– A vészkorszakban számos evangélikus lelkész és gyülekezeti tag segített zsidó honfitársain. Azonban tudunk olyan megnyilvánulásokról is, amely mutatja, hogy nem mindenki követte a Biblia tanításának megfelelő cselekedetet. Püspök úr hogyan értékeli a Magyarországi Evangélikus Egyháznak a vészkorszakban való helytállását?

– Sokszor hivatkozunk azokra az evangélikus lelkészekre – így Keken Andrásra, Ordass Lajosra vagy Sztehlo Gáborra –, akik a vészkorszak idején kiálltak zsidó honfitársaikért. Nem is lehet eléggé hangsúlyozni az ő helytálló magatartásukat, azonban azt a kockázatot is látom ebben, hogy sokszor kipipáljuk a saját ügyünket, mondván „mi milyen szépen helytálltunk.” Ha őszinték akarunk lenni, akkor el kell mondani, hogy nem volt mindenki Sztehlo, Keken és Ordass, hanem elég sokan fordultak akkor is az árral.

– 2009–ben az evangélikus egyház Sztehlo Gábor születésének századik évfordulójára Vígh Tamás szobrászművész szobrával emlékezett a vészkorszakban végzett szolgálatára. A Soá időszakának múltfeldolgozása a jelenben milyen formában valósul meg az evangélikus egyházon belül?

– A múltfeltárás, ami egyházunkon belül elindult, elsősorban a kommunista időkre vonatkozik. Azok a történészek, akik – az egyház megbízásából – ezt a munkát végzik, kitérnek erre az időszakra is, így vannak már erről a korszakról kutatások. Azonban biztos vagyok benne, hogy még nagyon sok levéltári dokumentum feldolgozásra vár. E mellett fontosnak tartom, hogy megszólaltassuk azokat az embereket – akár a kitelepítésben érintetteket, vagy a vészkorszakot túlélteket – akik azt személyesen megtapasztalták és átélték. Valószínűleg azért sem tudtuk ezt a korszakot igazából feldolgozni, mert nem volt rá idő. Nagyon hamar jött a kommunista hatalomátvétel, amikor minden ideológiai színezetet kapott. Azt is őszintén kell látnunk – és ez is az egyházi bűnbánat része kell, hogy legyen –, hogy voltak olyan lelkészek, akikről ma már nagy bizonyossággal tudjuk, hogy elkötelezték magukat a náci párt mellett és pont azért, hogy mentsék magukat, nagyon gyorsan a kommunista ideológiát tették magukévá. Voltak olyan lelkészek, akik nyilaskeresztes karszalaggal jártak, netán a harmadik birodalommal szimpatizáló tetoválásuk is volt. Mivel tudták, hogy ezzel ők hamar lebukhatnak nagyon gyorsan és látványosan kiálltak a kommunista diktatúra mellett. Be is jött a számításuk, mert nem támadták őket. Ahogy Ordass Lajosról pozitívan mondom, hogy mind a két diktatúra idején helytállt, bizony voltak olyan lelkészek, akik mind a két diktatúrát kiszolgálták.

– Magyarországon számos olyan felszólalás lát napvilágot, amely nyíltan vagy bújtatottan diszkriminatív, vagy valakit vallási nézete miatt elítél. Az evangélikus egyházon belül milyen hozzáállás fogalmazódik meg ezzel kapcsolatban?

