A keresztyén nők hivatása a családban a szeretet, mégpedig a feltétel nélküli szeretet gyakorlása

Mindannyian családban élünk vagy éltünk. 

A család az a legkisebb közösség, amelynek tagjai lehetünk. Hála Istennek, nagyon kevesen vannak azok, akiket a szüleik születésükkor elhagytak, és soha nem éltek családban. A legtöbbünk életének alapélménye a családban lét, még ha az a család nem eszményi, akkor is. Vannak (voltak) nagyszüleink, szüleink, többünknek vannak testvérei, házastársunk, gyermekek, unokák, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, rokon gyerekek. Ma nagyon hangsúlyosan nem a gyülekezeti szolgálatunkról szeretnék beszélni. Ma a vér szerinti családunkban betölthető hivatásunkról lesz szó.

A Szentírás ebben a kérdéskörben világos útmutatást ad. Vannak egészen kézzelfogható megfogalmazások és vannak általánosabb utalások, amelyek egyformán segítenek bennünket keresztyén női hivatásunk betöltésében, és itt mindkét jelző fontos: a keresztyén is és a női is.

A Szentírás legelején, mindjárt az első fejezetben olvashatunk az ember hivatásáról: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1Móz 1,27)

Ez a kifejezés, amit évszázadok óta következetesen így fordítanak, tökéletesen visszaadható magyarul úgy, hogy jól megértsük az eredeti jelentését: Isten a maga képviselőjévé teremtette az embert, férfit és nőt egyaránt, de még inkább férfit és nőt együtt. A legfontosabb feladatunk a világban, hogy Őt képviseljük. Egy igazi képviselő nem a saját gondolatait mondja, hanem azt, amit rábíztak. Nem a saját érdekét védi, nem önmagáért küzd, hanem a megbízója az elsődleges, érte harcol, az ő érdekeit tartja szeme előtt. Isten képviselőjének lenni legalább olyan izgalmas, mint a világi képviselőség, mert nem egyetlen személyt, hanem a Szentháromság egészét lehet és kell képviselnünk. 

Hogy a nőt magát mi végre teremtette Isten, azt a második fejezetben olvashatjuk: „Azután ezt mondta az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.” Nekünk, nőknek az a legelső feladatunk mind közül, hogy segítőtársak legyünk. Erről fogok részletesen beszélni.

Ami egyértelmű talán mindegyikőnk számára, hogy Isten a nőt a férfi mellé rendelte segítőtársul. A segítőtársnak nem saját célja van, hanem a másikat segíti küldetése betöltésében, biztos hátteret teremt neki, támogatja, felüdíti, ha elfáradt, életét alárendeli a másik életének (azt hiszem, nekünk, 21. századi nőknek nem annyira tetszik az „önmegvalósításnak” ez a formája – mégis a Szentírás erről beszél, ezt tanítja). Azonnal felmerül a kérdés, lehetséges-e ez, egyáltalán megvalósítható-e ez. Nem az van az Írásban, hogy soha ne törődjünk magunkkal, ne együnk, ne aludjunk, hanem az, hogy legyünk segítőtársak. Egy kiégett, elhasznált, önmagát a túlvállalásokkal tönkretevő „segítőtárs” nem segítség, hanem teher és akadály. Ugyanakkor, ha nem lenne megvalósítható ez a dolog, akkor Isten nem erre hívott volna minket. Vannak előttünk példák a Szentírásban: Éva, az első nő éppen negatív: ne így, ne rántsd le magaddal a másikat. De ott van Rebeka, aki gondolkodás és késlekedés nélkül elutazik, hogy Izsák felesége legyen, amikor felismeri, hogy ez Isten akarata az ő életére nézve, vagy Ruth,  aki nem hagyja el anyósát, és szorgalmas munkával gondoskodik róla, reménytelenné téve emberi számítás szerint a saját életét is (Isten azonban gazdagon megáldotta végül ezért). Ő jó példa arra is, hogy nemcsak a férjünk segítőtársai vagyunk, lehetünk, hanem tulajdonképpen minden emberi kapcsolatunk lehetőség arra, hogy támogassuk, segítsük, erősítsük a másikat. Kislánykorunk óta bennünk van ez a támogatásra, segítésre való hajlam: ezért akartunk „segíteni” a házimunkában kicsiként, ezért babáztunk. Az egyik kedvenc emlékem, hogy a másfél éves Anna Réka megpróbálta járni tanítani a tíz hónapos Ildikót. Persze eldőltek mindketten, de a lényeg látható: Isten belénk plántálta a segítés vágyát, ez része természetünknek. Aztán Mária, Jézus anyja is jó példa számunkra: akkor tudjuk betölteni a küldetésünket, ha megértjük, hogy egészen pontosan mi az Isten akarata a mi személyes életünkre nézve, és elfogadjuk azt. Ha felismerjük, hogy az Úr szolgálóleányai vagyunk, és engedjük, meg merjük engedni, hogy az ő akarata történjen velünk is. Aztán Mária  és Márta, Lázár testvérei, akik merik vállalni, hogy a maguk módján fejezik ki szeretetüket a Mester iránt: Márta szolgál, tapintatos, józan, Mária pedig ül Jézus lába előtt és hallgatja. Valahogy egyesíteni kellene a kettőt magunkban, mert ugyanakkora szükség van arra, hogy étellel, itallal szolgáljunk, máskor pedig, hogy mindent félretéve leüljünk, és teljes figyelmünkkel forduljunk a másik felé.  Amikor a testvérük megbetegszik, Jézusért küldenek. Értelmezhetjük ezt úgy is, hogy orvost hívnak, de úgy is, hogy imádkoznak érte.

