Államosított oktatás

A szocialista-kommunista magyar kormány 1948. június 15-én államosította az egyházi iskolákat és oktatási intézményeket az alábbi statisztika szerint:

államosított egyházi intézmények • összesen az országban

óvodák 202 • 246

népiskolák 4262 • 7016

középiskolák 197 • 555

gimnáziumok 97 • 173

főiskolák 30 • 42

(Statisztikai Évkönyv, in: Beszélő, 1991. április 27., 11.

Püspöki szolgálatom éveiben, 1987-2003 között a politikai-társadalmi változások adta lehetőségeket kihasználva, egyházunk harcot folytatott államosított iskolái, főleg gimnáziumai újraindításáért egyházi felügyelet alatt.

Ebben a küzdelemben azt az örökséget folytattuk, ahogyan a reformáció Luther tanítása alapján igen nagyra értékelte az iskolák szerepét a templomok mellett és a wittenbergi kezdet után mindenütt a reformált egyházi környezetben a „vita contemplativa”, azaz a szerzetesi életfolytatás helyett a „vita activa”, azaz az isteni teremtettség minden személyes és közösségépítő adottságát és eszközét kihasználva a munka, a tudományok, a művészetek tanulása és gyakorlása segítségével épülhetett a család, a város, az ország közössége.

Az 1948-ban történt iskolai államosítás ellen lépett fel Ordass Lajos püspökünk, akit ezért 1948-ban börtönre ítélt a szocialista állami erőszak és amikor 1956-ban a magyar forradalom idején újra elfoglalhatta hivatalát, 1958-ban végleg félreállították. Egyházunk mártír püspökünk útmutatásait követve már a rendszerváltás előtt, az akkori Hazafias Népfront kereteit kihasználva a Budapest Fasori Evangélikus Gimnázium Volt Növendékeinek Egyesülete címén az 1970-es évektől kezdve társadalmi közüggyé tette, hogy a kiváló Nobel-díjas tudósokat és szakembereket nevelő iskola emlékét ápolja és minden lehetséges eszközt felhasználva, idehaza és külföldre került diákjaink segítségével ajánlja, kérje és követelje az iskola egyházi újraindítását. Ezekre az akciókra a szocialista kormány először nemet mondott.

Amikor viszont az államot mindenben kiszolgálni igyekező Káldy Zoltán püspök 1987-ben meghalt, megerősödött a „Vissza a Fasort”-Mozgalom. Itt kapcsolódik személyes élettörténetem az eseményekhez.

1952-54 között ugyanis a Fasori Gimnázium első, másodikos tanulója lehettem, mert 1948-ban mindegyik egyháznak meghagyott az állam legalább egy vagy több intézményt. így nekünk evangélikusoknak megmaradt a Budapest Deák téri Leánygimnázium és a fasori fiúgimnázium, és ezeket 1952-ben bezáratták, formailag nem „államosították”, azaz ingatlanként megmaradtak az egyház nevén, de mindegyiket más intézménnyé alakították. A Deák tér kerületi általános iskola lett, a Fasorba pedig beköltöztették az Országos Pedagógiai Intézetet, szétdúlva a tantermeket és ellopva a híresen gazdag fizikai-kémiai, stb. szertárak berendezéseit és könyvtárát.

1980. november-1987. október között Genfben, a Lutheránus Világszövetség szociáletikai tanulmányi osztálytitkára voltam, világszéles programokkal. Ezek bonyolítása közben ápoltam a kapcsolatokat azokkal, akik külföldről próbálták előmozdítani a Fasor újraindítását. 1987. augusztus 14-én Káldy püspök utódjaként a Déli Evangélikus Egyházkerület püspökévé választottak 88,1 százalékos szavazati aránnyal.

Ezekben az években működött már évtizedek óta egy svájci központú egyesület a Fasor újraindítása céljával dr. Bogsch Árpád, az OMPI (ENSZ Szellemi jogok világszervezete) elnöke vezetésével. Ez az egyesület Bogsch Árpád hivatalában 1987. július 23-án tartott ülésén megerősítette, hogy pénztámogatást szervez a Fasor számára és tudva, hogy az elkövetkező püspökválasztás egyik jelöltje leszek, arra kért, hogy tegyek majd meg mindent a Fasor újraindulása érdekében. Ezt megígértem, de azzal a megjegyzéssel, hogy számítanunk kell a kormányzati erők heves ellenintézkedéseire is és nagyon számítunk a Svájcban és több nyugati országban szerveződött Fasor-egyesületek szellemi és anyagi támogatására.