– Én a magam részéről ebben a kérdésben a zéró tolerancia híve vagyok. Amikor az egyházi iskolák igazgatóival találkoztam egy értekezleten, vagy amikor az egyházkerületi közgyűlésen felszólaltam, egyértelművé tettem, hogy ha a legkisebb jelét látják a diszkriminációnak, a fajgyűlöletnek, az antiszemitizmusnak, vagy cigány-gyűlöletnek, akkor semmilyen körülmények között nem szabad mellette elmenni, hanem azt szóvá kell tenni. Egyházunkban idén a Reformáció és tolerancia éve van. Ennek kapcsán volt egy sajtónyilatkozatom amely egyrészt pozitív visszhangra talált, másrészt találkoztam azzal is, hogy szélsőséges hírportálok ezt úgy közölték, hogy „az evangélikus püspöknek a reformációról is a zsidók, buzik és cigányok jutnak az eszébe.” Nyilván utóbbi kijelentés a szerzőt minősíti, viszont az gondolom, hogy éppen a konzekvens álláspont az, ami igazolja ennek a határozottságnak a létjogosultságát. Ugyanígy határozottan felszólaltunk akkor is, amikor néhány éve a Magyar Gárdának a megalakulása volt. Akkor sajnálatos módon egy evangélikus lelkész talán naivitásból részt vett a megalakulási ünnepségen. Utána ezt szóvá tettük és azóta semmiféle kapcsolata nincsen a szélsőséges szervezettel. Ugyanígy szóvá tettük azt is, hogy nem támogatjuk az árpádsávos zászló templomi vagy gyülekezeti környezetben való kihelyezését.

– A Magyarországi Evangélikus Egyház vezetése nyilatkozatokban és felszólalásokban egyaránt nyíltan elítéli a szélsőséges nézeteket. Helyi, gyülekezeti szinten is megvalósul az elhatárolódás, a zéró tolerancia?

– Az egyházunk felépítése kevésbé hierarchikus, így kötelezően nem tudunk előírásokat tenni. Azt viszont reméljük, hogy a püspöki vagy egyházvezetői megnyilatkozások következménnyel járnak és javaslatainkat elfogadják. A mostani, Reformáció és tolerancia év alkalmat ad, az ilyen formájú kérdésekkel való foglalkozásra. Örömmel látom, hogy számos gyülekezeti újságban, előadássorozatban megjelenik az ehhez hasonló téma. Viszont sajnos a látens antiszemitizmus megtalálható híveink körében is.

– Az evangélikus egyházzal kapcsolatban mind kívülről jövő, mind egyházon belüli kritika fogalmazódik meg Luther Mártonnak nyíltan antiszemita kijelentéseivel kapcsolatban. Luther ezen szövegeit Püspök úr hogyan értelmezi?

– Luther hatalmas életművéből – melyet összességében pozitívnak értékelek – különböző korszakokat lehet elkülöníteni. Kétségtelen, hogy élete legvégén olyan kijelentésekre ragadtatta magát, amit egyszerűen nem lehet vállalni. Margot Kässmann német püspök, teológus, aki a reformáció nagykövete nagyon határozottan szóvá tette, hogy Luther antiszemita kijelentéseivel nem lehet egyetérteni. Én is ehhoz csatlakozom, viszont nem tagadom, hogy igen, Luther ezeket sajnálatosan mondta. Ezt nem lehet meg nem történté tenni. Megkülönböztetném ettől Luthernek korábbi, teológiailag motivált kijelentéseit. Ezek a zsidóság és a kereszténység viszonyát, vagy az Ószövetség krisztológiai értelmezését jelentik. Vannak, akik már ott antijudaizmust kiáltanak, ahol Luther krisztológiailag értelmezi a héber Bibliát, az Ószövetséget. Én nem tartozom ezek közé. Meglátásom szerint ez egy legitim teológiai álláspont. Viszont amikor Luther azt mondja, hogy fel kell gyújtani a zsinagógákat, vagy ki kell irtani a zsidóságot, azt semmiképpen nem tartom vállalhatónak. Ezzel kapcsolatban meg is fogalmaztuk kritikánkat. A Reformáció sötét arca című kiadvány éppen azzal foglalkozik, hogy a Biblia tanításával ellentétesen mennyi mindent mondtak elődeink. Megjegyezném, hogy norvég evangélikusokkal közösen készülünk az antiszemitizmus témájában egy konferenciát szervezni. Ebben arra törekszünk, hogy az egykori, így akár az ókori, Luther korabeli vagy a mai antiszemitizmust tematizáljuk és ennek alapján dolgozzuk fel.

– A Biblia tanítása alapján az ember nem tehet különbséget ember és ember között. A valóságban sokan diszkriminatív, fajgyűlölő kijelentéseket tesznek, miközben magukat hívőnek, Krisztust követőnek titulálják. Mi lehet ennek az összeférhetetlenségnek az oka?

