Hasonló önmarcangolás szólal meg Sütő András Kain és Ábel című drámája végén, ahol a testvérgyilkosság után így zokog Káin: „Egymásnak létrafokai lehettünk volna. Magam szakítottam ki e létrafokot az Éden falai alatt”.

Nemzetünk testén számos kisebb horzsolás és nagyobb sérülés éktelenkedik. Sok súlyos baleset van mögöttünk. Fertőzések sem kerültek el minket. Gyakran alultáplált volt ez a szervezet. Arra is sor került, hogy egyik-másik testrészt amputálni kellett. Leginkább azonban az önfia vágta sebek fájnak. Ezeket talán a legnehezebb begyógyítani.

Csakis a szeretetterápia segíthet. Tanulhatunk ebben Pilinszky Jánostól, aki így ír: „A hazát csak egyféleképpen lehet és szabad szeretni. Úgy, ahogy azt a népdalokban, Homérosznál vagy az evangéliumok szenvedéstörténetében olvashatjuk. A hazát egyedül részvéttel szabad és lehet szeretnünk. E »részvét« nélkül nincs emberi igazságosság, szeretet és szerelem, de még valódi kultúra sincsen.”

Amióta találkoztam ezzel a gyönyörű gondolattal, azóta a hazaszeretet és a részvét gondolata a legszorosabban összeforr bennem. Mert hogy is szeret Jézus részvéttel? Csak néhány példa. „Megszánta a sokaságot, mert olyanok voltak, mint a juhok, pásztor nélkül...” Vagy amikor megállt a szent város határában, sírva fakadt, és ezt mondta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, hányszor akartam összegyűjteni fiaidat, mint tyúkanyó a kiscsibéit, de ti nem akartátok...” Vagy még a kereszten szenvedve is részvéttel volt az őt bántalmazó pribékek iránt, hiszen így tudott imádkozni értük: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek...” Feltámadása után pedig háromszor kérdezte meg az őt háromszor megtagadó tanítványától, Pétertől: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Ezzel pedig leheletfinom korholással, vagy inkább igazi részvéttel emlékeztette őt bűnére, egyúttal megadva neki a bűnbocsánatot is. Olyan ez a párbeszéd, mint egy rendhagyó gyónás és feloldozás, hiszen Jézus azt is mondja háromszor: „Legeltesd az én juhaimat.” A mester mindvégig részvéttel van tanítványa iránt.

Számos népdalt is lehetne idézni annak érzékeltetésére, miként is lehet részvéttel szeretni. Magam most csak egyre hivatkozom: „Elindultam szép hazámból, / híres kis Magyarországból. / Visszanéztem félutamból, / Szemembül a könny kicsordult...”

Ha nemzeti összetartozásról beszélünk, akkor gondolnunk kell azokra, akiket határok választanak el tőlünk. Azokra, aki 70 éve a kitelepítés során, 60 éve a forradalmat követően, vagy azóta hagyták el ezt a hazát. És akiket visszavárunk. És gondolnunk kell azokra, akik nem mentek el, hanem – úgymond – kalandvágyból itthon maradtak.

Összetartozunk. Egymásnak létrafokai lehetünk. Tisztíthatjuk a sebeket, közben magunk is gyógyulhatunk. Részvéttel szeretünk, és közben tudván tudjuk, hogy valaki részvéttel szeret minket.