Úgy tűnik, a választást, a döntés kényszerét mégsem lehet megspórolni. Valahogy mindig döntenünk kell. A magyarok vezetőinek is dönteniük kellett már az első ezredfordulón a nép jövőjéről. Az István, a király rockopera a döntés dilemmájával indít: „Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget. [...] Mondd, te kit választanál?”
Miért lett volna ez más kétezer évvel ezelőtt Júdeában? Az idegen római hatalom és az aranynak hódoló Heródes király aligha kecsegtette reményteljes jövővel a lelki békéjétől, emberi méltóságától, szabadságától megfosztott zsidó népet. A por és a szegénység úgy leült az egyszerű nép bőrének pórusaiba, lelkébe, hogy már az üdvösség és az emberi méltóság fogalmainak fénye is elhalványult előttük. A keserűség ilyen fokán egyet akartak: radikális, gyors változást, jóra fordulást bármi áron.
Jézust, a názáretit királlyá akarták emelni. Azt akarták, hogy egyszerre sok kenyeret adjon, enyhítse ínségüket, s tegye ezt radikálisan, határozottan, fegyverrel, mert az erőszak nyelve valamiért mindig célravezetőbbnek, hitelesebbnek tűnik.
És ott, e harcra éhes, keserű tömegben megáll Jézus a legszelídebb és legnagyobb méltóság fényével. Gyógyít, táplál, vigasztal, bűnöket bocsát meg, és bűnösöknek ad új esélyt, megújított életet. Tanít, prédikál, kivezető utat mutat a reménytelenségbe süllyedt embereknek.
A római konzul, Pilátus mérlegel. Kérdez egyszer, kétszer, de nem vállalja a határozott, világos döntés kockázatát. Inkább mossa kezeit, és a „demokráciára”, a „mindenható népre” hárítja a döntés felelősségét. A csőcselék, az elvakult, arctalan tömeg nem is kíváncsi érvekre, igazságra, méltányosságra. A tömeg radikális, látványos következményt akar. Ezért vádol, sürget, gyűlöl és követel egyre fülsiketítőbben vért és halált. A hangadók megvesztegetett lelkiismerettel üvöltik: „Feszítsd meg!”
Barabás kell nekik, a forradalmár zélóta, a radikális hős, aki már holnapra ígérte a tejjel-mézzel folyó Kánaánt, a földi igazság országát, a kard hatalmát, az erőszak mámorát, a bosszú kéjét. A békés módszer nem divatos, a józan értelem nem kelendő, a szeretet szava halk és – látszólag – erőtlen.
„Mondd, te kit választanál?” Tudunk-e már józan bölcsességgel voksolni? Hányszor akarjuk még Barabást választani? Hányszor ismerjük még félre a jó megoldást, és hányszor hagyjuk még, hogy hamis eszmékkel, olcsó, de kecsegtető reményekkel megvásároljanak?
Mielőtt a rezignált passzivitás várába zárkóznánk, halljuk meg újra azt az örömhírt, hogy egy választás végérvényesen eldőlt. S ez nem emberi választás, ezért nem „időszakos” döntés volt, hanem radikális, örök érvényű igen. A mindenható örök Isten szeretetének igene hangzott el. A megváltó Jézus Krisztus minket választott. Ő kétezer évvel ezelőtt ott a távoli római provinciában a teljes és megbékélt életre vágyó, kétségbeesett ember mellett döntött. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)
Az Örökkévaló nem mondott le rólunk! Értünk, sokszor rosszul választó emberekért vállalta a legnagyobb szenvedést, a mélységét a létnek, hogy nekünk Életünk legyen. Ő, a mindenkor szent és igazságos döntött. Ismeri tehetetlenségünket, és azt is tudja, hogy vele, csakis vele vagyunk képesek a legnagyobbra: a szeretetben, könyörületességben megélt reményteljes jövőre. Ismeri gyarlóságunkat és félelmeinket, mégis arra hív, hogy – az ő halált legyőző erejében megkapaszkodva – válasszuk a békesség, az irgalom, a világosság, az Élet útját a pusztító, összezavaró bűn helyett.
Döntésével és keresztjének jelével hív, hogy mi is döntsünk újra és újra az élet, az értelmes és vele megélt örök Élet mellett.