Aztán ott van a samáriai asszony, aki miután találkozik Jézussal, elmondja mindenkinek, a bizonyságtételére az emberek kimennek Jézushoz, megismerik és hitre jutnak, de kellett, hogy az asszony beszéljen róla. Vagy az a szír nő, aki lánya gyógyulásáért könyörög, micsoda hite van és mekkora az alázata! Még Jézus is elcsodálkozik rajta. Ha valaki esetleg nem ismeri egyik-másik történetet, akkor a szentiras.hu oldalon tessék beírni a kulcsszót, és el lehet olvasni.

Nagyon a szívemre helyezte Isten az utóbbi hetekben a bűnös nő történetét, aki egy drága (egy évig lehetett volna élni az árából) nárdus illatszert az utolsó cseppig gondolkodás nélkül Jézus fejére borít. A szeretetben nincs pazarlás, Jézus nem véletlenül védi meg ezt az asszonyt a támadásoktól. Van, amikor gondolnunk kell a holnapra, és van, amikor gondolkodás nélkül tékozolva, pazarolva fejezhetjük ki a hálánkat, a szeretetünket. 

Aztán ott vannak az asszonyok a kereszt alatt, és erről eszembe jut, hogy az ószövetségi példák közül kifelejtettem az egyiptomi bábákat: még a nevüket is feljegyezte a Szentírás: Sifrá és Puá, akik sok héber fiúgyermeket mentettek meg a haláltól – mindig a nők dolga volt a segítés az élet útjának főbb állomásain: a születéskor és a halálnál. Ma a gyermekek kórházban születnek, az anyák pedig, akik nem kapják meg a szüléskor szükséges támogatást, nem akarnak többet szülni, és nagyon keveseknek adatik meg, hogy szeretteik körében, valakinek a kezét fogva távozhassanak ebből az életből, pedig mindkét eseménynél sokat jelentene, ha lenne ott valaki, aki imádkozik, énekel, szeretetével erőt ad és bátorít.

Két asszony van még az Újszövetségben, akinek nagyon szeretem a történetét: Tábita az egyik, aki amikor meghal, a többiek sírva mutatják Péternek a ruhákat, amiket ő varrt nekik; és Priscilla, akit mindig a férjével, Akvilával együtt említ a Biblia: először Pál apostolt fogadták be a házukba, aztán pedig Apollóst.

És van még valaki a Szentírásban, aki mindig észreveszi az elesetteket, gyöngéd és kedves, nem aggodalmaskodik, tökéletesen bízik a mennyei Atyában, különben hogyan tudna aludni a viharban; enni ad az éheseknek, szelíd és alázatos, meghallgatja és segíti a hozzáfordulókat, szereti a gyerekeket, mesél, végül az életét is odaadja, teljesen alárendelve magát a másik, az ő esetében az Atya akaratának. Bár ő nem nő volt,  hanem a mi Urunk Jézus Krisztus. Keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy Őt követjük, maga a keresztyén szó ezt jelenti: krisztusi, Krisztushoz tartozó. Az a nő keresztyén, aki hozzá tartozik, nem akar és nem is tud Jézus nélkül élni, és azért imádkozik, hogy napról napra mind jobban és jobban hasonlítson őhozzá. Egyszer egy egész vajúdásom (egy teljes éjszaka és egy fél nap) azzal telt, hogy Jézus Krisztus kereszthalálán elmélkedtem, és még hangsúlyosabbá vált bennem, hogy bizony nekünk, nőknek is egyedül Ő a Megváltónk. Jézus a lehető legférfiasabb férfi (nem fél, átmegy azok között, akik le akarják lökni egy szikláról, erős, de erejével nem bánt, támogatja az erőtleneket, és végül feláldozza az életét is az igazságért – ezek nagyon férfias tulajdonságok); ugyanakkor őbenne találom meg azokat a tulajdonságokat is, amelyek engem Isten szerinti igazán nőies nővé, „jó Nővé” tesznek. Ezért nap mint nap törekszem egyre jobban megismerni Őt. Ebben segítségemre van a Szentírás olvasása, megdöbbentő, hogy ez a többezer éves írás mennyire időszerű és milyen jól alkalmazható 21. századi életünkre is. Én azt tudom javasolni, hogy találja meg mindenki azt az 5-15 percet naponta, amit a Szentírás olvasására fordít, akár reggel, akár este, a lényeg, hogy megragadjon valami a szívünkben, amin egész nap rágódhatunk, miközben a kezeinkkel dolgozunk (mosogatás, teregetés vagy bármi más közben). Aztán nagyon sokat jelent az imádság. Ha valaki megtapasztalta valaha, hogy mindene reszket a félelemtől, és kimondva ezeket a szavakat: „Uram Jézus, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet”, elsimul minden félelme és megnyugszik, vagy bármi más helyzetben Jézus nevére elönti a békesség, azt nem kell győzködni arról, hogy milyen Jézus. És az a csodálatos, hogy minél jobban megismerjük Őt, annál többször felismerjük az életünkben, a többi ember arcán, vagy amikor február közepén megpillantunk egy egyszemélyes, csak nekünk küldött szivárványt. De meg kell mondjam, ha csak kötelességből olvasunk Bibliát, és imádkozunk, akkor teher lesz, amit hamar el is hagyunk, de ha megnyitjuk a szívünket és őszinték vagyunk Istennel, akkor megtapasztaljuk azt, hogy szól hozzánk és velünk van.

