Normál. Olasz barátommal főzögettünk. Mivel közben beszélt is – az ő tempójában –, eléggé lekötötte a figyelmemet, gyakorlatilag automata üzemmódban járt a kezem a konyhában. A gyorsvonatként száguldó mondatok között itt-ott instrukciók is elhangzottak.

– Paradicsomot tegyél még! Ne feledd a sót! A normál lángra tedd!

Ez utóbbi utasítása megakasztotta a beszélgetést.

– Mondom, a normál lángra tedd! – állt meg, és fejével a tűzhely felé intett.

– Oda tettem – feleltem. A gázrózsák közül nálam a közepes a normál, a kisebb a kicsi, a nagyobb a nagy. Mi lehet a hiba?

Pigi megcsóválta a fejét:

– A normális láng ez – mutatta a legkisebbet. – Ami ennél nagyobb, az nagy, a legnagyobb a hatalmas. Ezt jól jegyezd meg.

Azóta is töröm rajta a fejem. Eszembe jut az ige is: „…érjétek be azzal, amitek van…” (Zsid 13,5) Talán ez az elégedettség forrása.

Helyrehozó. Kis barátnőmmel történt nemrég, hogy a szüleivel együtt esküvőre kapott meghívást. A legszebb ruháját adták rá. Gyönyörű tündérruhát, amilyenről minden kislány álmodik. Egy darabig pörgött-forgott is a tükör előtt boldogan, aztán elunta magát. Hiába, ilyenkor az anyukák is hosszasan öltözködnek, várni pedig nem könnyű. Pláne úgy, hogy ilyen csodaruhában már semmi érdekeset nem lehet csinálni. Legalábbis azt kérték, hogy maradjon nyugton, míg elkészülnek a többiek.

Nyugton maradni azonban unalmas. Talán ha kivág addig pár képet azokból a régi újságokból, amiket a nővérétől kapott, könnyebben telik az idő. Na, most még beragasztja azt a pár képet az emlékkönyvébe.

Hát ekkor történt a baj. A ragasztó nehezen nyílt ki, de amikor végre sikerült a kupakot leműteni a tubusról, rögtön fergeteges tempóban kezdte el ontani a sűrű, nyálkás anyagot. Kis barátnőm nem is tudta kivédeni, hogy a ruhájára ne csöppenjen belőle egy adag. Meg is rémült borzasztóan. Próbálta letörölni a ragacsot, de az mintha valami gonosz anyag lett volna, amely szántszándékkal dacol a gyerekkezekkel, csak még jobban elmázolódott, és egyre hatalmasabb felületet terített be.

Mit lehet ilyenkor tenni? Természetesen sír az ember lánya. Közben pedig jár az esze kereke, és igen, már ki is találta a megoldást: itt az olló mellette az asztalon – kivágja a foltos részt a ruhából, és kész!

Na, ekkor jött be az anyukája. Majdnem elájult persze.

Pedig milyen ismerős mindnyájunknak ez az egész! „Majd én helyrehozom.” Egy kis bajt eltussolunk valami apró hazugsággal, aztán csak gombolyodik, nő és nő, míg lavinányi nem lesz, és tényleg maga alá temet akár többeket is.

Nem könnyű, de bölcs dolog lenne lassan Istent is bevenni az életünk eseményeibe. „Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is…” (Gal 6,7)

Fecskefészek. Egyik barátnőm öt apró gyerek nevelőszülője. Másikuk egy halmozottan sérült kislányt nevel egyedül. A harmadik egy autista és hiperaktív ikerpár édesanyja. Időnként, ha meglátogatom őket, és lerogyok az asztal mellett beszélgetni velük, panaszkodom. Mert sokan voltak a boltban, hosszú volt a sor a postán, nem találtam meg a könyvtárban azt a könyvet, amelyet szerettem volna. Ők csak mosolyognak. Iszunk egy pohár jó hűvös vizet, mesélnek egy kicsit, én megszeretgetem az apróságokat, és megyek tovább. Esetleg kirakom az árut, amelyet nekik hoztam a telefonos egyeztetés után.

