Kicsit haragszom magamra a feledékenységemért. De nem érek rá sokáig ezen töprengeni, mert esőmanóm érzékelhetően fél, ezért kérdez, kérdez és kérdez. Mi lesz, ha odaérünk? Lesznek-e ott kutyák? Hány ember lesz a megállóban, a váróteremben, az utcán? Hány lépés a vizsgáló? Nem tudom, és ez őt elbizonytalanítja. Hogy elfoglaljam, olvastatom, beszélgetek vele, mesélek neki, játékot ajánlok. Néhányan furcsállják a viselkedését, csitítgatom, hogy halkabban csacsogjon, ne zavarjunk mást. Egy férfi teljes hangerőn zenét kezd hallgatni, egy másik utas telefonál. Nem jönnek zavarba, mint én, aki kicsit röstellem, hogy mások vagyunk, eltérő fejlődésűek. De lassan a figyelem elterelődik rólunk.

Az utasok egyenként ülnek, legtöbben a fülükben kis hallgatóval utaznak. Menet közben ügyeket intéznek, rá se hederítenek, hol vannak. A tájat már senki sem nézi. Csinos, fiatal lány gondterhelten pötyög a számítógépén. Ízlésesen öltözött idős hölgy – talán külföldi – franciául olvas e-könyvet. Mellette egzotikus arcú fiatal lány nyomkodja a telefonját. Bájos, sötét szemű lány mosolyogva adja vissza fickándozó kisfiam leesett játékát.

A következő megállónál gyönyörű, Down-szindrómás kislánnyal száll fel egy nagymama. Sajnos ők is otthon felejtették a kedvezményre jogosító igazolványukat – jön zavarba az idős asszony. A sofőr vállat von, ez nem az ő dolga.

– De hát őrajta még látszik is… – szólok döbbenten.

A nagymama elpirul.

– Nem is annyira ám… – mentegetőzik.

Elszégyellem magam, pedig nem szántam bántónak ezt a mondatot. Segíteni akartam. A sofőr egykedvű, neki az igazolványt kell látnia, és kész.

Tovább utazunk – teljes áron.

Néha szeretném, ha nem tudnák a kisfiamról, hogy autizmussal él. Arra vágyom, hogy olyan legyen, mint a többiek. Olyan is időnként, hiszen beszél, kíváncsi, nevetős. Csak mindenben kicsit suta. Van, amiben alatta, van, amiben fölötte van az átlagos gyerek szintjének.

A fárasztó nap után úgy hisztis, mint egy elkényeztetett, pukkancs kisgyerek. De ő már reggel fél hat óta talpon van. A vizsgálaton egészen kettőig együttműködő és barátságos volt. Most éhes, fáradt és undok. Szeretné pontosan tudni, mi következik. Mikor indul a busz, hol lesz a helyünk, milyen színű lesz az ülés. Biztos pontokat akar a sok kiszámíthatatlan dolog helyett. Utál várni, nyugtalan és nyűgös a sorban állástól. Emberek vesznek körül bennünket. Megvan a véleményük. Néhányan csak fintorognak, mások ki is fejezik rosszallásukat.

Csak én tudom, mekkora teljesítmény van emögött, hogy ő csak most türelmetlenkedik. A többiek azt hiszik, nyafka kis kócbaba. Azt hiszik, ép. És most már nem tudom, melyik is a jobb nekünk…

Emlékszem, mit éltünk át, amikor jó két éve kiderült, hogy az iskola sajnos nem tudja számára a megfelelő fejlesztéseket biztosítani. Sem a kisegítő, sem a helyi általános. Túlságosan speciális fejlődésű gyerek. Hogy hatévesen egyedül tanult meg rögtön összeolvasni, de második osztály után sem ír, ez elfogadhatatlan. És mi az, hogy utál rajzolni? Egy gyerek színezzen, rajzoljon, ha már idegen nyelvből fel kellett menteni! Megoldhatatlan, hogy elfoglalják egész napra. Bizonyos órákról vigyük haza napközben.

Augusztus utolsó hete volt, addig „ültek” az ügyén. Az állandóságra vágyó és kiszámíthatóságot kívánó gyerekkel akkor kezdtünk újra iskolát keresni.

Szerettem volna, ha nem érti az elutasítást, de értette. Sírt, fájt neki. Azt gondoljuk, csak a mi érzéseinket, feszültségeinket „antennázza”, de ennél többet ért. Bár a szövegértése gyengébb a tipikusan fejlődő gyerekekénél, azt azért tudta, hogy harmadikos lenne, és nehezen ment le a torkán, hogy ebbe az iskolába nem kell, a másikban meg újra másodikos lesz. Gyászolta a maga kis álmait az elfogadásról, látta, hogy a kemény munka ellenére kilóg a sorból.

Mi pedig akkor csendben újra borítékokba osztottuk a bevételeinket: az egyik a napi nyolcvan kilométer utazásra lett félretéve, hogy a gyerekünk iskolába járhasson oda, ahol befogadták. És elhatároztuk, hogy hálásak leszünk, felszólítjuk rá magunkat, mint Dávid tette: „Áldjad, én lelkem, az Urat!” – nehogy tehernek érezze magát a gyerekünk. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 25–26. számában jelent meg 2020. július 5-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.