Reggeli után tanultunk a fiammal, amikor pedig elfáradt, ahogy minden más napon is, volt egy kis sétaidő beiktatva neki a következő lecke előtt. A férjem ajánlkozott, hogy jár ő egyet a gyerekkel, én meg addig csináljam a dolgom. Mert ugye közben nekem is megy már a hittan, ezért be kellene hatolni a „Krétába”, hogy ezt hivatalosan tehessem. (Ez az a rendszer az interneten, amely – többek között – lehetővé teszi, hogy a tanárok házi feladatot adhassanak a gyerekeknek a távoktatás keretei között.)

Lehet, hogy ez a név valami tévedés, és inkább páncélszekrénynek kellene hívni, mert a rendszer napok óta feltörhetetlennek bizonyult. Hogy szét ne durranjak mérgemben, időnként hámoztam egy-egy répát, petrezselymet, krumplit a levesbe, így aztán végül az ebédünk is szépen készülgetett. Ám egyszer csak kinéztem az ablakon, és egy gyerekkori élményem villant be. Két ember, dacolva az elemekkel, törtet előre a hóban. Az idősebb korosztálynak talán beugranak a tévés tudományos híradó, a Delta kezdőképei. Hát körülbelül ezt láttam kinn. Megérkezett a férjem és a fiam, átfagyva, hóvihartól elgyötörten, győzelmesen. Egy pohár jó meleg tea sokat javított a kedélyükön. Így március derekán…

A délutánt jobbnak láttam benn tölteni a gyerekekkel. Így utólag már nem látom jobbnak, de mindegy. Estére eljutottam odáig, hogy egye fene, előveszem a téli overallokat, bármit, de ezen a zsivajon osztozni kell az utcabeliekkel. Önzés volt a négy fal között ezt mind egyedül élvezni.

Hála Istennek, csendesedett a szél, lehetett hógolyózni, hóembert építeni. Célba dobást is ajánlottam a gyerekeimnek. Igaz, én a villanyoszlopokat szerettem volna célnak, nem saját magamat, na de ki törődik ezzel! Az is lehet, hogy csak nem látnak teljesen jól. Majd elviszem őket szemészetre. Ülünk majd a hos - szú, homályos folyosón a kényelmetlen fémpadokon, és várjuk, hogy sorra kerüljünk. Vadidegenekkel állunk szóba, és már tudni fogjuk, milyen nagyon értékes lehetőség ez.

Tehát megvolt a gyerekekkel a tesi. Mozogtak, kipirultak, utána újra használhatók lettek. Közben imádkozgattam azokért, akik valóban zárt térben töltik ezeket a hosszúra nyúló napokat. Otthon rá is írtam pár ismerősre, aki szigorú karanténban van. Van-e esetleg valamire szükségük. Beakasztani a kerítésre egy táskát nem nagy dolog.

A leckékkel folytattuk. A felsős lányom árgus szemmel leste az egyetemistákat. Az, hogy ők fegyelmezetten tanulnak, előbb meglepte – párszor ellenőrizte is a dolgot –, aztán úgy döntött, követi a példájukat. A kicsi könnyebben kijelentette, hogy ő bizony elfáradt. Ilyenkor újabb és újabb biztatás, kis szünet és nekiveselkedés után készül csak el a feladat. És az idő előrehaladtával egyre nehézkesebben és nyűgösebben.

Vannak könnyebb napok, amikor a fiam kevésbé megviselt. Vannak rosszabb napok, amikor már én is megviselt vagyok.

Lassan jövünk bele az állandó fotózásba és videózásba, amelynek az eredményeit mind fel is kell tölteni a számítógépre. Az online testnevelésnél például több ponton is elakadtunk. Én már a felvételnél is nehezen tartottam magam, hogy ne remegjen a kezemben a telefon, amivel rögzítettem, hogyan mozog két percig a lányom. Nagyon vicces volt számomra ez a jelenet. Az igazság az, hogy esténként a hölgykoszorú egy órát tornázik önként és izzadva. A kicsi azonban a megadott feladatot tiszteletben akarja tartani, ezért riszált két percet – tánc címén. Ám a dolog nem volt egyoldalú. Mikor a fiam tesifeladatát felvettük, én ráztam vele zenére, akkor meg a lányom remegett a hahotázástól.