A Szentírás azt tanítja, hogy ha Isten szerint élünk, az nemcsak nekünk jó,  hanem azokat is megnyerhetjük Istennek, akik ismernek minket, akikkel naponta találkozunk, akik hallanak és látnak bennünket. Persze sokkal könnyebb heti egy órán keresztül szelídnek és kedvesnek lenni valahol, mint nap mint nap, óráról órára otthon, a bosszantó kis semmiségek között, amikre azt mondjuk, hogy ha a tévében látnánk, akkor jókat nevetnénk rajta, de mivel velünk történik, inkább sírunk. Pedig pontosan a hétköznapokban látszhat meg igazán keresztyénségünk, néha épp olyan kiélezetten, mint amikor a kalapáló papot nézik az utcagyerekek, és csak várnak és várnak, és amikor megkérdezi, hogy mire várnak, azt felelik, hogy azt, hogy rácsapjon az ujjára, mert azt szeretnék hallani, hogy mit mond. Akkor látható a keresztyénségünk, hogy tudunk-e szelídek és alázatosak maradni, amikor helyzet van: amikor még mindig nem csinálta meg, pedig hányszor kértük, amikor már megint összemaszatolták, elszakították, amikor századszor kell megtenni vagy elismételni ugyanazt.

Ha segítőtársat mondunk, elsőként a házastársunk jut eszünkbe, hiszen vele kapcsolatban meg is fogadjuk, hogy „hűséges segítőtársa leszek”. Hogyan lehet egy keresztyén nő jó feleség?  A Szentírás szerint a legfontosabb, hogy szeresse és tisztelje a férjét. A szeretet menni szokott, mert a saját bőrünkről tudjuk, hogy ha nem szeretnek minket, akkor elhervadunk, általában úgy szokott lenni, hogy szeretjük a férjünket, de a tiszteletről valahogy megfeledkezünk, márpedig a férfiaknak az, hogy tiszteljék őket, ugyanolyan fontos, mint nekünk a szeretet. És ez nem úgy működik, hogy tisztelném én, ha tiszteletre méltó lenne, hanem elkezdem tisztelni és becsülni, és ezt ki is fejezem, és ez neki annyira jó, hogy elkezd egyre inkább odafigyelni, hogy ez így is maradjon. Éppúgy, mint ahogyan szeretetteljesek és kedvesek vagyunk, ha reggel azzal ébredünk, hogy minket valaki szeret (ehhez mondjuk még házasnak sem kell lenni, minden reggel örülhetünk annak, hogy minket Isten szeret).

Nem tudom, miért van, hogy nálunk valahogy a dicséretnek nincs kultúrája. Ha valaki valamit 98 százalékosan megcsinál, akkor nem azt mondjuk, hogy de ügyes vagy, hanem azt, hogy „igazán kár, hogy az a kicsi hiányzik”, „csak ezüstérmes lett, de kár, hogy nem arany...” - pedig ez nem jó, mert így mindig mindannyian kevésnek és tökéletlennek érezzük magunkat. Ahhoz, hogy ki tudjuk fejezni férjünk iránti tiszteletünket és megbecsülésünket, az kell, hogy megtanuljunk dicsérni. Először a gondolatainkat irányítjuk így: az örökös elégedetlenség helyett azzal törődünk, „ami   igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes” (Fil 4,8), és azt vesszük figyelembe, és aztán ezeket foglaljuk szavakba. Szerintem nagyon rossz, hogy az évek során elfelejtünk beszélgetni egymással, és legföljebb a gyerekekkel, pénzzel, munkával kapcsolatos félmondatokat váltunk egymással. Az örökös elégedetlenkedésről azt mondja a Biblia, hogy olyan, mint a folyton csepegő tető, hogy ez mennyire rossz, az abból is látszik, hogy ahol az a szokás, hogy az asszony folyton korholja a férjét, azokon a vidékeken a legtöbb férfi alkoholista, és egyáltalán nem él tiszteletre méltó életet, és ez lehet, hogy nagyobb mértékben az asszonyok hibája, mint az övék. Ott kezdjük, hogy ha nem tudsz jót mondani, ne mondj semmit, aztán kezdj el gondolkodni azon, hogy mi jót tudnál mondani, és ha megvan, ne gondolkozz sokáig tovább, hanem mondd ki. Mindenkinek jólesik, ha megdicsérik, és senki sem szereti, ha szidják. A gondolataink meghatározzák az érzéseinket. Ezért is nagyon kell, hogy ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetre méltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe.

Aztán a  következő dolog az engedelmesség. Ez nekünk megint kemény dió. Könnyen megszokjuk az önállóságot, és az is az igazsághoz tartozik, hogy a férfiak sokszor jobban a fellegekben járnak, minket pedig rákényszerít az élet, hogy két lábbal a földön legyünk (kevés malacunk van, de reggel a gyereknek enni kell adni, tiszta ruha kell stb.). Nem is úgy kell ezt, mint a viccben: „Megbeszéltük a feleségemmel, hogy a nagy dolgokban én döntök, a kicsikben ő, azóta csupa kis dolog van”, hanem az Isten szerinti módon. Nekem ezt Isten nagyon érdekesen világította meg. Ahogy gyarapodott a család, vettünk egy mikrobuszt. A férjem vezetett, én pedig a középső sor középső ülésén ültem. Mindenkit elértem, és ha kellett, közvetítettem is az egymástól távol ülők között. Úgy látom, hogy a családunk is valahogy így működik. Abból a helyzetből, ahol én vagyok, nem lehet vezetni, de szólhatok, hogy most valaki miatt meg kéne állni vagy lassítani, de a férjem vezet, és végső soron ő dönt arról, hogy merre haladunk, megállunk, gyorsítunk, lassítunk vagy bekanyarodunk. Abból a helyzetből, ahol ő van, messzebb lát, jobban tud irányítani, de kevésbé tud a hátsó ülésen zajló játékra figyelni. És valahogy így működik a család is. Nagyon felszabadító érzés volt, amikor egyszer egy igazán nagy döntéssel kapcsolatban azt tudtam mondani, hogy legyen úgy és akkor, ahogyan ő határoz. Engedelmeskedni azt jelenti, engedek az ő akaratának, vállalom, hogy ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy ő, akkor is, ha ez nekem nem tetszik, és ez egyáltalán nem könnyű, de Isten megáldja azt az asszonyt, aki alázatosan és szelíden alá tudja rendelni az életét a férjének, javát munkálja, nem a kárát, és úgy engedelmeskedik neki, mint az Úrnak. Péter apostol ezt írja 1. levelében:  „Ugyanígy ti, asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, hogy ha közülük egyesek nem engedelmeskednek az igének, feleségük magaviselete szavak nélkül is nyerje meg őket, felfigyelve istenfélő és tiszta életetekre.”  

