A feltámadás szó a keresztény vallási fogalmak szerint nem a lélek halhatatlanságát, hanem a meghalt testnek Isten általi fölélesztését és a lélekkel örökre való egyesítését jelenti.

Ennek előképe Jézus Krisztus húsvéti váltsághalálában és az utána harmadnapon történt feltámadásában keresendő, ám a valóságos testben való feltámadás reménységével Isten emberei már az ószövetségi időkben is tisztában voltak, így ez alapvetően a zsidó vallásban gyökerezik.

Ábrahám olyan ígéretet kapott, hogy ő személyesen örökli Kánaán földjét örök időkre szólóan. Természetesen ez jelenthette azt is, hogy gyermekei fogják halála után azt megkapni, ők élnek majd itt, de Ábrahám hite feltételezi azt a hitet is, hogy az ő teste egyszer a jövőben valamiképpen feltámad, és örökre élni fog ezen a földön.

Aztán az ótestamentumi Jób is félreérthetetlenül úgy véli, hogy a testét bár férgek fogják szétrágni a sírgödörben, mégis valamiféle testi létezésben fogja megkapni jutalmát: „Mert tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más, bár veséim is megemésztetnek”. (Jób 19,25-27) Ézsaiás is ebben reménykedett: „föltámadnak a holttestek” (Ézs 26,19)

Dániel próféta is így ír: „Azok közül, akik alusznak a föld porában, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra" (Dán 12,2) Hasonlóképpen a nép, azaz Izrael újjáéledéséről ír Ezékiel is, könyvének 37. fejezetében, az 1-14. versekben. Itt a száraz csontokhoz lelket és új testet ad az Úr.

Az Újszövetségben, Lázár halálakor Jézus a feltámadás napjáról beszélt a férfi nővéreinek. Mártának, Lázár testvérének az azonnali válasza mutatja, hogy mindezzel tisztában voltak az első hívők: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon” – válaszolta ugyanis Márta. (Jn 11,23-24). Mint Jób, ő sem azt gondolta a halálról, hogy az egy menekülés egy áldásos mennyei életbe, hanem azonnal a feltámadásra gondolt.

Az Újszövetség hangsúlyozza, hogy az igazságosak megjutalmazása a feltámadáskor fog megtörténni, Krisztus eljövetelekor. A halottak feltámasztása az első dolog lesz, melyet Krisztus tenni fog, majd ezt az ítélet fogja követni. Pál azt mondja, ha nem volna feltámadás, akkor minden igyekezet az Istennek való engedelmességre felesleges volna (1Kor. 15,32). Bizonyosan nem érvelt volna ilyen módon, ha hitte volna, hogy az ő lelke a mennybe költözéssel lesz megjutalmazva halálakor. Tehát minden bizonnyal a test feltámasztását a jutalom elvétel egyetlen formájának hitte.

Kétségtelen, hogy jelenlegi testünk megszűnik létezni a halálkor, így a halálnak az öntudatlanság állapotának kell lennie, amíg el nem jön az az idő, amikor a testünk újjá lesz teremtve, és amíg nem részesülünk Isten természetében. Krisztus visszatérésekor azonban a halottak feltámadnak. Az ítéletkor megkapjuk azt, amit megérdemlünk, aszerint, ahogyan ezt az életünket e testben leéltük. Akik gonosz életet éltek, azok a jelenlegi halandó testükben maradnak, amely ismét porrá lesz, azok pedig, akik Istennek tetsző életet éltek, örök életre támadnak fel.

A Korinthusiakhoz írt első levél 15. fejezete a feltámadásról szól. 1Kor 15,35-44 leírja, hogy, ahogyan a mag el van vetve, majd kihajt a földből, és Isten testet ad neki, a halottak is ehhez hasonlóan, testben fognak feltámadni. Ha Krisztusban hiszünk, mi is részesülhetünk abban a jutalomban, amelyet Krisztus kapott a feltámadásakor. Ha most osztozunk az ő szenvedéseiben, osztozhatunk majd az ő jutalmában is: „Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben” (2Kor. 4,10). „Az, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó lélek által” (Róm. 8,11). Ezzel a reménységgel várhatjuk mi is testünk halhatatlanná válását a feltámadásban. Ez legyen hát minden Húsvét üzenete a keresztény emberek számára.

Eduard Mörike: „Uram a te kezedben, van kezdet és vég, oda teszek le én is mindenemet.”