A szociális érzékenységéről híres, a 3-4. században élt myrai (ma törökországi kis település) püspök, a katolikus és a görögkeleti egyházak Szent Miklósa egy valóságos személy volt, aki a róla fennmaradt egyik legenda szerint, ha nem is „cukrot, diót, mogyorót”, de aranyat ejtett egy leány kéményben száradó harisnyájába. A legendákon túli tény, hogy a szüleitől örökölt vagyont a püspök szétosztotta a szegények között, és szívügye volt a szegény gyerekek sorsa.

Nagy kérdés, hogy a mai fogyasztói társadalom gyermekeinek hogyan lehet ennek esszenciáját – a trendi vegán édességek mellett – a csizmába csempészni. Hogy maradhat meg valami az őseredeti „mikiségből”, illetve mit tehetünk, hogy a jó öreg szocialista „télapóság” se veszítsen mitikus erejéből? Sokféle elvárás terheli a már így is széles puttonnyal megrakott szülők vállát, a legsúlyosabb azonban a zsák mélyén lapul.

És gyakran ott is marad, hacsak a szülő nem fektet lelki energiát abba, hogy átgondolja, családi életükbe, értékeik közé miként illeszthető be hiteles, „hihető” módon a Télapó-sztori. Felrázó erejű lehet, ha például a Mikulásnak kanyarított – jó gyerek voltam-kezdetű – levelet a szülő visszaolvassa és rájön, hogy ő maga is írhatna, saját viselkedésével számot vetve egy ilyen listát.

Tovább a KötőSzó blogra.