Bár ez nem csak a nőkre vonatkozik, nagyon fontos, amit Pál ír: „Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent, hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban, ha az élet igéjére figyeltek.” (Fil 2) 

Ha megházasodunk, tudomásul kell vennünk, amit Pál ír:  A feleség nem ura a maga testének, hanem a férje; s ugyanúgy a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége. Aki nőtlen, az az Úr dolgaival törődik: hogyan legyen tetszésére az Úrnak. Aki viszont megházasodott, az a világi dolgokkal törődik: hogyan legyen tetszésére a feleségének; ezért élete megosztott. A nem férjes asszony és a hajadon az Úr dolgaival törődik, hogy szent legyen testében is, lelkében is, aki pedig férjhez ment, a világi dolgokkal törődik: hogyan legyen tetszésére a férjének.” (1Kor 7) Ezzel együtt sokkal jobb azoknak, akik ketten vannak, mint annak aki egymaga (Péld 4,9): szeretheti és tisztelheti a férjét; miközben engedelmeskedik, alázatot tanul, és így egyre inkább hasonlíthat a szelíd és alázatos Mesterhez, aki úgy kerülte el a kiégést, hogy elkezdte magasztalni az Atyát a titkaiért, addig, amíg ki tudta mondani: „Igen, Atyám, mert így láttad jónak.” (Mt 11)  Imádkozva, az Úrban örülve, józanul, aggodalmaskodás nélkül, jókedvűen dolgozhatunk a két kezünkkel férjünk javát munkálva, nem kárát, zúgolódás és vonakodás nélkül. „Nem látszatra szolgálunk, mintha embereknek akarnánk tetszeni, hanem Krisztus szolgáiként cselekedhetjük Isten akaratát: lélekből, 7jóakarattal szolgálhatunk, mint az Úrnak és nem mint embereknek.”

Linda Dillownak van egy nagyon jó könyve a házasságról: A társ – Feleségek könyve, mindenkinek jó szívvel ajánlom.

A sátán legnagyobb csapdája a mai időkben velünk szemben az, hogy arra buzdít bennünket, hogy olyanok legyünk, mint a férfiak. Évát azzal szedte rá, hogy ha eszik a gyümölcsből, akkor olyan lesz, mint Isten, a mai nőket pedig azzal, hogy ha majd olyanok lesznek, mint a férfiak, ha úgy élnek, mint ők, akkor elismertek lesznek, akkor fognak igazán számítani, akkor elégedettek lesznek. Mondhatjátok, hogy ne beszéljek, nekem is férfifoglalkozásom van. Erre azt tudom mondani: higgyétek el, tudom, mit beszélek, tapasztaltam. Manapság a nők nagyon büszkék arra, hogy mennyi mindent tudnak, amit korábban csak a férfiaknak lehetett. És valóban úgy van, hogy lehetünk pilóták, orvosok, traktorosok, hegymászók, űrhajósok, katonák, vadakat terelő juhászok, gyárigazgatók, parlamenti képviselők, még teológiai professzorok vagy püspökök is, csak egy dologról feledkezünk meg: amikor belemélyedünk ezekbe a dolgokba, akkor feláldozunk értük valamit, amit a férfiak nem tudnak, csak mi tudnánk: az anyaságot. Nagyon sok  nőnek a karrierje miatt nincsen vagy csak egy-két gyermeke van, pedig Isten ezt a szép és igazán nehéz feladatot, a gyermekszülést csak nekünk adta, a férfiaknak nem. A családban élő keresztyén nőnek az az egyik legfontosabb hivatása, hogy gyermekeket szüljön,  de ha ezt valami oknál fogva nem teheti, akkor is neveljen fel gyermekeket (1Tim 5,10). A gyermek az Úr ajándéka, akit szabad örömmel és hálaadással fogadni, tudva azt, hogy bár pár évig velünk van, neki saját küldetése, Istentől kapott hivatása van, és nekünk úgy lehet és kell őt felnevelni, hogy ezt felismerje és fel is készüljön rá. Nagyon fontos, hogy imádkozzunk a szeretteinkért, a férjünkért, a gyerekeinkért, a szüleinkért, a testvéreinkért. Kérjük Istent, hogy segítse őket útjukon, ismertesse meg magát velük, Szentlelkével óvja őket a kísértésekben, bocsássa meg a bűneiket, és mindenképpen mondjunk köszönetet a jó tulajdonságaikért, a fejlődésükért testben, hitben, szeretetben, ismeretben, azért, ha jó dolgok történtek velük. Hogy mennyire fontosak a hívő női családtagok, azt kiválóan mutatja Timóteus példája: a hit, amely megvolt nagyanyjában, Lóiszban és anyjában, Eunikében, azt a hitet ismerte fel benne is Pál apostol, és így lehetett gyülekezetvezetővé. Bár a hitet nem lehet tanítani, az Isten Szentlelkének ajándéka, mégis elsősorban az anyák, de a többi felnőtt magatartása, a gyermekhez való viszonyulása nagy befolyással van arra, hogy egy gyermek felnőve tud-e bízni Istenben vagy nem. Az a kisgyermek, akit megnyugtatnak, ha sír, megetetik, ha éhes, odafigyelnek a szükségletei betöltésére, abban kialakul az a bizalom, hogy van Gondviselés. 