– Fontosnak érzem, hogy a diszkriminációval kapcsolatos zéró tolerancia állásfoglalása a teológiai – elsősorban a biblikus és egyháztörténeti – kutatásban is előjöjjön. Biblikus kutatóként én magam is látom, hogy mennyire félrecsúszhat egy rossz exegézissel a bibliaértelmezés. János evangéliumának van például egy sajátos szóhasználata a zsidókkal kapcsolatban. A felületes és kellő magyarázat nélküli bibliaolvasó ezt úgy értheti, hogy a zsidók a felelősek Jézus haláláért. Ezt mindenképpen meg kell magyarázni, hogy ez így nem igaz. Ezért is fontos, hogy valaki ne csak templomba jöjjön, hanem folyamatosan részesüljön hitoktatásban is. Az evangélikus hittankönyveket is átnéztük ilyen szempontból, hogy ne legyenek benne félreérthető mondatok. Habilitációm témája Júdás Iskariótes és az antiszemitizmus viszonyára irányult. Azt kutattam, hogy hogyan függ össze Júdás személye az antiszemita megnyilvánulásokkal a hatástörténetben. Csak egy példát említsek. A középkorban gyakran megtörtént, hogy egy passiójátékban Júdást ábrázolták legkarakteresebben zsidó szereplőnek, mintegy kifejezve, hogy ő – és a szimbólum hatására egyben a zsidóság – tehet a Megváltó haláláról. Nem egyszer előfordult, hogy egy ilyen előadást követően „elagyabugyálták” a Júdást játszó szereplőt, sőt, még olyan is volt, hogy a felajzott tömeg a zsinagógához ment és beverte a zsinagóga ablakát. Tisztán kell látnunk, és egyértelműen kell fogalmaznunk, hogy ilyen ne történhessen ma meg. Fontos, hogy megkülönböztessük az antijudaizmus és az antiszemitizmus fogalmát. Az antijudaizmus kétségtelenül benne van a Bibliában is. Ez alapvetően ott arra a vetélkedésre irányult, hogy ki viszi tovább az eredeti hagyományt, a zsidóság vagy a kereszténység. Hiszen abban az időben a kereszténység akár egy zsidó szekta is lehetett volna. Az antiszemitizmus viszont az antijudaizmus olyan továbblépése, amit az Újszövetség egyetlen szakaszával sem lehet alátámasztani. Kiemelném még az új pogány tanítást, amivel szemben ugyancsak felemeltük a hangunkat. Nem vagyunk hajlandók elfogadni azokat a megközelítéseket, amelyek tagadják, zárójelbe teszik vagy relativizálják az Ószövetséget. Azokat a teljesen zagyva téveszméket is elutasítjuk, amelyek azt hirdetik, hogy Jézus ne lett volna zsidó, hanem például pártus herceg. Először én azt hittem, amikor ezeket a tanokat megismertem, hogy ez egy letűnt kor terméke, de észre kellett vennem, hogy újra és újra követői vannak ezeknek a tévtanoknak. – Számos oldalról elhangzik olyan megközelítés, hogy az egyházak miért foglalkoznak az antiszemitizmussal, miközben a világban számos helyen keresztényeket ér diszkrimináció. – Ugyanúgy, ahogy mi felszólalunk zsidó vagy roma embertársaink mellett, mi is elvárjuk, hogy a keresztényekkel szembeni méltatlan megkülönböztetéseket tűrhetetlennek tartsák. A Magyarországon tapasztalható keresztényellenességet vagy a világon tapasztalható keresztényüldözést ugyanúgy szóvá kell tenni. Néhány hete részt vettem a Sant'Egidio közösség szervezésében megrendezett gyertyagyújtáson, ahol az elmúlt évnek a keresztény mártírjaira gondoltunk. Irántól kezdve Amerikán keresztül Magyarországig menően azokért az emberekért mondtunk imát, akiket keresztény hitük miatt ért bántódás. Azt gondolom, hogy minden üldözést kötelességünk nemcsak hívőként, hanem emberként szóvá tenni.

– 2001 óta április 16–a a magyarországi holokauszt áldozatainak emléknapja. Püspök úr hogyan látja a politikai élet és az emléknap kapcsolatát?