Az iskolákért vívott harc részleteire itt most nem térek ki, mert ezek gondosan dokumentálva vannak levéltárunkban. Szeretném azonban a szinte mindegyik iskolával kapcsolatban adódó alapproblémákat összefoglalni, hogy megérthető legyen az egyházi újraindítás folyamata.

Húsz éves a Budapest Deák Téri Evangélikus Gimnázium, 2013. május 31.

Egy kivételt mégis teszek majd a regényemben, amikor a következőkben a Budapest-Deák téri gimnázium újraindítását mutattam meg a huszadik évi ünnepségre, 2013. május 31-re.

Visszakapott és egyházi intézményként újraindított iskoláink 1989 -2003 között

Természetesen 2003 után is indultak egyházunkban iskolák, most viszont csak azokra vagyok tekintettel, ahol hivatali időm alatt történt újraindítás és az ezekkel kapcsolatos tapasztalatokra kívánok kitérni.

Déli Egyházkerület: Budapest-Fasor, Bonyhád, Békéscsaba, Budapest-Deák tér, Orosháza, Aszód,

Északi Egyházkerület: Sopron, Nyíregyháza, Miskolc, Győr, Kőszeg,

Teljesen megváltozott egyházi és társadalmi körülmények, 1989-1990

Akik végigélték, azoknak fájdalmas, akik pedig csak hallomásból és az irodalomból tudják, mit jelentett a marxista-materialista ideológiai „koponyazsugorítás”, azoknak komoly tanulmányi feladat beleélni magukat a pártállami vezetésű évtizedekbe. Európában több oldalról is sor került a megközelítésre az ökumenikus kapcsolatok jegyében, elemezve a többi szocialista társadalom gyakorlatát is, a magyar helyzet azonban sok különlegességet rejteget a megfigyelők szerint 1

Mielőtt nekikezdtünk volna iskoláink újraindításához, több szakmai és országos-egyházi konzultációt hívtunk össze. Azonnal kiderült, hogy voltak, akik a hitépítést, mások az elitképzést tették fő célnak. Ezekben a kérdésekben hasznos kompromisszum alakult ki, azaz a hitoktatást igyekeztünk a modern követelményeknek és a tantárgyi egyeztetéseknek figyelembe vételével szervezni. Közben hangsúlyoztuk, hogy az úgynevezett „elitképzés” is feladat, ahogyan erre például a Soproni Líceum és a Budapesti-Fasori Evangélikus Gimnázium a példa.

Nehéz volt viszont a különböző egyházi kegyességi irányokkal való küzdelem. Voltak, akik a keresztyén ember lutheri szabadságára hivatkozva, megfelelve a közben kialakult liberális irányzatoknak, azt hangsúlyozták, hogy az evangélikus iskolák sok tanulói szabadságot adó intézmények legyenek. Mások éppen ellenkezőleg azt a meglepő tételt képviselték, hogy az evangélikus iskola akkor teljesíti feladatát, ha az érettségikor a bizonyítvány mellé még egy olyan igazolást is ki tudunk adni, hogy végzett tanulóink „megtért” komoly Jézust követő tanítványok. Erre a pietista körök által képviselt véleményre azt tudtam válaszolni, hogy boldog lennék, mint püspök, ha a Teológiánk végzett hallgatói számára tudnék kiadni egy ilyen igazolást.

A legnagyobb probléma iskoláinkkal kapcsolatban az volt, hogy nem volt elegendő megfelelő tanár, hiszen évtizedekig szünetelt az egyházi képzés. Voltak ugyan olyan tanárok, akik koruk ellenére vállalták a munkát, mint például a Fasor igazgatója, Gyapai Gábor, akinek köszönhető, hogy újraszervezte a legendás hírű intézményt. Az viszont gondot okozott, hogy az 1948-ban vagy 1954-ben elbocsátott tanárok 1989 után pontosan ott akarták folytatni, ahol abbahagyatták velük. Kezdetben nagy segítség volt a régi haladó hagyományok, az egyházias módszerek átadása, de akadtak bizony komoly ellentétek is.

Gyapay tanár úr 1950-52-ben még tanított engem és határtalan volt az öröme és lelkesedése, amikor reá bíztuk a Fasor újraszervezését. Az átépítést az első felvételiket nagyszerűen igazgatta, megszervezte, irányította az új tanári kart. Az új tanévnyitó ünnepe, 1989. szeptember 2-án óriási egyházi és társadalmi magyar és európai esemény volt, jelképezve a rendszerváltást Magyarországon.