Van egy érdekes megfigyelésem.  Érdemes többször is újraolvasni a Szentírást, mert egy-egy új élethelyzetben ugyanaz az ige új üzenetet hordozhat. Ilyen volt számomra az utolsó ítélet példázata: mikor Jézus az utolsó ítéletkor jobb és bal keze felől állítja az embereket, és sorolja, aztán a kérdésre: „mikor láttuk?”, azt feleli, hogy ha megcselekedtétek eggyel a legkisebbek közül, velem tettétek. Elgondolkoztam. Azóta nem verem a gyerekeimet: Jézust nem ütném meg. És ha kérne tőlem egy pohár vizet, nem mondanám, hogy menj és tölts magadnak, hanem adnék neki. Lett egy érdekes hozadéka a dolognak: nem hisztiznek a gyerekeim. Tudják, hogy ha valamit kérnek, rögtön megkapják (nekem sokkal kevesebb energia rögtön adni egy pohár vizet, az előbbi példánál maradva, mint öt percig nyaggatózni: de kérek..., mindjárt...), ha azt mondom, öt perc múlva jövök, akkor tudják, hogy számíthatnak rám, ha pedig azt mondom, hogy nem, akkor tudják, hogy nem.

 Jézus nagyon szereti a gyerekeket, és tőlünk is azt várja, hogy ezt mondjuk el nekik, és mi is szeressük őket. 

Egy alkalommal olvassuk a Szentírásban, hogy Jézus haragudott: nem a templomtisztításkor, az prófétai jel volt, nem haragból tette. Akkor haragudott, amikor a tanítványok el akarták küldeni a gyermekeket. A gyermekeket Jézushoz kell vinni. Először imádságban, aztán a gyülekezet közösségébe. A gyermekeknek sokkal fontosabb a példa, amit látnak, mint a szavak, amit hallanak. Nem lehet őket küldeni, csak vinni az Isten házába. Ahogy nőnek szükséges, hogy ne csak szeressük őket, hanem tanítsuk is:  tanítsuk meg arra, hogy a mennyei Atya teremtette azt a világot, hogy Isten szereti őt, a kertben a természetben beszéljünk a teremtett világ csodáiról, ha szivárványt látunk, mondjuk el, hogy ez arra emlékeztet, hogy Isten velünk van. Olvassuk sokat a Bibliát és a koruknak megfelelő történeteket meséljük el a gyerekeknek. Tanítsuk meg őket imádkozni, imádkozzunk velük együtt kötött imádságokkal (például Mi Atyánk, Én Istenem...) és a saját szavainkkal is. Beszélgessünk a bibliai igékről. Aztán van sok-sok ének, amit megtaníthatunk. Akármit gondolunk a saját hangunkról, énekeljünk: minden gyereknek szép az anyja hangja és örül, ha énekelnek neki és vele. És vannak nagyon jó kis gyerekkönyvek, amik alkalmasak arra, hogy a gyermekeink közelebb kerüljenek Jézushoz (Heaven is for real – Igazából mennyország).

Az is fontos, hogy megtanítsuk a gyermekeinket a jó és a rossz közötti különbségtételre és bátorítsuk, arra, hogy a jót válasszák és ha megteszik, akkor szívből dicsérjük meg őket. A múltkor egyszer megállapítottam, hogy sikeres szülő vagyok, mert azt tűztem magam elé célul, hogy megtanítsam a gyerekeimet nemet mondani és hát nagyon jól megy nekik. Kihallva hangomból a keserűséget, a nagy azt mondta: egyébként igen, mert amikor őt kínálták cigarettával, ő nemet mondott. Fontos, hogy megtanítsuk a gyerekeket arra, hogy a jót válasszák és a rosszra nemet mondjanak.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy ők nem a mi tulajdonaink, hanem Istenéi, nekünk pedig a szolgatársaink, akiket Isten különös kegyelméből mi készíthetünk fel a szolgálatra. Egy könyvben olvastam, hogy egy 8 éves gyerek, anyja kérdésére mindig azt válaszolta, hogy az az anya feladata, hogy időben enni adjon a gyerekeinek; így amikor a hű és okos sáfár példázatát olvastam óhatatlanul összekapcsolódott a két történet („Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket? 43Boldog az a szolga, akit, amikor megérkezik az úr, ilyen munkában talál! 44Bizony, mondom néktek, hogy az egész vagyona fölé rendeli őt.  45Ha pedig ezt mondaná szívében az a szolga: Késik az én uram, és kezdené verni a szolgákat és szolgálóleányokat, elkezdene enni, inni és részegeskedni; 46azon a napon jön meg annak a szolgának az ura, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyben nem gondolja: kettévágatja, és a hűtlenek sorsára juttatja. Lk 12), és innen jött a gondolat, hogy a gyermekeink a szolgatársaink, akiket nem verni kell, hanem idejében kiadni az eledelüket. És ha ők a mi szolgatársaink, akiket mi készítünk fel a szolgálatra, akkor nagyon lényeges, hogy segítsük őket abban, hogy felismerjék a küldetésüket és be tudják tölteni. Figyeljük meg, hogy miben tehetségesek, mit szeretnek csinálni, miben jók és bátorítsuk őket. Miközben erre az előadásra készültem eszembe jutott, hogy készítette fel a mennyei Atya a Fiát a szolgálatára. Mikor Jézus meg keresztelkedik szolgálata elején, és amikor a megdicsőülés hegyén már a keresztre készül, mindkét alkalommal elhangzik a bátorító dicséret: „Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm, rá hallgassatok!” Ha a kapcsolatainkban Isten képviselői vagyunk, akkor a gyermekeinket úgy kell szeretnünk, úgy szerethetjük, ahogyan az Atya szereti a Fiút: soha nem szidja. Dicséri. Gyönyörködik benne. Büszke rá. Dicsekszik vele. Igaz, hogy Jézus méltó is volt ezekre, de gondoljatok bele: az a gyerek, akit mindig szidnak, akinek soha nem elég jó a teljesítménye, az bátortalan vagy dacos lesz és nem lesz elég önbizalma a küldetése betöltéséhez. A gyermekekben gyönyörködni kell, a gyerekeket, szeretni kell, el kell nekik mondani, hogy szeretjük őket, ki kell mondani, hogy büszkék vagyunk rájuk, el kell ismerni, hogy tehetségesek. A gyermekek különben nagyon különleges lények. Annyira erős bennük a megfelelés vágya, hogy minden áron meg akarnak felelni az elvárásoknak: ha folyton azt hallják, hogy rossz vagy és buta vagy és ügyetlen vagy, akkor rosszak, buták és ügyetlenek lesznek, ha azt hallják, hogy jók, okosak, szépek, ügyesek akkor azok lesznek. Ez nagyon döbbenetes, de így van. A múltkor úgy megszégyenültem: a 4 évesem hozza be mindig a tojást, akkor is volt nála vagy hét, soha nem szokta eltörni őket, de én akkor összeszidtam, hogy kosárba kéne hozni, mert el fogja törni, volt még egy a zsebében, azt el is törte a kedvemért. Elszégyelltem magam, azóta mindig megdicsérem milyen ügyes és ő tényleg az. Ki szabad próbálni, megdöbbentő, mit lehet elérni.

