Már az oviban elkezdődött közöttük a meccs. Gábor csendes, szelíd fiú volt, Csabi erős, akaratos, szinte zsarnok – úgy a markában tartotta Gábort, olyan érzékkel rángatta, dirigált neki, hogy közbe kellett volna avatkozni. Gábor viszont úgy ragaszkodott Csabihoz, mintha az a legjobb barátja, tanácsadója, fővédnöke lenne. És nagyon nehéz úgy elválasztani egymástól két gyereket, ha barátkozni akarnak.
Csabi egyke volt. Hosszú várakozás után érkezett gyermek, akinek – mire a világra jött – már az is a feladata lett volna, hogy összetartsa szülei igencsak zilált házasságát. És a kisfiú mindent meg is tett ezért. Akaratos volt, dacos és követelődző. A szülők kimerülten rohangáltak körülötte, hogy minden vágyát teljesíteni tudják. Mert vágyak aztán voltak bőven. Hamarosan ki is épült Csabi önkényuralmi rendszere. Ötéves korára volt egy márkás szintetizátora, mert egy lakodalomban megtetszett neki egy ilyen hangszer. Volt távirányítós repülőgépe, mert valaki mesélt neki arról, hogy van ilyen. Az udvarban póniló, íjászfelszerelés, tekepálya, kosárlabdapalánk, méretarányos elemes autó, ugrálóvár, a szobájában légkondi.
Gábor a negyedik gyerek volt. Három felnőtt testvére után az unokákkal egy időben született véletlenke. De azért örültek neki, csak nagy energiák nem maradtak rá. Ám előkerültek a régi játékok, a legó, a kisautók, a könyvek. Meg mindig ott volt néhány kis unokaöcsi és unokahugi, akikkel lehetett játszani. Gábor osztozott mindig mindenkivel, és ez nem is volt gond a számára. Természetes állapota lett az együtt játszás. Nem fogyott ki az új meg új ötletekből. Vidám, elégedett kisgyerek volt.
Csak az oviban érezte néha furcsának magát. Nem is értette, miért. Addig nem hiányzott neki semmi. A szülinapján örült a tortának, amelyet anyu sütött. Most az oviban látta Csabi cukrászati csodatornyát, rajta a legújabb, divatos figurákkal, látta a csokiszökőkutat, amelyből iható csokoládé bugyogott. Mondjuk, ízre nem volt valami jó, de a látvány lenyűgözte.
Gábor csöndben volt, csak magában gondolkodott a világ folyásán. És ettől kezdve ő maga is kereste Csabi megtisztelő társaságát. Igaz, a fiú nem barátnak, hanem afféle lótifutinak, kutyusnak használta, mégis: a közelében sok új dolgot tudott meg. Olyanokat, amelyek addig a látókörén kívül maradtak, és amelyekről úgy érezte, hogy ő lemaradt róluk. Hát valahogy így indult a furcsa barátság.
Az iskolában már egymás mellett ültek, bár ha jobb társat talált, Csabi könnyedén „dobta” Gábort, ám ő ezt zokszó nélkül tűrte. Sokat voltak együtt, főleg Csabi egyre bővülő játékgyűjteményét csodálták a szünetekben, vagy azt nézték körben állva, ahogy a videójátékait nyomkodja, szidja, csipogtatja, villogtatja, és a végén mindig felkiált: „És csúcs vagyok!”
Később sportolni kezdtek. Gábor csak Csabi miatt iratkozott be, hiszen gyengécske, vékony fiú volt, de csakhamar maga maradt a szakkörön, mert Csabi megunta, a szülei meg kimentését kérték. Gábor becsületesen végigjárta az évet, és sokat ügyesedett. Sakkozni az apukája tanította, aki ekkoriban már leginkább feküdt, vagy a kertben üldögélt. Gábor nem tudta pontosan, de a szíve mélyén sejtette, hogy hamarosan búcsúzniuk kell, úgyhogy minden erejéből jelen akart lenni azokon az értékes órákon, amelyeket még együtt tölthetnek el ők ketten. Mire az édesapja örökre lehunyta a szemét, a fiú megyei sakkbajnok lett.
Lassan közeledett a pályaválasztás ideje. Csabi és Gábor választott a legnehezebben. „Mindegy, csak híres és gazdag legyek” – mondogatta Csabi. „Restaurátor, pilóta, mentős, régész, kutatóorvos, geológus, tervezőmérnök… – sorolta Gábor. – De remélem, leginkább repülős.”
Végül mindketten gimnáziumba mentek. Kevesebbet láttuk őket. Ha mégis együtt voltak, Csabi ment elöl, Gábor pedig igyekezett a nyomában maradni. Sokan figyeltük messziről szeretettel a kedves fiú sorsának alakulását. Csabit meg nagy büszkeséggel figyelték a szülei helyettünk is.
*
A fiúk tehát gimnáziumba jártak. És lassan eljött az idő, hogy felnőjenek.
A falut akkoriban komolyan megrázta egy olyan eset, amilyen addig soha nem fordult elő: egy szombat éjszaka betörtek az általános iskolába. Nagy pusztítást végeztek, mindent szétvertek, amit csak találtak. A padok baltával felhasogatva, az ajtókban az üveg betörve, a székek lábai elhajlítgatva, a szekrényekből a holmik kidobálva, bepiszkítva… A kár hatalmas, bár csak néhány számítógép és a tartozékaik tűntek el.
Sokan segítettek a helyreállításban; aki tudott, takarított, szerelt, javított, sokan pénzt hoztak, kis megtakarításaikat, hogy a gyerekek újra tanulhassanak az épületben. Gábor anyukája is adott egy összeget az özvegyi nyugdíjából. Kicsit szégyenkezve, mintha maga is kevesellné.