– Fontosnak érzem megjegyezni, hogy amíg külföldön sokszor antiszemita vádak érik a kormányt, addig azt nem árt tudatosítani, hogy az első Orbán kormány idején rögzítették a holokauszt magyarországi emléknapját törvénybe. Ami persze lehet emléknap üres tartalommal, de remélem, hogy ez nem így van. Sajnálatosan aktuális tény, hogy az Élet menete rendezvénnyel szinte párhuzamosan szélsőséges csoportok meghirdettek egy olyan demonstrációt amelynek az a címe, hogy adj gázt. Ezt felháborítónak tartom! Ezzel a címmel demonstrációt ilyen témában nem szabad tartani! Megengedhetetlennek tartom, hiszen ez olyan provokációt jelent, ami gyalázat. Aki ezt jópofának látja az szégyellje magát. (Ez az interjú akkor született, amikor a hatóságok még nem tiltották be az említett ellenrendezvényt. – aszerk.)

– Püspök úr a Keresztény–Zsidó Társaság ügyvezető elnöki tisztségét is betölti. A szervezetnek milyen törekvései vannak a keresztény–zsidó párbeszéd elmélyítésére, esetlegesen a közös múltfeldolgozásra?

– A társaság teológiai alapokon indult, viszont van történeti és mai vonatkozása is. Példának erejéért monitorozást végzünk, amely arra irányul, hogy megvizsgáljuk, milyen diszkriminatív sérelmek érték az egyes vallási közösségeket. Újabban ezt az ábrahámi vallások együtt vizsgálása formájában tesszük, ami azt jelenti, hogy az iszlámot is nézzük. Ez arra is irányul, hogy figyeljük, az iszlámnak milyen keresztény és zsidóellenes megnyilvánulásai vannak. Viszont mindez arra is kiterjed, hogy az iszlámmal kapcsolatban milyen félreértések és csúsztatások vannak.

– 2012 decemberében a többek között a Magyarországi Evangélikus Egyház szervezésében létrejött Ámos Imre és a XX. század – kortárs összművészeti kiállítást nyitotta meg püspök úr. Április 16–án, a holokauszt magyarországi emléknapján a Magyar Zsidó Múzeum OMIKE kiállításán tart tárlatvezetést. A feldolgozásnak ezek szerint ilyen formájában is részt vesz az egyház.

– Mind a kettőt nagyon fontosnak érzem. Az Ámos kiállítást azért, mert méltatlanul kevesen ismerik a „magyar Chagallt” és óriási adósságunk mindannyiunknak, hogy foglalkozzunk vele. Ez azt jelenti, hogy közös felelősségünk, hogy róla és a vele történtekről beszéljünk. Ámos Imre olyan egyéniség, aki mártíriumán kívül vitathatatlanul nagy művész. Alkotásaiban végig benne van a kornak az árnya. A kiállítás részét képező kortárs reflexiókat azért érzem fontosnak, mert nem egy bizonyos politikai irányzat fogadta el egyházunk felkérését a reflektálásra, hanem politikától mentesen fogalmazódott meg egy összművészeti feldolgozás. A kiállítás talán kifejezi azt az elképzelésünket, hogy nem egyes politikai irányzatnak az ügye az antiszemitizmussal való foglalkozás, hanem az közös ügy, mindannyiunk felelőssége. Ezért vállaltam el Harsányi László kérésére az OMIKE tárlatvezetését is. Ugyanúgy a Wallenberg év végén a Duna partján rendezett zárórendezvényen is ezért mondtam imádságot.

– Püspök úr beszélgetésünk elején utalt azokra az életművükkel kimagasló lelkészekre, akik életüket kockáztatva aktívan részt vettek a zsidómentésben. Kérem, mutassa be őket.