A feltöltésnél viszont már egyikünk sem boldogult. Illetve a férjem boldogult volna, de ő, aki eddig csak címszavakat írt le a prédikációból, magyarul vázlatból tartotta az igehirdetést, időnként visszavonul, és küzd a saját munkájával. Mindent lejegyezni rövidítések nélkül kerek mondatokban, aztán felvenni hibátlanul felolvasva a szöveget – nem könnyű. Tudom, mert magam is ezzel foglalkozom a hittananyagok esetében. A gyerekek nehezebben haladnak az olvasással – jelezte több szülő is. Inkább legyen hangzóanyag a hittan. Ami persze jogos, de nem olyan egyszerű haladni vele, ha mindig megkérik közben valamire az embert. („Anya, hol van zsepi?” „Tíz éve ugyanott!” „Anya, ihatok?” „Na jó, csak ma, csak te…” „Anya, nem találom a ceruzám, tollam, cipőm, poharam, macskám, egerem…” Huh!)

Szóval, apa általában azonnal segít, de néha begubódzik a maga gondjával, és mi is próbálkozunk a virtuális világba hatolással. A tesifeladat videó, ezzel különösen nehezen boldogultunk. A lányom ötletelt, én nagyokat nyeltem. Végül felhívta az osztálytársait, és röpködtek a „drive”-ok, „megabájtok”, „tömörítőprogramok”. És megoldották. Megpróbálták elmagyarázni, de úgy döntöttem, nem baj, ha megvan a gyereknek is a feladata. (Mellesleg este kiszótáraztam a hallott szöveget. Nem kell nekik mindig tudni, milyen nagyon nem értek a számítógéphez…)

Két nappal később derűs tavaszra ébredtünk. A liliomfák lefagyott bimbói ugyan elkeserítő látványt nyújtottak, de az élet ment tovább. Újra lehetett kertbe menni, rugdosni a labdát, trambulinozni, kutyát futtatni. Úgy éreztem, van remény. Ez a napi két-három óra, amit a gyerekek az udvaron töltenek, maga az édenkert. Kicsit olvasgattam, sütöttem, élveztem a csendet. (Na jó, ezt csak úgy tudtam, hogy kizártam a két kicsi kinti nyafogását. Tudom, szeretetből nyaggatják egymást, de attól még bele tudok fáradni időnként.)

Nagyon jót tett, mert az az igazság, hogy napi szinten kitalálni, mit is főzzek, nekem kihívás. (Most nincs az se, mint nyáron, hogy „megnézem, mi érik, és azt fogunk enni, kész”.). Na, de nem sokáig tartott a derűs szabadság. Újabb két nap múlva elfagyott megint minden. A ruhásszekrény átpakolását mindenesetre felfüggesztettem. Majd júliusban elrakom a téli holmit, addig készenlétben fog állni, nincs mese.

A következő melegfront idejére esett a fiam műtétje. Ki kellett szedni a fémeket, amelyekkel össze tudták rakni a könyökét még februárban. Rengeteg telefonálgatás, sok egyeztetés után a férjem ment el vele a klinikára.

Aznap egy gyerekkel kevesebb volt itthon. Az ember azt hinné, hogy szépen utolértem magam, el tudtam végezni rengeteg házimunkát, felvenni új anyagrészeket. De alig jutottam valamire. A szívem egyik sarka folyton a kis betegemmel volt tele. Imádkoztam, újra meg újra Istenre bíztam őt és az apukáját, az orvost, a gyógyulást, a hazafelé utat, aztán megint elölről. Nem nagyon jutottam tovább ennél. Csak az vigasztal, hogy ha engem, gyarló embert így lefoglal a fiam sorsa, mennyivel inkább hihetem, hogy mennyei Atyánk gondol ránk ezekben a napokban!

A felvett és a kinyomtatott igehirdetések nézettsége és keresettsége elképesztő. Az emberek elolvassák, megnézik, várják, vissza is jeleznek („Volt benne egy hiba: igehirdetés helyett igenhirdetést írtak!”), ami még akkor is biztató, ha ez kritika is egyben. Bár sok-sok ellenőrzés és javítgatás után adjuk közre a kész istentiszteletet, még mindig lehet jobban figyelve dolgoznunk. Viszont nem hiába dolgozunk.

A húsvét közeledtével borítékban küldök egy kis meglepetést (színezőt, receptet, biztató szavakat) a tanítványaimnak. Egyenként írok nekik: kézzel, papíron. Az ember nem is hinné, ez men - nyi ideig tart. És hogy mekkora levélhegy lesz belőle. Jó időben feladom, szerda felé már érkeznek az első köszönömök. Hálás vagyok. Kicsit sikerült becsempésznem az ünnepet ebbe a furcsa, virtuális térbe zárt tavaszba. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 17–18. számában jelent meg 2020. május 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.