A konferencia köszöntőjét dr. Várnai Sándor Jakab OFM rektor mondta el, amelyben Johann Sebastian Metz gondolatait elevenítette fel. A szakrális kommunikáció az emlékezés, a történelem szubjektummá válása Isten előtt, a nyolcvanas évek végén a teológia kedvelt problémája volt – brazil, amerikai példákon keresztül tanulmányozták, miközben Európában, közelebbről Erdélyben is lett volna észrevenni való. Erdély számunkra az emlékezet és a történelem állandó forrása. Hangsúlyozta a nemzeti identitás különböző országokban való alakulását. Példának hozta Olaszországot, ahol a nemzeti érzület az egyházzal szemben alakult ki, így az egyház nem fogadta lelkesedéssel, míg Lengyelországban, Horvátországban, Mexikóban vagy Írországban a nemzeti identitásnak köszönhetően erősödött meg a katolikus egyház.

A konferencia előadói a kolozsvári és a gyulafehérvári egyetemről érkeztek azzal a felkéréssel, hogy beszéljenek a nyelvről, kommunikációról és kisebbségekről a saját szakterületük bemutatásával. Az alábbiakban Jitianu Liviu (a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem, Római Katolikus Teológia Kar dékánhelyettese, egyetemi docense) előadásával foglalkozom, aki a konferencia első előadójaként a szakrális kommunikáció lényegére kérdezett rá.

Jitianu Liviu előadásának a Gondolatok a Caravaggio Terminál margójára alcímet adta. A színdarabot Visky András írta és a Kolozsvári Állami Színház mutatta be 2014-ben. A dráma célja, hogy a kézzelfogható világot szétfeszítse és az Isten világába való betekintést lehetővé tegye.

Michelangelo modelljei az utca emberei voltak. Képi ábrázolással felszabadította az emberi üzenetet. Caravaggio is egy átmeneti korban élt, mint mi, a virtualitás felülvizsgálja a realitást.

Visky András saját elmondása szerint is paradox világot tár a néző elé. A szakrális világ nem zárható egy szűk világba, mert szétfeszíti az intézményesült kategóriákat. A szakrális tér alakzatai, mint az egyházi hierarchia vagy a templom, tartalmukból kiüresedett közhelyként jelennek meg ebben a darabban, amelyeken keresztül mégis megszólítja a szereplőt és önmagára találhat. A szakrális terek, a szakrális kommunikáció mindenhol lehetséges, ahol az ember feltárja önmagát. A Caravaggio című darabban a színház ennek a nyelve, és az ember az arca. A szent számára – mondja Jitianu Liviu – semmi sem idegen. Oda is lehajol, ahol nincs semmi keresnivalója. Átrendeződnek, átértékelődnek a szakrális terek a világunkban. A szent elveszíti a határokat. Hiába az intézményes ragaszkodás, a szimbólumok elveszítik erejüket, kiüresednek. A kijelentés provokációvá válik a kinyilatkoztatás teológián felnőtt értelmiség és teológus számára, mivel nehezen körvonalazható mind az Isten, mind pedig az ember helye a világban. A közösségi identitásra és a legitimitásra kérdez rá. A szakralitás elsőként deszcendens (leszálló) valósággá lesz.

A szakrális kommunikáció fogalmát Jitianu Liviu a következőképpen fogalmazza meg: „A szakralitás elsőként deszcendens valóság. A hatalommal manifesztálódó szent világba lépése mentén formálódik. A láthatatlan materiális kéznyoma, honfoglalása anélkül, hogy az ennek a börtönévé válna. Másodjára ez egy aszcendens elmozdulás a materiális valóság szentséggé az anyag metafizikai üzenet hordozóvá válik. A szakrális kommunikáció olyan vallásos tér alaktani leképezésére vállalkozik tehát, amelyben lehetőség adódik kitekintést kapni az önmagát feltáró isteni valóságra, mégpedig úgy, hogy a transzcendensre tekintve önmagával is találkozik. A kommunikáció egyrészt elmozdulás, a kimondhatatlan belső tapasztalatának kivetítésére. A tapasztalást megélők pedig közösséggé válnak. A szent manifesztációjának közösségbe rendeződésének rekreációja, a szenthez való közeledés és megélése, amit alapvetően imádságnak is mondhatnánk.”

A látható az ikon, a láthatatlan egy keret, amely lehetővé teszi annak a valóságát, ami van, és ami történik. A szent megtapasztalása közvetlen valóság. A Caravaggio című darab figyelmeztetni akar, hogy a közvetlenség ellehetetlenedett. A jelen világunk, a posztmodern valóság kiüresítette a szakralitás otthonát. A transzcendens elvilágiasodott.

Jürgen Habermas gondolatait idézte fel a hallgatóság számára és felhívta a figyelmet azokra a kommunikációs problémákra, amelyeket az egyház elkövet. A vallás képes olyan tereket megnyitni, amelyben vallásosak és „vallásilag botfülűek” egymással közösséget vállalhatnak. Megmentő dekonstrukciónak nevezi Habermas segítségnyújtási szándékát az előadó.

Tomáš Halík Türelem Istennel szemben című könyvéből is idézett, amikor arról beszélt, hogy a hiányzó Isten pótolhatatlan: nem léphet a helyébe se egy intézmény, se az ember. A látható és láthatatlan találkozását pedig Jean-Luc Marion A látható kereszteződése című könyve segítségével mutatta be. A szakrális deformáció ürességre tájolt. A fizikai ürességen túli ürességben a látható teszi a láthatatlant láthatóvá. Az ürességből egy tekintet, Isten tekintette néz rám. A láthatatlanon a látható lesz a láthatatlan. Érdekes gondolatmenet ez, amelyet az előadó visszakanyarított a színdarab alakjához. A festő, Caravaggio a láthatatlanhoz vezető utat úgy tapasztalja meg, hogy az ikonban (a láthatatlan hatalom látható foganatja) elrejti.

Befejező gondolatában egy kívánságot fogalmazott meg az előadó az egyháznak (katolikus) és azon belül saját magának is: az egyház mintha gyakran visszavonulna egy archaikusan merev szentségi világba, vagy mintha időkozmetikusként konzerválni szeretné a meglévőt. Kérdés: működtetni igyekszik-e a meglévő valóságot, vagy párbeszédet folytatna-e inkább a múlttal, hogy kész legyen tanulni az ilyenfajta figuráktól, mint Caravaggio, és legyen alázata az élő ikon arcába nézni, azért hogy megtisztulhasson, és ugyanakkor tudja a láthatóban a láthatatlan tekintetét idézni.