„Pályát tévesztettem.” „Kellett nekem évekig könyveket bújni, ahelyett, hogy valami hasznot hozó szakmát tanultam volna…” – hangzik keserűen leggyakrabban a munkaerőpiac által már megpróbált egészségügyi dolgozók, bölcsészek, tanárok szájából. A hazai viszonyok sokszor nem kedveznek annak, hogy a pályakezdők választott hivatásuknak éljenek elkötelezett, elégedett és örömteli módon; a motivált pályaválasztásra és munkavégzésre is sajnos csak ritkán nyílik lehetőség. Szomorú tény az is, hogy sokan éppen emiatt mennek külföldre szellemi tőkéjükkel, szaktudásukkal együtt. De mivel lehetséges tartani a lelket és a lelkesedést mégis a maradókban?

A szemlélődő életet bármiféle munkánál magasabb rendűnek tekintő (ókori görög gyökerekre visszavezethető) középkori gondolkodás nem kedvezett a hivatástudat erősödésének, egészen Luther Márton színrelépéséig, aki a hivatással kapcsolatos újító gondolataival a földi munkavégzést az Isten által szentesített értékek körébe emelte, megreformálva ezzel a munkával kapcsolatos felfogást is kora társadalmában. Luther az általa „földi királyságnak” nevezett 16. századi társadalmi struktúrát – kortársaihoz hasonlóan – Isten által intézményesített rendnek tekintette.

Az Istennel való kapcsolat, amely a hiten alapul, a reformátor szerint „a mennyei királysághoz” köt bennünket. A felhívás/felszólítás, hogy szeressük felebarátunkat, viszont azokon a kötelességeken keresztül valósul meg, amelyek az e világi társadalmi helyünkből vagy rendeltetésünkből következnek. Erre a hívásra válaszolni kötelességünk és felelősségünk. Ennek alapján a földi tevékenységünknek is van magasabb rendű célja, hisz általuk felebarátainkat is szolgáljuk.

Tovább a kötőSzó blog bejegyzésére: https://kotoszo.blog.hu/2017/05/02/lehet_orommel_dolgozni