És ma? „Az én Istenem áldja meg magukat, adjanak a rászorulónak néhány fillért!” – mondja a kolduló ember, amikor már fent van a 61-es villamoson. Hangja erőteljes, azt is mondhatnánk, megnyerő. Meglepően jó a ruhája. Ha nem könyörögne, nem néznénk koldusnak. Nem szánnánk. Persze így sem szánja mindenki. Mindenesetre akkor érkezik el az abgangja, amikor még áll a járgány a Móricz Zsigmond körtéren. A várakozás csendjében lép be a képbe, ekkor ugyanis még könnyebb elővenni a bukszát. Már akinek van. Meg aztán a dolgozó ember örül, ha mehet haza. Tudniillik dologidő végeztével tevékenykedik a koldus, amikor sokan szoronganak a járműveken. Hja, az idő pénz – gondolhatja. Tehát elmondja, hogy az ő Istene áldja meg a jelenlévőket, és megcsörrent egy pléhdobozt. A csoda tudja, hogy mi volt benne korábban: pacal vagy babfőzelék. De ez most édes mindegy.

Az embereket meglepi a váratlan lerohanás, és a koldus nem távozik eredménytelenül. Távozik, írom, mert a Tas vezér utcánál leszáll erről a kocsiról és átszáll a másik kocsira. Követem. A villamos még áll, amikor újfent rákezdi: „Az én Istenem…”

A kedves olvasó ne lepődjön meg: új (vagy régi) jelenség van terjedőben Budapesten: koldulás a villamoson. Magam, évekkel ezelőtt, a New York-i metrón láttam először kolduló embereket, akik ugyanígy pléhdobozzal járták a kocsikat néhány dollár reményében. Az amerikai városban könnyebb dolguk volt, mert a New York-i metrón haladás közben is át lehet sétálni az egyik kocsiból a másikba, és két megálló között sokkal nagyobb a távolság, mint Budapesten.

Az én koldusom a Budaörsi útnál ismét leszáll, és visszafelé indul a körtér felé. Amíg várakozik, némi pénzt csúsztatok a kezébe és megszólítom. Megtudom tőle, hogy napi négy-ötezer forintot szed így össze, s ez még mindig jobb, mint közmunkásként dolgozni. Hosszabban nem csevegünk, mert jön a villamos. Felszállunk. Ő újfent rákezdi a szokásos szöveggel: „Az én Istenem áldja meg magukat…”

S amikor odatartja a pléhdobozt egy idős asszony orra elé, az váratlanul ráförmed: „Nem szégyelled magad, ahelyett, hogy dolgozni mennél, koldulsz? Nem ismered a Tízparancsolatot? Isten nevét hiába ne vedd…”

„Asszonyom – feleli a koldus –, én pár fillért kértem, nem pedig tanácsot.”

És azzal hátat fordít az idős hölgynek, majd leszáll a következő állomáson.

Még hallom, amint megcsörren a zsebében a mobiltelefon.