Nemrég hallottam egy csapat fiatalról, akik ezeknek a szülőknek úgy segítenek, hogy egy-két órára átveszik tőlük a gyerekeket, így a felnőtt elmehet egyedül a boltba, a postára meg a könyvtárba. Oda, ahol én időnként bosszankodom. Ilyenkor ezek a szülők is azt tehetik rövid időre, amit a kortársaik szoktak. Jönnekmennek, sorban állnak, válogatnak, embereket látnak, cipekednek. És képzeljék: élvezik. Aki szeretne csatlakozni a segítőkhöz, keresse a Fecskefészek mozgalmat, vagy legyen ő a környezetében az első fecske. „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (Mk 12,31)

Lelkem várja az Urat… „Még száztíz nap van karácsonyig” – közölte velem a napokban a lányom.

Hirtelen nem is értettem, mit mond, hiszen még csak szeptembert írjuk. Hétvégén családi ünnepség, vasárnap gyerek-istentisztelet lesz, hétfőn újra tanítani megyek. És aztán a következő hónapban is lesz nálunk szülinap, egyéb ilyenolyan ünnepek és várnivalók. Lesznek határidők, amelyekre figyelni kell. Még ennyi időm van befejezni egy munkát, elintézni egy ügyet, kifizetni egy számlát, eljutni valahova, beszerezni valamit. Csupa határidő, csupa figyelnivaló az élet. Kit érdekel ilyenkor a karácsony?

Talán majd novemberben, amikor a tökök és boszorkadíszek lekerülnek a polcokról, és átveszik helyüket a fényes papírba bújtatott Mikulások, piros orrú rénszarvasok, égősorral díszített fácskák. Bár… először akkor is az ajándékok megtervezése, beszerzése, a drágaság, a hosszú sorok, a csomagolás, a vendégek, a sütik és a fa helye foglalkoztat majd. Meg esetleg a karácsonyi jelenet, amelyet az agyonhajszolt hittanos gyerekekkel elő kellene adatni szenteste, de olyan nehezen lehet összehozni a próbákat.

Ja, és a programütközések. Ovis karácsony, kórustalálkozó, adventi vásár, adventi gyertyagyújtás, koncert, betlehemes, gyerekműsor a suliban, fellépés, állófogadás, előkarácsony és persze a gyerekeink kötelezettségei. Mindenki jusson el mindenhová, és addigra tudja is majd a szerepét.

Megborzongok. Tényleg ez a karácsony? Ha ez, hát rémes!

– Te mit vársz a karácsonytól? – nézek fürkészőn a lányom szemébe.

Elmosolyodik.

– Kicsit mindent… – mondja, és elgondolkodva hozzáteszi –, kicsit meg semmit.

Aztán, hogy csöndben maradok, folytatja:

– Az életet, a reményt, a megújulást, a közelséget, az érintést… – és már tudom én is, hogy mire gondolt.

– …a csendes örömöt, a világegyetem egyszerre megdobbanó szívét, a csodálkozás visszatartott lélegzetét, a csillagos ég különös szépségét, a gyermekszületés csodás természetességét… – adogatjuk a szót tovább.

A hétköznapok istállószagába belépő Istent. És hogy távoli idegenek számára is kinyílik az Isten legszebb titka. A kivetettek angyalhangon kapnak meghívást személyes találkozóra az Örökkévalóval. Egy ócska jászol Isten fiának a bölcsője lehet. Minden ökör, szamár és birka puszta lehelete is értelmet kap.

– Valami ilyesmit – összeszűkül a szeme, ahogy méreget, tényleg értem-e.

Bólintok. Igen. Egy ilyen karácsonyra valóban érdemes várni.

Még száztíz nap… 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 35–36. számában jelent meg 2019. szeptember 8-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.