– Ordass Lajos püspökkel kezdeném, aki német származású, a mai Szerbia területén született Torzsa településen. Emblematikusnak érzem, hogy 1944. március 19–én, tiltakozásul Magyarország német megszállása ellen változtatta meg vezetéknevét Wolfról Ordassra. Nem az ellenkező irányt választotta, mint sokan, akik akkor fedezték fel német gyökereiket, hanem éppen ellenkezőleg! Ez természetesen csak jelképes cselekedet, azonban fontosak a jelképek. Ő a magyarországi német gyülekezetek Volksbunddal való kacérkodását nagyon határozottan szóvá tette, és azt a fajta német nacionalizmust, ami akkor feltört, visszafogta. Vagy éppen azt is kiemelném, ahogy részt vett a mentésben és kockázatokat is vállalt. Az igazi nagy emberek minden diktatúrában ellenállnak. Ordass Lajos az, aki a barna diktatúra és a vörös diktatúra idején is helytállt. A másik Keken András, Deák–téri evangélikus lelkész, akiről Sem magasság, sem mélység címmel könyvet is írtam. Az ő számára az a zsidó közeg ami a pesti polgárságot jellemezte, meghatározó volt. Két dolgot emelnék ki. 1944 őszén – már a nyilas hatalomátvétel után –, egy rádiós prédikációra kapott lehetőséget. Nemsokkal az istentiszteletet megelőzően szóltak neki, hogy a Király utca sarkán egy összevert zsidó ember fekszik. Ő kiment, megnézte és látta ahogy ott fekszik egy összevert és agyonlőtt férfi félig letakarva, akit amikor elhurcolták a zsidókat és ő nem tudott menni, kivégeztek. Keken elhatározta, hogy ezt világgá kiáltja és a Deák téri templomban. a rádiós istentiszteleten, az irgalmas szamaritánus példázata kapcsán meg is tette. A szószékről elmondta, hogy „megismétlődött a példázatbeli történet, egy ember fekszik az utcán, összeverve és sokan mennek el mellette...” A sors fintora, hogy bár Keken megtartotta az istentiszteletet, azt légiriadó miatt mégsem sugározták. Ami viszont további meglepetést hordoz a történetben, hogy a gyülekezetből senki nem jelentette őt fel! A másik, amivel kapcsolatban fontos Keken Andrást kiemelni, az a zsidómentésben végzett szerepvállalása. Az evangélikus egyházon belül különböző szemlélet volt azzal kapcsolatban, hogy milyen formában lehet valakinek keresztlevelet kiállítani. A hivatalos egyházi álláspont az volt, hogy csak annak szabad keresztlevelet adni, akit valóban megkeresztelnek. Sokan azt vallották a lelkészi karban, hogy a keresztelés szentségét megelőzően oktatáson kell részt venni, ami sokszor fél éves, vagy egy éves előkészületet igényelt. Ez teológiailag még indokolt is lett volna – és békeidőben indokolt is –, viszont akkor, amikor tudvalevő volt, hogy nemhogy hónapokat, hanem heteket vagy napokat sem lehet várni, akkor bizony ez álságos magatartás volt. Keken András azok közé tartozott, aki azzal a tudattal, hogy ezzel életeket menthet, vállalta a hamis keresztlevelek kiállítását. Továbbá több zsidót a Deák téri templomban, a szószéken és a pincében bújtatott. Sztehlo Gábor zsidómentő szolgálatát nem lehet eléggé kiemelni. A vészkorszak idején kétezer zsidó testvérének életét mentette meg. Ezek az életutak azonban nem szabad, hogy elfedje a tisztán látást, a felelősséget. Bizony, ki kell mondani, hogy a felsőházban ott voltak azok az evangélikus vezetőink, akik az első két zsidótörvényt megszavazták. Tudjuk, hogy náluk más és más volt erre az indíték, de tény, hogy ezt megtették. Ezt az egyháznak nem szabad elrejtenie, hanem foglalkoznia kell vele, hiszen az, ami történt, abban igen is volt felelőssége.

– Az antiszemitizmus és a diszkrimináció visszaszorítására Püspök úr milyen jövőbeni feldolgozási lehetőséget lát?

