A tomboló tavaszban aztán eljött az a hajnal, és akkor láthatatlan tintával azonnal rám tetoválódott a dátum, beégett a lelkembe a nap, az óra, a perc. És a kapott információ: a hívás előtt egy órával, hajnali ötkor, napkelte idején ment el az édesanyám. Kiszámoltam gyorsan: abban az évben száz napot volt még velem. Azóta a nélküle töltött időt mérem, a napok száma már a háromezerhez közelít.

Előző délután láttam utoljára életben, akkor már nem volt eszméleténél. Ezzel az emlékkel indultam el egy úton nyolc és fél évvel ezelőtt, és a mai napig hatalmas botlásokkal, megtorpanásokkal, visszaesésekkel és önkínzó, „csakazértis” visszaszaladásokkal haladok előre. De sosem egyedül.

Nincs a kezemben a bölcsek köve, de tapasztalataim vannak. Nem az internetről származnak: a sajátjaim. Ezekkel talán segítséggel szolgálhatok valakinek, aki e napokban friss gyászával vagy évek óta nehezen feldolgozható veszteségével jár most a színes őszi avar borította temetőben.

A kimondott szó ereje. A halálos ágynál döbbenetes ereje van az elengedésnek, a kimondott szónak. Akkor is, ha úgy látjuk, szerettünk már nincs kapcsolatban a külvilággal. Az útra, amelyre indul, a mi bátorító, szeretettel teli hangunkat hallva léphet rá, a megbizonyosodással, hogy „elengedtük” őt. Ne láncoljuk magunkhoz, köszönjük meg neki, hogy a létezésével megajándékozta az életünket, kérjünk tőle bocsánatot, és biztosítsuk őt szeretetünkről. Egy édesanyától végső búcsút venni végtelenül nehéz, mert soha nem lesz többé, akinek azt mondjuk: „anyukám”, és nem leszünk többé senkinek a gyermeke. De legyünk tudatában, hogy a hívő ember olyan elementáris erőt kap odafentről, az Úr Jézustól, hogy képes ezt megtenni. Nem a magunk törékeny erejére vagyunk utalva. Ha ebben a helyzetben többre nem telik az erőnkből, mondjuk el a legegyszerűbb, pár szavas imádságot és a Miatyánkot.

A békesség érzését, amely ott, a halálos ágyánál eltöltött, soha nem fogom elfelejteni. Mert én is onnan indultam el az utamra, csak ez innentől már az övével ellentétes irányba vezetett.

A létra alsó fokán. A gyász stációit a tagadástól a talán csak évek múlva bekövetkező elfogadásig sokan ismerik. Ezen a nehéz úton igazi mérföldkő a temetés. Óriási vigasztalás a sírnál elhangzó ige, a közösségben mondott imádság, a lelkész jelenléte, kézszorítása. Olyan dimenzió nyílik meg, mint Jákóbnak a létrán, az ég és a föld között (1Móz 28,12). Kicsit mi is rálépünk a legalsó létrafokra, feltekintünk, s ahogyan a magyarul Kell ott fenn egy ország címmel ismert, Zorán által énekelt dalban (az eredetije Chris Rea brit énekes Tell Me There’s a Heaven [Mondd, hogy van mennyország] című szerzeménye – a szerk.) elhangzik, érezzük: az ég magas.

A végső búcsú órája örökre rögzül, és – mint a földi találkozások sorában az utolsó az elhunyttal – vigasztalás forrásává válik. Mert ez találkozás – könnyekkel, feltörő emlékekkel, felfakadó érzésekkel. Ez a találkozás felkavaró és megtisztító, emberlétünk komoly állomása. Sokszor eszembe jut, noha fényképet azóta sem vagyok képes róla megnézni. Mégis élesebben látom, mint bármilyen filmet valaha. Ott is, akkor is, szinte tapinthatóan éreztem a teremtő Isten jelenlétét, áldását, rajtunk nyugvó kezét, ránk sugárzó erejét, ahogy magához ölelt kettőnket: a hazatérőt és a még itt maradót.

„A fonalat nem vágta el semmi…” – olvashatjuk az interneten több helyütt is megtalálható, a halálról szóló szövegrészletben. Ennél nagyobb vigasztalást nem találok, ebbe bele lehet kapaszkodni. Az a kötelék, amellyel Isten összeköti az egymást szerető embereket, nem szakad el.

Nem feledem egyik riportalanyomat, aki gyermekként elveszített édesanyjáról a hetvenes éveiben járva úgy mesélt, hogy közben potyogtak a könnyei, olyan elevenen élt benne a lénye. Lehet, ez fájdalmas, mégis: a felejtés az igazi halál. A kötelék nem foszlik szét, Istennek ezt a gyászolók számára megnyilvánuló erőforrását már a kezdeti, sokkoló napokban is meg lehet tapasztalni.

Hogy a szakirodalom említi-e vagy sem, nem tudom, mert előre nem készültem fel életem legnehezebb félórájára. De ott volt Isten, és minden egyes lépésnél támogatott. Szinte öntötte belém az erőt emberek, a temetői atmoszféra és a korábban ismert, ám új értelmet nyert igék által.

„Kell ott fenn egy ország” – szól ilyenkor a dal a rádióból. A „kell”-t „van”-ra cserélem.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 43–44. számában jelent meg 2019. november 3-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.