vágy, hanem tapasztalat is legyen. A jövőben beteljesülő ígéretet a reménység teszi érvényessé, ez mozgósítja az egyén és a közösség jelenbeli lehetőségeit: hogy az éhezők enni kapjanak, a ruhátlanok felöltözhessenek és hajléktalanok otthonra lelhessenek.

A cikk a továbbiakban a KötőSzó blogon folytatódik.