Ugyanakkor nem mindig könnyű elengedni a gyerekeinket arra az útra, amire Isten hívja őket, mert úgy járhatunk, mint Mária, akinek a szívét éles tőr járta át amikor szeretett fiát szenvedni látta, de el kell engednünk őket, mert nem a mieink, Istenéi ők; ezért mi is biztassuk a gyermekeinket arra, hogy amit Jézus mond nekik, amit a Szentírásból magukra nézve megértenek, azt tegyék meg, ahogyan Mária is bíztatta a szolgákat a kánai mennyegzőn (Jn 2,5).

A gyerekeinkkel kapcsolatban különösen is érvényes, hogy „Ha haragusztok is, ne vétkezzetek Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják. Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban. (Ef 4,26.29.31-32).

A 25. versben ezt olvassuk: „mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak” Mondjatok igazat! Nem hiszem, hogy bármelyikőnk szándékosan hazudna a gyerekének, mégis ha nem figyelünk oda könnyen belecsúszunk valami csapdába: végig sem gondoljuk, szokás: jön a mikulás, angyalok hozzák a karácsonyi ajándékot és a nyuszi a húsvéti tojást. A fogtündér csapdájába én nem estem bele. Az angyalokat és a nyuszit aránylag könnyen kimagyaráztam (3 féle angyal van és mi emberek is lehetünk azok – egy nagy fehér nyuszi volt: én fehér köntösben), de a mikulással már nehezebb volt, különösen amikor tudatosult bennem, hogy a húgom saját elmondása szerint akkor volt először ateista, amikor rájöttünk, hogy a mikulás nem igazi, hanem a Kiss Zoli a szomszédból. Nagy törés volt és ha a gyerekeid rájönnek, hogy valamiben nem mondtál igazat, akkor nem tudják, hogy egyáltalán megbízhatnak-e benned. Ha a mikulás nem igaz, akkor lehet, hogy az sem, hogy Isten teremtette a világot, vagy hogy Jézus szeret minket. Úgyhogy mondjatok igazat. Sokkal könnyebb, mint aztán magyarázkodni, vagy a megrendült bizalmat helyreállítani. És ne legyenek titkaitok apa előtt, az ilyen apróságok (ezt nem mondjuk meg apának, vagy a többieknek) igen rossz példát adnak a gyerekek elé.

A felnövő gyermekeket pedig fokozatosan el kell engedni. Dávid egyedül őrizte a juhokat, és a nyáj védelme és irányítása közben tanulta meg azokat a dolgokat, ami később az uralkodáshoz kellett. A gyerekeknek szükségük van feladatokra, lehetőleg állandókra, hogy megtanulják az önállóságot, érezzék, hogy hasznos tagjai a családnak és szükség van rájuk. Megfigyelték, hogy könnyebben boldogulnak az iskolában azok a gyerekek, akiknek otthon volt feladatuk, mert megszokták, hogy vannak dolgok, amiket nekik kell elvégezni. Ez később is nagyon hasznos. Nem végezhetjük el a gyerekeink helyett az ő dolgukat, nem bölcs szülő az, aki megcsinálja a gyereke házi feladatát, az ő életüket nekik kell élni, mi csak segíthetjük őket és legtöbbször ezt is várják tőlünk, de a sikerélményhez ők kell megtegyék a részüket. Ha jól neveltük őket, akkor bízhatunk abban, hogy helyes döntéseket hoznak, akkor is, ha mi másként csinálnánk. Egy felnőttet már nem lehet és nem is kell nevelni.