Lassan kezdtek újra elviselhetők lenni a körülmények, a falu belesimult megszokott hétköznapjaiba. De a nyomozás eredménytelensége mélyen felháborított mindenkit. Csaknem három hónap telt el különösebb esemény nélkül. Aztán egy kora nyári reggelen döbbenten hallottuk a hírt, hogy Gábor öngyilkosságot kísérelt meg. Megmentették, de nagyon rossz állapotban van. Napokig aggódott és találgatott a falu népe. Mindenki azt hitte, talán az érettségi sikerülhetett rosszabbul, mint szerette volna ez az álmokkal teli, kedves fiú.
Nagy némaság ült a falura, amikor megtudtuk, hogy az életbe visszarángatott fiatalember vallomást tett: minden részletében az igazságnak megfelelően tárta fel a betörésben való részvételét. Bár nem volt hajlandó kimondani, ki volt még vele azon az éjszakán, az utolsó darabot már könnyen beilleszthette volna bárki a kirakóba: Csabi volt a betörés kitervelője, és Gábor nem akart gyávának bizonyulni, végül együtt estek neki a kivitelezésnek, és a kár, amelyet maguk mögött hagytak, nemcsak anyagi, hanem lelki téren is hatalmas volt. A fiú nem akart élni, büntetést követelt, újra meg újra nyugtatókat kapott, nehogy önmaga ellen forduljon. Félő volt, hogy nem fog felépülni.
Csabi szülei is megszeppenve jártak-keltek az emberek között. Senki nem szólt, nem kérdezett, de mindenki megrökönyödve figyelte őket. Nem is bírták sokáig, átköltöztek a nyaralójukba, hírüket se hallottuk azontúl. Valószínűleg igen gyorsan továbbléptek, és eltussolták fiuk botlását.
Gábor viszont küzdött. Életért, becsületért, ki tudja, mi mindenért. A vallomás után kártérítésre és felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Lemaradt a felvételikről, és mire kikerült a kórházból, már csak önmaga árnyéka volt. Mintha öregedett volna tíz évet, olyan komor és sötét lett a tekintete.
Egy kocsmában helyezkedett el. Hordta a rekesznyi sört, mosta a poharakat, mérte a bort, a féldecit, szívta a füstöt, hallgatta a trágár, üres szövegeket szó nélkül. Esténként a kimerültségtől félholtan dőlt az ágyba. Nem beszélt senkivel, az anyja is kerülte az embereket. Pedig már mindenki bőven elégnek érezte a vezeklést. Gábort kivéve.
*
Öt év telt el. Nyaranta néha láttuk, ahogyan Gábor a kocsma udvarán az eget kémleli. Pilóta szeretett volna lenni, jutott eszembe. Milyen kár érte. Innen sosem fog megszabadulni. A keresetéből törleszt, és támogatja idős édesanyját. Egy fillért sem tud félretenni. Jaj, megfagyott álmok! Fájóbb rájuk nézni, mint a hervadt virágokra, mint a temetői sírokra, mert nincs semmi, ami széppé tehetné az emléküket. Itt már csak az Isten segíthet.
Aztán mint borult égen a szivárvány, úgy ragyogott fel egyszer csak a nap. Hogy mikor és miképpen, kinek a révén, az sosem derült ki, de valahogy lett egy „Gábor álma” számla a takarékszövetkezetben. Bárki befizethetett rá bármekkora összeget. Kevesebbet, többet, ahogy a szíve diktálta, ahogy a pénztárcája engedte. És bár a pénzintézetek dolgozóinak titoktartási kötelezettségük van, ennek a számlának az egyenlegét a fél falu izgatottan követte. Már ennyi, már megint több. Persze lassacskán gyűlt, kisemberek kevéske pénzéből, de aztán felfigyelt a dologra egy-egy segíteni kész, jobb módú vállalkozó, végül az önkormányzat is tett hozzá valamicskét. Aztán egy ügyes közbenjáró az egyik környékbeli cégtől begyűjtött egy jelentősebb összeget. És ahogy gyűltek az összeg végén a nullák, egyre lelkesebben és sokatmondóbban mosolygott az összeesküvők tábora a mi Gáborunkra.
Éppen szabadnapja volt, amikor egy váratlan ellenőrzés után bezárták a kocsmát, ahol addig dolgozott. Zokogva ment haza, tenyerébe temette az arcát, úgy ült a kissámlin. Most már munkahelye sincs. Teljesen elöntötte a reménytelenség. És akkor megállt a házuk előtt egy autó.
A „Gábor álma” boríték átadását nem látta más, csak az édesanyja. Szegényt hiába kérdezgette ez is, az is, csak legyintgetett, és sírt és nevetett egyszerre. Gábor pedig elment a faluból. Világot látni, szerencsét próbálni.
„Hát elment végre” – súgtunk össze megkönnyebbülten. A testvéreitől tudom, hogy pilótának tanul. Telnek a levegőben töltendő kötelező órái. Hamarosan meglesz az utolsó vizsgája is. Végre repülhet.
Azóta, amikor ünnepeken ökumenikus istentiszteletet tartunk a szabadban, ha elszáll fölöttünk egy repülőgép, mind kicsit összeszorult torokkal felelünk a pap szavára – mint akik szemtanúi lehettek valami egészen nagyszerű dolognak, noha csak véletlenül voltak épp jelen:
– Emeljétek fel szíveiteket!
– Felemeltük az Úrhoz!
A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 23–24. számában jelent meg 2018. június 17-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.