Várni márpedig kell. Ahhoz, hogy a fa gyümölcsöt hozzon, egy esztendőt; ahhoz, hogy gyümölcsfáink termőre forduljanak, éveket; ahhoz pedig, hogy gyermekeink emberré váljanak, évtizedeket kell várni. A természet Isten alkotta rendje, hogy a növényeknek napfényre van szükségük, a gyümölcsérésre a sötétség és a hideg alkalmatlan. De így van ez az emberek életében is. A családi meleg hiánya miatt didergő lelkecskék egy-két évtized múlva nemegyszer olyan gyümölcsöt hoznak életükben, amely kicsi, kukacos és félig rohadt.

Kell az Isten Világossága, hogy helyesen fejlődjék a gyermek, s érett, szép gyümölcsöt hozzon élete – önmagának, reá bízottaknak, hazának hasznára, szülőknek örömére és Istennek dicsőségére. A gyümölcsök mindig egyértelműek, nem összetéveszthetők, mindenki számára jól láthatók: jóság, igazság és egyenesség.

Olykor mégis elbizonytalanodunk. Azt gondoljuk: hiába a buzgó jóság, ha a gonoszság gyorsabban „reprodukálja” magát. Ne felejtsük el, a jóság nemcsak gyümölcs, ami táplál, éltet, de ugyanakkor jel is: istenképűségre teremtettségünk jele mindenki számára, hogy érdemes küzdeni, érdemes nagyobb, istenes távlatokban is gondolkodni. A látható igazságból az embervilágban kevesebb van, mint igazságtalanságból, de ne feledjük Jézus szavait: egy kevéske só az egész levesnek ízt ad.

Az egyenesség kiszámíthatóságot jelent. Talán ennek hiánya a legdeformálóbb korunk társadalmában. Nincs kiszámíthatóság. A politikában már rég nem az elvek a fontosak (azokat értelmesen meg lehetne vitatni), hanem a napi önérdekek mindenáron való „keresztülverése”, jóllehet a mai fejlődésnek álcázott nyereség a holnap rákfenéjét alapozza meg. De naponta futnak zátonyra párkapcsolatok az elvtelenség, a hűtlenség miatt. Pedig aki Istennel nem számol, az nem számol az Isten törvényével sem. Aki csak magával számol, az önzővé és kibírhatatlanná válik – idővel a maga számára is.

Az idő találkozásokat érlel. A nagy „rohanásban” – az élet persze nem ez! – sokszor elfelejtjük: az élet attól szépül, ha találkozások vannak benne. Ez időt, sokszor hosszú várakozást igényel. Van, aki nem tud várni a másikra, s érdekes módon aztán sosem érkezik meg az, akire érdemes lett volna várnia. Párkapcsolati problémák százezreiben az egyik alapvető hiba a várakozás készségének a hiánya. Ha nincs idő az érték kialakulásának kivárására – lásd, az almára egy évet várunk, míg leszakíthatjuk a fáról –, akkor értéktelen dolgok kötik le erőnket, figyelmünket.

Ha nem adunk időt az Istennek, akkor sosem lesz elég időnk saját magunkra sem! Érdekes módon, ha bajba kerülünk, ha betegség, veszteség terhe nyom, akkor rögtön jut idő az Istenre is. Kórházi ágyak mozdulatlan, fehér csöndje sokszor kiált az Isten felé…

Türelmetlenségünk oka nem elsősorban az időhiány, a körülmények szorítása, hanem a szeretetlenségünk, ami meg a hitetlenségünkből fakad. Nem tudjuk elhinni, hogy a konfliktusok szeretettel is megoldhatók. Inkább hiszünk a határozott odacsapás hatékonyságában, mint a szeretet szelídségének nevelő erejében. Pedig az ígéretek azok számára válnak valóra, akik alávetik magukat a várakozásnak, akik felvállalják az idő súlyos keresztjét, s merik hinni: Istennel együtt semmiről nem maradnak le. Isten nélkül azonban – mindenről.

S mi a „minden”? Az, ami fontos, ami megmarad, ami mienkké válik. Isten nélkül – hiába markolunk sokat – ami keveset sikerül megfognunk, az is hamar kifolyik kezünkből. Az istenes lét csodája, hogy kegyelemből élünk – naponta. Így válik ajándékká az idő, s válik valósággá az ígéret. Ne legyünk hát restek, fordítsuk bátran arcunkat az Isten szeretetnapja felé, hogy sugarai éltessenek, s növeljék életünket!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 29–30. számában jelent meg 2019. július 28-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.