A beszélgetés kiindulópontjaként a résztvevők felelevenítették Graham Howesnak A szakralitás művészete című könyvében található megállapítását, mely szerint „a teológia és a művészet nem két elkülönülő entitás. Inkább ikermédiumként kell tekintenünk őket, amelyek által a világ értelmezhetővé és megjeleníthetővé válik.” Keserü Katalin megfogalmazásában a szakrális az, ami természetfeletti eredetű, Istennek tulajdonított. A Széchenyi-díjas művészettörténész kitért arra is, hogy az olyan, vallásos rítusokhoz kapcsolódó tevékenységeket is szakrálisnak tekinthetjük, melyekhez művészet is tartozik. Az Eötvös- és a Károli-egyetem professor emeritusa ugyanakkor hangsúlyozta, hogy szükséges különbséget tenni a vallásos, vallási és szakrális fogalmak között.

„Az ember azért tud a szentről, mert az megnyilatkozik, és a profántól tökéletesen különbözőnek bizonyul” – fogalmazott A szent és a profán című kötetében Mircea Eliade. A szakralitás fogalmával kapcsolatban – T. S. Eliot meghatározása alapján – Lázár Kovács Ákos különbséget fogalmazott meg a vallási, vallásos és pszeudovallási művek között. A médiakutató elmondása szerint a szakrális szent teret jelent, míg a profán azt jelöli, ami ettől el van kerítve. A Pázmány-egyetem kommunikáció- és médiatudományi intézetvezető docense kitért arra is, hogy mind a keresztény, mind a zsidó értelmezésben az Isten általi teremtettségből adódóan az egész világ szent, így helytelenül közelítünk a szakrálishoz, ha nem vesszük észre, hogy az maga a valóság. Mint fogalmazott, a szubjektív gondolkodás azt eredményezte, hogy „ma én mondom meg, hogy mit tekintek szentnek, és a szentnek nem engedem meg, hogy megmondja, hogy mi ő.” A beszélgetőtársak egyetértettek abban, hogy e korszellemmel ellentétben a hit mint egzisztencia lehet a helyes út.

A beszélgetőtársak érintették az előző évszázadok művészetét, kiemelve Michelangelo és Johann Sebastian Bach műveit, utalva arra, hogy abban az időben jelentős számú alkotó volt, aki egyházi műveket hozott létre, amihez az egyházi mecenatúra is hozzájárult. Lázár Kovács Ákos megítélése szerint ma mind a jelentős számú egyházi műveket alkotó művész, mind az egyházi mecenatúra, valamint az egyháznak a kortárs művészetre irányuló nyitottsága hiányzik, így csak elenyésző számban jelennek meg hiteles alkotások. Keserü Katalin Fülep Lajos református lelkészt, művészetfilozófust idézve – „Valamely művészeti emlék területe kiszakított darab e föld testéből. (…) A művészetnek ki kellett emelnie bennünket is a természetből.” – elmondta, hogy a kortárs művészek között is megtalálható a szentre való nyitottság.

A disputa végén a beszélgetőtársak több olyan művészt és egyházi térben elhelyezett alkotást is megneveztek, melyek a kortárs szakrális művészet példái lehetnek. Itt a hagyományos táblaképfestészeten túl többek között a textilművészet, de a videóművészet is előkerült.

A hallgatóság soraiból érkező kérdésre – Előfordulhat-e, hogy egy műalkotás a szentségről eltereli a figyelmet? – Galambos Ádám elmondta, hogy egy keresztény templomban minden tárgynak a szent felfedezésének a lehetőségét kell szolgálnia. A disputa moderátora a kortárs szakrális művészet kérdésében kiemelte, hogy a művek sokszor provokatívak, és felvethetik például azt a kérdést is, hogy mit is értek azon, amit hiszek? Ez mélyebb gondolkodásra, szembenézésre készteti a befogadót. Provokálni lehet, de a lényegi tartalomtól eltérni már veszélyes – mondta az evangélikus teológus.

Az Asztali beszélgetések – Kortárs szakrális művészet című disputa itt hallgatható meg: