Gyerektábort szerveztünk, mint nyaranta szinte minden lelkész és hitoktató. Szép nagy létszámban össze is gyűltek a gyerekek, de volt elég segítőnk, és nem kellett, hogy fájjon a fejünk, mert a szükséges összeg is összegyűlt. Egy szavam nem lehetett, minden szempontból áldott volt ez a programunk. Ennek ellenére megmagyarázhatatlan módon nagyon elfáradtunk. Az utolsó estére olyan nyúzottak voltunk, hogy egyetlen vágyunk volt: pihenni. Gyorsan hazaérni, aludni egy nagyot és másnap is csak lazítani. Még javában zajlott az elpakolás, de a munkatársaink elengedtek bennünket. Perceken belül indultunk; elöl mi ketten ültünk a férjemmel, hátul a két – megállás nélkül csevegő – alsós gyerekünk.

Alig értünk el a szomszéd településig, az egyik kicsinek eszébe jutott, hogy ő ma még nem szedett elég nyírfaágat. (Autizmusának legfeltűnőbb jele a fákhoz való szoros kötődés.) Általában mederben tudjuk tartani a gyermekeinket, nem bólintunk rá minden kívánságukra, de most egyszerűbbnek tűnt megállni, teljesíteni a kívánságát és utána hamar továbbmenni.

Rutinosan és kiválóan vezető férjem lehúzódott hát az út szélére – és a jobb első kerékkel beledöccent az árokba. Billentünk egyet, a gumi durrant, és az autó eleje nagy sóhajtással leereszkedett. Még fel sem ocsúdtunk az első ijedségből, amikor körülvett bennünket egy csapat cigány férfi, nő és gyerek. A kisfiunk a legérzékenyebb a váratlan eseményekre, ő nyüszítve lapult hátul az üléshez, mi meg csak kikerekedett szemmel vártuk, hogy mi következik.

És akkor az egyik kissrác kipenderült a többiek közül. Vigyori képén csak úgy ragyogott a huncutság. Ó, hiszen mi ismerjük egymást!

– Csók, Timi néni! – intett felénk lezseren.

– Szia, Ronaldó! – rikkantottam megkönnyebbülve. – Gyere gyorsan, fogjál kezet Misuval!

Az üvöltő kisgyerek úgy elhallgatott, tán még levegőt venni is elfelejtett. Könnyes és maszatos képét végigtörölte az egyik tenyerével, aztán vigyorogva rázott kezet az ismerős kissráccal.

Közben a férjem is visszanyerte a lélekjelenlétét, és végre meg tudott mozdulni. Kiszállt. Elég különösen festett az öltönyében a sok rövidnadrágos, félmeztelen férfi között, akik akkor már a kárt méregették. Nem is nagyon kérdeztek semmit, az egyik elment az autójáért, amellyel hamarosan kivontattak bennünket az árokból – és mielőtt meg tudtuk volna köszönni, már integetve el is tűnt a szomszéd utcában. A másik az autó alá feküdt ellenőrizni, nem folyik-e valamelyik tartály. A harmadik emelőt hozott, a negyedik – miután bevallottuk, hogy tíz éve nem volt leszedve a kocsi aljára szerelt pótkerék – csavarlazítóval érkezett, és nekilátott a műtétnek az autó alatt fekve.

Közben az asszonyok engem vigasztaltak, a gyerekek meg kézen fogták a két szőkénket, és elvitték őket játszani. Traktorkerékben homokoztak, bokrok alá épített bunkerben bújócskáztak, kiskutyát simogattak, és ágat szedtek több nyírfáról is.

– Lássák, erről beszéltem én, hogy milyen furcsa dolog ez a dísz-krimi-szenzáció – mondta az egyik asszony. – Mert nem vagyunk mi rosszabbak, mint mások. Segítünk, ha tudunk, nem számít az, hogy ki cigány, és ki nem. Csak akkor rontják el, amikor másmilyenféle embereknek tartanak minket, mint magukat. Amikor meghalt a gyerekem, azt mondták nekem, ne sírjak, mert jó helyen van. Hogy ugye, egy cigánnyal kevesebb van, az meg nem nagy kár. De az énnekem olyan rosszulesett, mintha kést döftek volna belém – folytatta.

Én meg egészen meglepődtem, hogy ezt így is lehet érteni.

– Ha meghal egy gyerek, nincsenek jó szavak – mondtam. – Az ember vigasztalni szeretne, de nem tud. Hiába mondjuk, hogy jó helyen van a gyermek, hogy az Úristen szeretetében van, a veszteség fáj az ittmaradónak. Kegyetlenül fáj és sokáig… – mondtam csendesen.

Most az asszonyon volt a megrökönyödés sora.

– Hogy az Istennél van az én kicsikém? Hogy ott játszódik a jó Atyánál? Arra gondoltak volna? – nézett rám.

– Igen, ott van, de az embernek akkor is nagyon nehéz a hiánya. Ez teljesen jogos és természetes fájdalom – magyaráztam. – Nincs rá egy jó vigasztaló mondat, ami megkönnyítené a gyászt.

– Az Istenkénél van az én kicsikém? – szakított félbe az asszony, de már alig is figyelt a bólintásomra. – Ó, drága jó Atyácskám! Hát erre gondoltak? Én meg de gonoszokat gondoltam, hogy átkozódtam! Jaj, bocsáss meg, Istenke! Hát nem is velem voltak szemetek, hanem én voltam a dísz-krimi-szenzáció. Ó, ó! – két tenyerével eltakarta az arcát, a szeme még sírt, de az arca már mosolygott. – Hát a jó Atyácskám kebelén van az én kicsikém! Istenem, hogy én milyen semmirekellő vagyok! Bocsássál meg nekem, szegény oktalan asszonynak! Drága kisfiam! Te meg osztán jól viselkedjél ott az Istenke kertjében! Nehogy valamit tönkretegyél, hogy szégyenkeznem kelljen, hogy mennyi baj van teveled, mint az iskolába vót.

És csak ömlött belőle a szó. Én meg ámultam, hogy micsoda megbékélés tanúja lehetek éppen. Nem is szóltam többet, inkább megöleltük egymást. Egy kicsit még pityergett, aztán összeszedte magát, mert a két szőkém megszomjazott, és inni kért, márpedig a cigányok vendégszeretetben példái lehetnének akárkinek.

Egy órán belül indulásra készen álltunk. Különösebb nyoma nem látszott az autónkon a kalandnak. Az elején egy kis horpadás, ha jobban megnézte az ember. Így hát búcsúzkodni kezdtünk csokoládészínű angyalainktól. A fiúk kezet fogtak, a nők ölelkeztek, aztán nagy integetések közepette útra keltünk. Szavunk se nagyon volt a meglepetéstől. Csak a kisfiunk sóhajtott fel nagyon elégedetten, az ölében egy halom nyírfaágat szorongatva:

– De jó, hogy megálltunk ágat szedni…

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 25–26. számában jelent meg 2019. június 30-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.