Néhány év után kiderült, hogy nem lehet ott folytatni, ahol valamikor volt. Ez először a gimnázium kollégiuma ügyében jött elő, ugyanis sok vidéki tanulónk volt, akiknek kollégiumi elhelyezést kellett biztosítani. Több megoldás közül, állami bérlemény bérlése, egyházi épület építése körül vitatkoztunk, amikor Gyapay igazgató úr az egyik igazgatótanácsi ülésen kijelentette, az első veszélyes a diákok nevelése miatt, egy új kollégium építése pedig nagyon drága, de a baj az, hogy most azonnal megoldást kell találnunk és javasolt egy szerinte nagyszerű megoldást. Megszervezi, hogy a vidéki tanulókat „kosztos diáknak” vegyék föl a fővárosi evangélikus családok.

Elképzelhető, milyen hatása volt a lehetetlen, régi időkben bevált, de a rendszerváltási körülmények között elképzelhetetlen javaslatnak. Megígértem az igazgatónak, hogy amennyiben még az első tanév folyamán egyetlen ilyen befogadó családot talál, nagy jutalmat kap. Komoly konfliktusunk eredménye volt, hogy ideiglenes megoldásokkal (Fóti Kántorképző Intézet, stb.) egy évvel lehetett elhalasztani a döntést, majd később a Rózsák terén visszakapott egykori Protestáns Árvaház átépítésével a Fasori és később a Deák Téri Evangélikus Gimnázium is kollégiumot kapott.

Gyapay igazgató úrnak nemcsak az iskolatanáccsal volt konfliktusa, hanem a tanári kar fiatalabb tagjaival is, akik nehezen viselték a megbeszéléses kollektív vezetés helyetti diktatórikus vezetési stílust. Az első nagyon sikeres tanévek után a fiatalabb tanárok egy csoportja levelet juttatott el hozzám azzal, hogy nem vállalják a tanítást Gyapay igazgató vezetésével és csoportosan lemondanak egyházi tanári állásukról. Ezt akkor azzal sikerült kivédeni, hogy az akkor induló Deák Téri Evangélikus Gimnáziumba irányítottuk őket Schulek Mátyással együtt, aki elvállalta az egyházellenes támadások kereszttüzében is második fővárosi gimnáziumunk megindítását. A Fasorban ezek után még három és vidéki gimnáziumainkban is sajnos, több igazgató leváltását kellett kezdeményeznünk és a tanári karokban is voltak változások.

Tanárainknak meg kellett küzdeni a korábbi és továbbélő társadalmi egyházellenességgel és a baloldali kormányok idején sokszor súlyos megszorító intézkedésekkel is. A társadalmi körülmények változása is előkerült, amikor például egy gimnázium nem lépcsőzetesen került egyházi irányítás alá, hanem egyik tanévtől kezdve hirtelen egyházi igazgatás alá kerültek. Ilyenkor minden érzékeny emberi-társadalmi tényezőre figyelnünk kellett.

Így például a tanári karral való első beszélgetések feladata volt tisztázni, mit kér az egyház a tanároktól és a tanulóktól, mit jelent az, hogy egyház, gyülekezet, vallásos világnézet, lelkiismereti szabadság, stb. Jellemző kérdések voltak minden átvett régi tanári karban, mennyire lesz „kötelező” a vallásos hit és magatartás. Több helyen volt kérdés, vajon a tanárnőknek mind fehér fejkendőt kell-é viselniük és megengedett-é, hogy nadrágban járjanak. Ellenállás alig-alig volt tapasztalható, mert aki nem vállalta minimumként, hogy a vallásos meggyőződést tolerálja, az a tanár rendszerint kilépett. Előfordult, hogy egy gimnáziumi tanárnő nyíltan megvallotta, hogy ő ateista és kommunista párttag, de vállalja az egyházi intézményt így, ő megmaradhatott állásában. (Nyíregyháza). Voltak szülők, akik azonnal más iskolákba íratták be gyermekeiket, de ezek száma csekély volt. A szülőkkel való megbeszélések igen fontosak voltak rögtön az indulás előtt, a tervezés fázisában. A sorrend ez volt: önkormányzat, tanári kar, szülők, tanulók.

