Meggyőződésem, hogy Kolumbusz hite volt az, ami megérintett ott, a nagy felfedezőről elnevezett bűbájos téren. Ezt a hitet nehéz földi szóval, emberi fogalmakkal kifejezni. Pilinszky János írja: „A tökéletes hit csodája – kívülről nézve – mindig rejt valami fölfoghatatlant…” (Ábrahám áldozata) Az admirális esetében is így van, aki már a nagy tervért folytatott harc idején a Gondviselés eszközének tartotta magát.

Harmadik utazását követően ebben már rendületlenül hitt. Úgy vélte, hogy a Szentháromság és az apostolok adták át neki a tengerentúli földek kulcsát, és mutatták neki az utat az ismeretlen világ felé. Az isteni küldetés formulája tükröződik a görög és latin betűkből álló aláírásában is, amelynek csak a legalsó sorát tudták megfejteni. Ez olvasható ki belőle: „Krisztus-vivő”. Jakov Szvet orosz Kolumbusz-kutató jegyzi meg könyvében: „A Mindenható Isten, aki valamikor egyszülött fiát küldte a világra, tizennégy évszázad múltán kiválasztotta a II. Krisztus-vivőt, és azzal bízta meg, hogy vigye át az Óceán-tengeren az igaz hit világosságát a sötét pogányok földjére.”

Kolumbusz meggyőződéssel állította, hogy az Úr akaratából cselekszik, és egy nagy viharból való csodálatos megmenekülése után határtalanul hitt is a küldetésében.

 „A mi Urunk kiválasztott engem, hogy hirdessem az »új egeket és az új földet« – írta –, amelyeket megjövendölt János »Jelenések könyve« és megjósolt Ézsaiás próféta könyvének hatvanötödik részében, és oda az Úr mutatta nekem az utat.”

Az admirális akkor sem vesztette el a bátorságát, és nem csüggedt, amikor zászlóshajója, a Santa María elpusztult. Hívő ember volt, ezért a katasztrófát olyan eseménynek tekintette, amelyet az Úristen rendelt el. Lélekben persze kesergett a hajó elvesztése miatt.

Az olasz származású, ám a portugál, majd a spanyol korona szolgálatában álló Kolumbusz kitűnően ismerte az Új- és különösen az Ószövetséget. A Szentírás és az egyházatyák kozmogóniai eszméinek misztikus értelmezése egész életében foglalkoztatta. Útmutatást keresett a Bibliában, és meg volt győződve arról, hogy „a próféták szelleme lebeg benne”.

Különböző leírásokból tudjuk, hogy azokban az időkben a világiak közül a tengerészek voltak a legvallásosabb emberek. Minden spanyol hajón az egyik hajósinasnak az volt a feladata, hogy napkeltekor kis dalocskát énekeljen, amely így kezdődött: „Áldott legyen a Nap fénye / És a Szent Kereszt, az emberek reménye.” Utána elmondta a Miatyánkot és az Üdvözlégyet, majd Isten áldását kérte a legénységre. Hangos énekszóval jelezte a fél órákat, amikor a homokórát megfordította.

Naplemente után, az első éjjeli őrség felállítása előtt mindenkinek részt kellett vennie az esti ájtatosságon. A szertartást szintén az egyik hajósinas vezette be, akinek a kötelességei közé tartozott meggyújtani az iránytűtartóban elhelyezett lámpát, s közben azt énekelte: „Istenem, adj jó éjszakát, / Legyen jó útja hajónknak, / kapitány urunknak, kormányosunknak és a legénységnek.” Utána valamennyien elmondták a Miatyánkot, a Hiszekegyet és az Üdvözlégyet, és ájtatosságukat a régi Mária-antifóna, a Salve Regina eléneklésével fejezték be.

Természetes, hogy ezekben az imádkozásokban Kolumbusz is részt vett. Biztos vagyok azonban abban is, hogy négy utazása során nála többet senki sem imádkozott. Talán az admirális is egyetértene azzal, amit Pilinszky János az imával kapcsolatban állított: „Az imádság szavakba foglalt vagy néma kapcsolat és párbeszéd Isten és ember, Isten és imádkozó egyén között. […] Egyfajta metanyelv […], beszéd fölötti beszélgetés mindennel és mindenkivel. […] egyedül maradni Istennel…” (Az imádság mint metakommunikáció)

Kolumbusz istenhite a bizalomra és az alázatra épült. Vezérlő ösvénye volt, a lelke nemesedett általa. Gyanítom, hogy soha nem talált volna rá az Újvilágra, ha nem támaszkodik töretlen hitére. Ezt éreztem Santo Domingo főterén, és nehezen tudtam levenni a tekintetemet a Kolumbuszszoborról, amely ezt a sugárzó hitet közvetítette felém.

Az 1506-ban, ötvenöt éves korában elhunyt Kolumbuszt először a valladolidi ferences kolostorban temették el. Később innen Sevillába vitték a testét, és a Santa María de las Cuevas-kolostor Szent Annakápolnájában helyezték el. A 16. században hamvai Santo Domingóba kerültek, és két és fél évszázadon át a székesegyházban nyugodtak. Hispaniola szigetének francia megszállása után a hamvakat Havannába szállították, de állítólag kiderült, hogy összecserélték az admirális fiának földi maradványaival. 1898-ban azonban, amikor a spanyolok elvesztették Kubát, visszavitték a hamvakat Sevillába. A Santo Domingó-iak viszont állítják, hogy náluk vannak Kolumbusz csontjai. A vita a mai napig nem dőlt el.

Mindenesetre Amerika felfedezésének ötszázadik évfordulójára, 1992-ben hatalmas, kereszt alakú, 210 méter hosszú és 59 méter magas mauzóleumot emeltek az admirális emlékére Santo Domingóban, és láthatóan ott őrzik a nagy tengerész földi maradványait. A mauzóleum világítótorony is, amely sötétedéskor fénysugarakat lövell ki a tetejéről. A fénysugarak ugyancsak kereszt alakot formáznak, a kereszténnyé vált Amerikát jelképezve. A világítótorony fénye olyan erős, hogy a szomszédos Puerto Ricóról is látni lehet.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 13. számában jelent meg, 2017. április 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.