Az ünneplés sokat elárul arról, hogy az ünneplőknek mit jelent az ünnepelt. Felrémlik emlékeimben történelmi események hazug módon fonákjára fordított történéseinek, üzenetének ránk kényszerített dicsőítése. A tartalmatlan panelekből összetákolt, vörösben úszó kommunista hallelujázás mosolya arcra fagyasztott kötelező életérzés volt, ami mögött a tehetetlen düh, a keserűség, a hatalom háta mögötti cinkos összekacsintás volt igazán valódi. És felrémlenek olyan ünnepek is, amikor az alkalom emelkedettségében, az ünnepelttel való közösségben leginkább arra vágyott mindenki, hogy most álljon meg az idő egyszer s mindenkorra, mert ennél teljesebb pillanatot nem tudunk elképzelni. Az ünnepek emlékművei is ezekről a gyökerekről fakadtak. Így keletkeztek a valóságtól teljesen idegen monstrumok, amiknek nagysága mindig a hatalom megalázó, mindenen átgyalogló attitűdjét sugallták, hogy kőből, bronzból sugározva és lelkekbe égetve is a félelem legyen az úr. És így keletkeztek egyszerű táblák az emberség, a hit szavaival, vagy készültek szomorú-szép sírjelek, amelyek a maguk csendjével, időlepte töredezettségükkel mégis felemelték az emlékezők tekintetét a jövő felé.

Milyen emlékművet állítsunk az utókornak, amikor küszöbön a jeles évforduló? Vagy szükséges-e egyáltalán, hogy a hitből épült város messze látszó templomán kívül még múló anyagba formáljuk emlékezésünk, tiszteletünk, reménységünk jelét? Attól tartok, hogy most nem a kőben, fában, fémben rejtőző történelmi arcképcsarnok kifaragása a legméltóbb tett. Öt évszázad hordaléka alól, különösen saját posztmodernünk ezer cserépre hullott törmeléke alól porlepte, megfakult arcokat, megdermedt szíveket kell életre simogatni, új dobbanásra melengetni. Olyan emlékművet kell állítani, amit az aktuális kurzusváltásnál nem tesznek történelmi szoborparkba, olyan maradandót, értékeset kell magunk mögött hagyni, amiből a körülvevő közöny lassú pusztítása nem csinál kibetűzhetetlenné mohosult emlékkövet. Attól tartok, hogy nem elégedhetünk meg kevesebbel, mint új reformációval. Ha ennél kevesebb történik, az ötszáz éves jubileum valósága pályázati elszámolások aktáiban, képarchívumok egyre nehezebben letölthető tartalmaiban várja majd, hogy legalább egy eldugott doktori disszertációban pislákoljon egy keveset. Maradandót kellene alkotnunk. Maradandót, mint ami idáig kitartott, de aminek új lendületet kell adnunk. Nem véső, nem öntőforma, nem gránitlapok: megalkuvás nélkül, Krisztustól tanult szeretettel hirdetett evangélium és a Szentlélek munkája kell a reformáció új emlékművéhez.

A reformáció új emlékművének megálmodása, szüntelen alakítása pedig a Szentlélekért való könyörgés állandó közegében kell hogy történjék. Szép a központilag generált buzgalom az egyházi turizmus fejlesztésére, de csak a Lélek erejével lesz a felemelő, reményt, jövőt kínáló ige temploma, szószéke tiszta, bőséges forrás a szomjazónak, csak így lehet a maga lehetősége szerint messze földről hívogató hellyé. Becsülendő az integráció lózungjával fémjelzett igyekezet a társadalom valódi, humánumban megvalósuló egységére való törekvés, de csak a Lélek erejével lesz a gyülekezet közössége gyógyító, befogadó közeg, ahol senkinek nem kell megküzdenie a feleslegessé válás, elmagányosodás félelmével.

Az ötszázadik év nemzedékének nehezebb dolga van, mint reformátor eleinknek. Nem szervezetté merevedett, tévútra terelő, sötétségben tartó gyakorlat ellenében kell az evangéliumot magasra emelni. Azt ők már felemelték, láthatóvá, hallhatóvá tették. Nekünk azzal kell szembenéznünk, hogy mi minden emelkedett mellé és fölé annak, ami felülmúlhatatlan. Nincs az az ész nélküli gigantikus beruházás, amivel képesek lennénk beárnyékolni a hamis csillogást, túlharsogni a fals hangzavart: nekünk nem a dubai Creek Harbour-tornyot kell felépítenünk. Nekünk sokkal nehezebb a dolgunk: felnyitni a szemeket arra, ami ott van a szemek előtt, megnyitni a füleket arra, ami már hangzik fél évezrede. Nem új, de mégis friss, nem harsogó, de mégis az egyetlen igazság: térjünk Istenhez, hogy vele, nála újra megtaláljuk a világot, a másik embert, önmagunkat. Az így helyükre került emberek, közösségek, gyülekezetek a nemzedékről nemzedékre továbbadott, tovább élt evangéliummal mindennél maradandóbb jelei lesznek az örök életre vezető evangélium diadalának. Igazi emlékművek, élő kövek templomai, Isten kertjei a hanyatló, de újjáteremtésre váró világban.