Végül döntött: lelkigondozóhoz kell fordulnia. De hova? Sokáig keresgélt, míg talált olyat, akinek elég jó híre volt, meg nem is feltűnő hozzá elmenni. Szerette volna tartani legalább a látszatot, elvégre mégiscsak lelkész. A hívő ember nincs rosszul, sőt, élete világít a többieknek…

Csak nagy sokára kapott időpontot, volt ideje bőven elképzelni a találkozást a nagy emberrel. Hogy tárják fel a gondot, hogy találnak majd rá a kiútra.

Aztán az a nap is eljött. Elég sokat kellett várni. Sötétedett, mire végre nyílt az ajtó. A nagy ember hellyel kínálta, és maga is leült. Ahogy a lelkész beszélni kezdett, egyszer csak furcsa neszre figyelt fel. A lelkigondozó egyenletesen szuszogva elaludt. A lelkész elmosolyodott. Valaki más lesz a jó hallgató. Békét érzett.

Koldusok vagyunk, ez az igazság.

Az Ünnepi könyvhét alkalmából a Luther Kiadó irodalmi sorozatot indít a KötőSzó blogon. Az improvizációs játékban részt vevő írók történeteinek egyetlen közös pontja, hogy ugyanazzal a mondattal érnek véget – Luthernek a hagyomány őrizte utolsó mondatával.