A keresztyén nők hivatása a családban az is, hogy a kislányokat felkészítsük az anyaságra, hogy megtanítsuk és rászoktassuk őket is arra, hogy háziasak és tiszták legyenek és mindkét nembeli gyermeket bátorítsuk a jó cselekedetekre. Engedjétek meg, hogy ezen az ökumenikus alkalmon a II. helvét hitvallást idézzem:

 A szülők gyermekeiket is istenfélelemben neveljék és gondoskodjanak róluk, megemlékezvén az apostol mondásáról: Ha valaki az övéiről és főképpen az ő házanépéről gondot nem visel, a hitet megtagadta és rosszabb a hitetlennél (1 Tim 5,8). Főképpen pedig tanítsák az övéiket tisztességes mesterségekre, melyekkel magukat fenntartsák; vonják el őket a henyéléstől és oltsanak mindezekben őbeléjük Istenbe vetett igaz bizodalmat, nehogy kishitűségük vagy túlságos biztonságérzetük vagy rút fösvénységük miatt elzülljenek és gyümölcstelen életet éljenek.

Az pedig bizonyos, hogy azok a munkák, melyeket a szülők a házasság kötelességeiből kifolyólag és gondviselésük körében igaz hittel végeznek, Isten színe előtt szent és igazán jó cselekedetek és nem kevésbé tetszenek Istennek, mint a könyörgés, böjt és alamizsnálkodás.

Szüleinkkel kapcsolatban azt tanítja a Szentírás, hogy tiszteljük őket (ez még a Tízparancsolatban is benne van) Megnehezíti a dolgunkat, hogy gyerekkorunkban istenként tekintünk a szüleinkre, aztán ahogyan tágul a látókörünk észrevesszük a tökéletlenségeiket, a hibáikat és iszonyúan haragszunk rájuk, mert nem tudunk úgy felnézni rájuk, mint korábban, mert mégiscsak emberből vannak ők is és nem istenek, és hát ez nagyon nehéz megbocsátani nekik. 

A Szentírásban a tisztelet nemcsak egyfajta érzést, gondolkodás-, és beszédmódot jelentett, hanem anyagi gondoskodást, törődést, az idősödő szülők eltartását. Pál apostol meglehetősen keményen fogalmaz: Ha pedig egy özvegyasszonynak gyermekei vagy unokái vannak, ezek tanulják meg, hogy elsősorban a saját házuk népét becsüljék meg, és hálájukat szüleik iránt róják le, mert ez kedves az Istennek. Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél. (1Tim 5,4-8) 

Jézus is elítéli azokat, akik arra hivatkozva, hogy adakozni akarnak, nem akarnak gondoskodni a szüleikről. A Szentírás nem beszél öregotthonokról. Nem csak a gyermekeink és a házastársunk a szolgatársunk, akiért valamilyen szinten felelősek vagyunk Isten előtt, de a szüleink és a testvéreink is azok. A szüleinkkel és a testvéreinkkel kapcsolatban kétféle hibába szoktunk esni: vagy túlságosan elhanyagoljuk őket, vagy mintha szerepet cseréltünk volna, mi akarjuk őket irányítani, rájuk telepszünk és nem hagyjuk őket élni. Törekednünk kell arra, hogy idővel a kapcsolatunk jó viszonyban lévő felnőttek kötődése legyen, ehhez sokat kell beszélgetni, imádkozni, megbocsátani.

A testvérszeretetről talán nem is szükséges külön beszélni: csodálatos átélni, hogy vannak emberek, akik gyerekkorom óta ismernek és mégis szeretnek, akikre bármikor számíthatok. Mégis kell beszélni róla, mert a válásnál csak egy szomorúbb dolog van: amikor édes testvérek nem beszélnek egymással, mert valami kis hülyeség miatt örök haragot tartanak. János apostol azt mondja:  19Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket. 20Ha valaki azt mondja: „Szeretem Istent”, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. 21Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is. (1 Ján 4)

Nagyon fontos akár testvérek között, akár a szüleinkkel, akár a házasságban, hogy ha van bennünk valami kis tüske, tisztázzuk, beszéljünk róla őszintén: jól értettem? Azt mondtad? Úgy gondoltad, hogy?... Én úgy értettem... és akkor rendbe lehet hozni a dolgokat, mielőtt elmérgesednek. A testvérekről mondja Jézus:  15Ha testvéred megbántott, menj, és figyelmeztesd négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyered testvéredet. 16Ha nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két másik embert, (ez a Szent István társulat fordítása, egyébként általában a Bibliatársulat új fordítását idézem ;-) és igen, ezután kérdezi Péter, hogy megbocsássunk-e még hétszer is, amit Jézus válaszol (hetvenszer hétszer is), az azt jelenti, hogy végtelenül sokszor, mindig, ahányszor csak szükség van rá. Ezt nagyon jól elmagyarázza  Timothy L. Stanford a Muszáj tökéletesnek lennem című könyvében.

Segítőtársnak lenni azt jelenti, hogy akkor is szeretlek, szerethetlek, ha nincs minden úgy, ahogyan én elképzeltem, ahogyan én akarom. Mégis csodálatos dolog az, hogy ebben  a világban, a családjainkban a Szentháromság Istent képviselhetjük és megélhetjük azt a kölcsönös szeretetet, tiszteletet, bizalmat, egymásban való gyönyörködést, egységet ugyanakkor szabadságot, amely a Szentháromság három személyét összeköti. 

Most gyorsan ismételjük át az egészet egy kicsit másként:

Kislányként imádkozhatunk egymásért, örülhetünk az Úrban, elmondhatjuk, hogy Isten tud segíteni (Naámán kis szolgálója) tisztelhetjük a szüleinket, szerethetjük a testvéreinket, 

A házasságra készülve lehetünk józanok, csendesen és szorgalmasan dolgozva készülhetünk az előttünk álló útra és imádkozhatunk azért, hogy olyan ember mellé állhassunk, akinek Isten szolgálata a küldetése, mert igazán csak annak lehet segíteni, aki akar valamit. Ma nem divat, de igenis el kell mondanunk a fiatal lányoknak és a fiúknak is, hogy őrizzék meg a szüzességüket. Ha valakiről úgy gondolják, tudják, hogy nem ő az Igazi, akkor ne járjanak vele, csak azért, hogy ne legyenek egyedül. Éveket veszíthet el valaki, sőt kifuthat az időből, egy rossz kapcsolatban. Imádkozzanak azért is, hogy amikor eljön az Igazi, fel tudják ismerni.