– Ebben a nevelés szerepe kiemelkedő. Ezért fontos a keresztény jelenlét és a hitoktatás az iskolákban, mert ezekben előjönnek ilyen és ehhez hasonló kérdések. Sokan azt gondolják, hogy a hitoktatás nem olyan fontos, vagy abban „ájtatos manók” agymosás keretében próbálják a fiatalokat az egyházba csábítani. Nem is gondolják, hogy a hittanóra keretében igenis lehetőséget adunk fontos dolgok ki- és megbeszélésére. Nem véletlen, hogy a fasori gimnáziumunknak volt egy olyan liberális szellemisége, amiben természetes volt Wigner Jenőnek, Karinthy Frigyesnek, Faludy Györgynek, vagy éppen a modern kori cionizmus eszméjének megalapítójaként is emlegetett Herzl Tivadarnak a befogadása és nekik ott otthonra találása. Önmagában, ha csak antiszemitizmusról beszélnénk, vagy csak protestálnánk, az még kevés lenne. Mindig az a fontos, hogy hogyan tudunk pozitív tanítást adni. Jézus önmagában pozitív példa. Az ő egész élete a másik elfogadására, az irgalmasság gyakorlására, a szeretetre irányul. Fontosak az emléknapok, az évfordulók, de azok óhatatlanul kicsit kampányízűek lehetnek. Ennél talán még fontosabb, hogy legyenek ezek az értékek és kiállások természetességénél fogva benne az emberek tudatában. 

Fabiny Tamásnak a Wallenberg év zárásaként az Erzsébet híd pesti hídfőjénél elmondott imádsága:

Itt, a Duna partján, ahol nemcsak a hajók méltóságteljes úszását látjuk, ahol nemcsak szerelmespárok sétálnak egymásba karolva, ahol nemcsak kavicsot dobáló kisfiúk játszanak, hanem emlékeznünk kell arra a szörnyű korra is, amikor ártatlan embereket lőttek bele ebbe a folyóba. Soha nem tudjuk kitörölni emlékezetünkből a parton hagyott cipők látványát, vagy azt, ahogy a vér vöröse összevegyült a folyó szennyével, és fülünkben még hallanunk kell az itt maradt árvák sikolyát. A költő, aki egykor „a rakodópart alsó kövén ülve” szemlélte a folyót, azt mondja, hogy „a múltat be kell vallani”. Urunk, ezért itt a Dunánál megvalljuk és bevalljuk, hogy nem szerettünk téged mindennél jobban. Megvalljuk és bevalljuk, hogy tanúságtételünk nem volt elég meggyőző, és félelemből vagy számításból gyakran tettünk vétkes engedményeket. Megvalljuk és bevalljuk a nehézségek elöli kibúvásainkat, veszedelmes engedményeit. Hogy gyakran megtagadtuk őrállói és vigasztalói feladatunkat. Szóltunk, amikor hallgatnunk kellett volna, és némák maradtunk, amikor kiáltanunk kellett volna, mert az ártatlanok vére az égre kiáltott. Nem találtuk meg az igaz szót, megfelelő módon, a kellő időben. Megvalljuk és bevalljuk, hogy gyengék voltunk arra, hogy az erőszakot megfékezzük. Megvalljuk és bevalljuk, hogy inkább kerestük a hatalom levők rokonszenvét, ahelyett, hogy prófétai szóval rámutattunk volna ártatlanok szenvedésére. Ugyanakkor hálát adunk neked azokért az emberekért, aki mégis példát tudtak mutatni. Szerzetesként vagy politikusként, lelkészként vagy diplomataként. Akik számára ott és akkor nem saját biztonságuk, hanem a másik megsegítése volt a cél. Tudjuk, hogy „Aki megment egyetlen zsidó életet, mintha az egész világ életét mentené meg.” Ezért köszönjük neked, Urunk, az ő embert mentő tevékenységüket. Add, hogy példájukból meríteni tudjunk. Végül kérünk, hogy óvj meg minket a mai helyzetben attól, hogy bármely felebarátunkkal szemben szeretetlenek és gyűlölködők legyünk. Add, hogy a politikusok, a gazdasági élet és a média szereplői ne gerjesszenek gonosz indulatokat, hanem a megbékélést és együttműködést szolgálják. Adj hiteles egyházi jelenlétet a társadalomban és a közéletben. Itt, a Dunánál imádkozunk azért, hogy a harcot, melyet őseink vívtak, oldja békévé az emlékezés. Ámen.