Akadt olyan önkormányzat, ahol a polgármester a tervezett időnél előbb kérte, vegyük át a gimnáziumot (Bonyhád). Békéscsabán városi nagygyűlést (open hearing) hívott össze a polgármester. Megérkezve a városházára, óriási tüntető tömeg fogadott zászlókkal, feliratos táblával: „Le a püspökkel és a polgármesterrel”. A gyűlés első hozzászólója felém fordult: „Mit akar a püspök elvtárs a mi iskolánkkal?”
Sikerült megmagyaráznom, vajon mi az, „a mi iskolánk”, hiszen ezt a gimnáziumot az evangélikus egyház építette, tartotta fent évtizedeken át. Most törvényi lehetőségünk van a Parlament rendelkezése szerint, hogy visszakérjük. Ebbe a tanári kar, a szülők beleegyeztek, mi a probléma? Újabb kérdés jött: „Hogyan szólhat bele, mi köze a püspök elvtársnak Budapestről a mi helyi oktatási–iskolai rendünkhöz?”

Szerencsés adottság volt, hogy elmondhattam: egyik közeli rokonom, XY gimnáziumi tanár itt három évtizede, egy másik pedig az egyik külterületi általános iskolában tanítónő évtizedek óta, hát így még családilag is tettünk valamit a város oktatása ügyében.

A városi önkormányzat tanácsa a teremben ült és azonnal döntött: Amikor este kilenc óra után elhagytam Békéscsabát, a gimnázium átadását már megszavazták.

Másféle nehézségeink is voltak. Sok helységben akartak iskolát indítani, mert volt valaha, de időközben az elvándorlás miatt nem volt elegendő számú tanuló. Egy régi előkelő család nőtagja azzal keresett meg, egykori kastélyukat Dunántúl közepén felajánlják iskolának, de hamar kiderült, a környéken nincs evangélikus gyülekezet és elegendő tanuló sem.

Előfordult, hogy gimnáziumok visszakérését, és újraindítását éppen az illetékes gyülekezeti vezetők, benne a lelkész is ellenezte, mert féltek az ezzel járó többletmunkától és az anyagi problémáktól. Voltak, akik az iskolaindítási akciókban csak a püspökök dicsősége növelését látták!

Megalakult egyházunk oktatási-szervezeti és pedagógiai hivatala és hatalmas munkát végeztek el a szervezés, az irányítás és az ellenőrzés területén. Kiemelendő ebben az összefüggésben az első évek vezetője, Mihályi Éva és az általa felépített Oktatási Osztály eredményes munkája. Nagy hangsúlyt helyeztünk az idegen nyelvek oktatására és európai és amerikai testvéregyházaink segítségével sok iskolai. tanulmányi kapcsolat, kölcsönös látogatások és programok valósulhattak meg, német, skandináv, szlovák és amerikai partnerekkel. Angol, német, francia anyanyelvi tanárokat is alkalmazhattunk. Lassan-lassan megerősödtek a tanári karok, mutatja azonban a problémákat, hogy sajnos túl gyakran került sor, egyes intézményekben egymás után - néha többször is - az igazgatók cseréjére. Sajnos, tapasztalhattuk azt is, hogy nem mindegyik megbízott iskolai hittantanárunk volt alkalmas a gimnáziumokban megkövetelt színvonalú hitoktatás ellátására.

A legjobban bevált modell azt volt, hogy óvodák indításával kezdtünk és ahogyan a tanulók nőttek, úgy szerveztük az általános iskolát és később a gimnáziumokat, így például, Orosháza, Szarvas, Alberti, stb. esetében. Nagyon fontosak voltak a helyi önkormányzatokkal és a tanári karok régebbi tagjaival való folyamatos megbeszélések, mert a gyülekezetek és az egyház szerepéről, munkájáról sokfelé éltek még a szocialista-ateista környezetből továbbélő tévhitek.

Hálát adunk Istennek, hogy a rendszerváltás utáni évtizedekben kiépülhetett egyházunk oktatási-iskolai hálózata és ma, 2014-ben összesen 25 óvodánk, 15 általános iskolánk és 16 középiskolánk várja a gyermekeket, hat kollégiummal és kettő önálló kollégiummal rendelkezünk. A felsőoktatásban pedig három intézményünk van: az Evangélikus Hittudományi Egyetem (Budapest), a Roma Szakkollégium (Nyíregyháza) és a Luther Otthon (Budapest). Ezek az eredmények magukért beszélnek! Soli Deo Gloria!