Odabent kellemes hűvös és számtalan modern festmény és műtárgy fogad, csak a hátsó fal magas üvegablakát díszítő Luther- és Melanchthon-portré emlékeztet az épület eredeti funkciójára. Nekem ez a megoldás tetszik, szerintem még mindig sokkal jobb, ha egy régi templomot kulturális célra újrahasznosítanak, mint ha hagyják leomlani. Az újjáépített drezdai Frauenkirche ma többféle jelentéstartalmat hordoz: emberek jönnek-mennek benne, nézelődnek, bámészkodnak, fényképeznek, és mindenki eldöntheti, hogy őt a spirituális, történelmi, művészettörténeti, építészeti vagy zenei aspektusok ragadják-e meg jobban. Vagy mindezek együtt.

A közeli Nimbschen egykori kolostorának omladozó falai egyértelműen romantikára fogékony fantáziámat indítják be, és nem csak az enyémet: hírnevére egész esküvőbiznisz települt rá, négycsillagos szállodával, elegáns étteremmel, újonnan felhúzott kápolnával. A kis fehér épület ajtaja épp nyitva áll, az ifjú párnak még semmi nyoma, de a násznép már nagyban gyülekezik a vendéglőben. Ennek megörülök, mert noha az öltözékem alapján senki nem tévesztene össze valamelyik koszorúslánnyal, a nyüzsgésnek köszönhetően mégis feltűnés nélkül besurranhatok a mosdóba. Kíváncsi vagyok, az apácák hová jártak, bár a 16. század olykor meglepően fejlett higiéniai megoldásokat mutat. Wittenbergben például a festészet mellett gyógyszertár-tulajdonosként és polgármesterként is tevékenykedő Lucas Cranach fia alakíttatta ki azt a vízvezetékrendszert, amelyiknek az egyik csapját a mai napig láthatjuk a Cranach-műhely udvarán. Pont Luther házába nem volt bevezetve a víz, a felesége azonban beszereltetett a konyhába egy nagy víztartályt, így mégsem kellett állandóan a kútra rohangálni. Egy kolostornak viszont aligha jutottak ilyen luxusberendezések.

A ciszterciek szerettek a városoktól távol, viszont folyó közelében letelepedni, St. Marienthron gótikus épületének romjai is az erdő szélén állnak, magasba nyúló bükkfák alatt, kövei vidám lazacszínben ragyognak a délutáni napfényben. A keleti szárny csúcsíves ablakain át kis, körbekerített rétre látni, a vadvirágok között birkák legelésznek, a fákon túl ott kanyarog a Mulde. A hangulat megtévesztően 16. századi, ösztönösen fülelni kezdek, nem hallatszik-e Leonhard Koppe torgaui kereskedő ekhós szekerének nyikorgása, amint az apácák hal- és sörellátmányával közeleg az úton. Nem is értem, miért akarhatott bárki elmenekülni egy ilyen gyönyörű helyről, ámbátor ha nekem kellett volna naphosszat oltárterítőt hímeznem meg zsoltárokat énekelnem, valószínűleg én is igennel szavaztam volna, ha egy este gyertyaoltás után az egyik társnőm felveti: „Lányok, nem szökünk meg?”

Pontosan ez történt majd ötszáz évvel ezelőtt a nimbscheni zárdában, bár hogy ez a szökés világtörténelmi jelentőségűvé válik, az csak két évvel később derült ki. A sztorit dióhéjban így foglalja össze az egyik ablaknyílás alá beapplikált emléktábla: „Ebben az apácakolostorban élt 1509 és 1523 között Katharina von Bora. 1523. április 5-én szabadította ki a torgaui városi tanácsos, Leonhard Koppe. 1525. július 13- án Wittenbergben feleségül ment dr. Martin Lutherhez.”