Ha mégis egyedül maradunk szolgálhatunk Dorkászként a gyülekezetben, felkarolhatjuk az árvákat vagy a rokongyerekeket, kis szomszédokat, látogathatjuk a betegeket és a foglyokat és imádkozhatunk.

A férjes asszony hivatása, hogy szeresse, tisztelje, segítse és támogassa a férjét. Imádkozzon érte nap mint nap, beszélgessenek, randevúzzanak. Legyen tiszta, házias és igyekezzen vonzó maradni férje számára. Én a hűségről nem is beszéltem, az annyira magától értetődő. A biokémiai szerelem 2 év alatt elmúlik (ez az az idő, amikor nem is látjuk, hogy más férfiak is vannak a világon), de hogy a kapcsolat és a szeretet megmarad-e és növekszik-e, vagy elhal, az elhatározás, odafigyelés, leleményesség és kemény munka kérdése. Nem kell feltétlenül éreznünk a szeretetet ahhoz, hogy tegyük a szeretet cselekedeteit és mondjuk a szeretet szavait. A fent említett könyvben (Linda Dillow: A társ) sok jó ötlet van. A Szentírás felekezettől függetlenül azt tanítja a házasságról, hogy amit Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza. Ne feledkezzünk meg a megbocsátásról. Az 1Kor 13 és a többi ige sokat segít. Amit fontos üzenetnek érzünk, kitehetjük a falra, beírhatjuk a motivációs naplóba (akinek van ilyen), hogy mindig szem előtt legyen.

Anyaként szeressük feltétel nélkül a gyermekeinket, ha hibáznak, bocsássunk meg és ne szidjuk, hanem dicsérjük őket (például eltörik egy pohár, csak annyit mondjunk, hogy söpörd össze gyorsan). Dicsérjük és bátorítsuk a gyerekeinket, mondjuk meg nekik minél többször, hogy szeretjük őket, és hogy büszkék vagyunk rájuk. Segítsük őket abban, hogy felismerjék Istentől kapott küldetésüket és hogy be tudják tölteni. Imádkozzunk velük és értük, tanítsuk meg őket arra, hogy Isten szereti őket, vigyük őket a gyülekezet közösségébe, segítsünk nekik keresztyén barátokat találni, nehogy megrontsa jó erkölcsüket a rossz társaság, legyünk példák előttük az adakozásban, a jó cselekedetekben, szeretetben, szelídségben, hitben  és a kegyesség gyakorlásában.

Testvéreinkkel tartsunk jó kapcsolatot, Idős rokonainknak viseljük gondját.

Az idős emberek Pál szerint legyenek mértékletesek, tisztességesek és józanok, a hitben, a szeretetben és az állhatatosságban egészségesek; 3ugyanígy az idős asszonyok is szentekhez illően viselkedjenek; senkit se rágalmazzanak, ne legyenek mértéktelen borivás rabjai, tanítsanak a jóra; 4neveljék józanságra a fiatal asszonyokat, hogy ezek is szeressék a férjüket és gyermekeiket, 5és józanok, tiszták, háziasak, jók, férjük iránt engedelmesek legyenek, nehogy miattuk érje gyalázat Isten igéjét.

Nem véletlenül azok a családtagjaink, akik. Isten ajándékai ők számunkra, de neki kell felelnünk azért is, hogy hogyan élünk ezekben a kapcsolatokban: az Ő országát építjük-e vagy elhanyagoljuk a ránk bízottakat.

Segítőtársnak lenni nem mindig könnyű. Van erről egy nagyon szép angol nyelvű zeneszám: A szél a szárnyaim alatt. (Bette Midler: The wind beneath my wings)

Hideg lehetett az árnyékomban így, hogy soha nem érte a napfény az arcodat.

Megelégedtél azzal, hogy én ragyogjak, ez a te utad (így élsz te),

mindig egy lépéssel mögöttem jártál.

Én voltam az, aki az összes dicsfényt kapta,

pedig tiéd volt minden erő.

Egy gyönyörű arc név nélkül olyan sokáig,

Egy gyönyörű mosoly, mely fájdalmat rejt.

Tudtad-e valaha, hogy az én hősöm te vagy,

mindaz, ami lenni szeretnék,

Magasabbra szállhatok, mint egy sas, 

mert te vagy a szél a szárnyaim alatt.

Úgy tűnhetett, hogy senki nem vett észre,

de én mindent fogtam itt, a szívemben.

Azt akarom, hogy tudd, hogy tudom az igazságot:

hát persze, hogy tudom:

Semmi sem lennék nélküled .

Tudtad-e valaha, hogy az én hősöm te vagy,

mindaz, ami lenni szeretnék,

Magasabbra szállhatok, mint egy sas, 

mert te vagy a szél a szárnyaim alatt.

Engedtél oly magasra szállni, hogy szinte megérintem az eget!

Köszönöm, köszönöm neked és köszönet érted Istennek:

 a szélért a szárnyaim alatt. 

(Bocsánat a töredékes fordításért)

Még nagyon sok mindent tudnék mondani, sok szép és fontos ige is kimaradt, de most ennyi fért az időnkbe. Mindenkinek szép napot, áldást és békességet kívánok, a kérdésekre szívesen válaszolok, ha lesz rá mód és ha tudok.