A humorosnak szánt mondás szerint a reformáció azért tört ki, mert VIII. Henrik el akart válni, Luther pedig meg akart nősülni. Az angol királynak kétségkívül sürgős volt a bontóper, Luther azonban egyáltalán nem kapkodta el a házasságot, jóllehet azt vallotta, a cölibátusnak semmi értelme, az embert nem egyedüllétre tervezték: „Én magamról is tapasztaltam, hogy semmikor sem esem több bűnbe, mint amikor egyedül vagyok. Isten az embert társas életre teremtette, nem pedig magányra.”

Tanításai eljutottak a nimbscheni kolostorba is, és határozottan elgondolkodtatták a lakóit, köztük az elszegényedett nemesi családból származott Katharina von Borát. Katharina nyilvánvalóan nem az a típusú, megszállott apáca volt, aki eksztázisba esik a gondolattól, hogy ő Krisztus menyasszonya. Ötéves korában dugta be őt a zárdába megözvegyült apja, ahogyan más családok is tették akkoriban a lányaikkal, ha nem tudtak velük mit kezdeni.

Hogy a szökés ötlete kinek a fejében fogant meg, azt már soha nem fogjuk megtudni, mindenesetre a lányok rávették a kolostor állandó beszállítójának számító és ott szabadon mozgó torgaui kereskedőt, hogy legyen a segítségükre. A legenda szerint komor, viharos húsvétéjszaka volt, amikor a tizenkét apáca kimászott a kolostor ablakán, és felkapaszkodott Koppe ponyvás szekerére, amely Torgaun át Wittenbergbe vitte, majd lepakolta őket dr. Luthernél. Elvégre ő biztatott mindenkit arra, hogy hagyja el a szerzetet!

Később, Luther esküvője után a barátja és legközelebbi munkatársa, Melanchthon valahogy úgy fogalmazott, hogy azok a minden hájjal megkent apácák „tőrbe csalták szegény dr. Luthert”, szerintem viszont az ifjú hölgyek csalafintaság helyett inkább nem mindennapi bátorságról tettek tanúbizonyságot, amikor rábízták magukat a kereskedőre és két segítőjére. A viccben ugyan gyorsabban futnak az apácák felemelt szoknyával, mint a rablók letolt nadrággal, mégis a nimbscheni kedvesnővérek kizárólag magukat hibáztathatták volna, ha a férfiak az éj leple alatt berántják a bokorba, megerőszakolják őket, és otthagyják az út szélén. Szerencsére ép bőrrel úszták meg a kalandot. Hárman közülük visszatértek a rokonaikhoz, a maradék kilencet pedig átmenetileg wittenbergi családok fogadták be. Von Bora kisasszony például Lucas Cranach házába került. Luther igyekezett kiházasítani a nyakába szakadt apácakülönítményt, ám ez pont Katharina esetében nem bizonyult könnyű feladatnak, mert hol a hajadon vonakodott, hol a kiszemelt vőlegény. Aztán általános meglepetésre ő maga vette feleségül a lányt, életrajzírói szerint ezzel téve fel a koronát az egyház elleni lázadására.

Nem volt ez szerelmi házasság, legalábbis a vőlegény részéről egészen biztosan nem, hiszen két éven át mindent elkövetett, hogy a többiekkel együtt Katharinának is megfelelő férjet találjon. Katharina kijelentette ugyan, hogy ha a wittenbergi egyetem egyik docense, bizonyos Nikolaus von Amsdorf vagy doktor Luther kérné meg a kezét, nem mondana nemet, de ez az üzenet sem úgy hangzik, mintha a küldőjét elragadta volna a szenvedély.

A történetük számomra arról szól, hogy a házasság igen nagy mértékben elhatározás kérdése: eldönti-e két ember, amikor összeköti az életét, hogy észszerű határokon belül mindent megtesz azért a kapcsolatért, vagy sem. Von Bora kisasszony és dr. Luther, amikor azon a júliusi napon igennel válaszoltak az őket eskető Johannes Bugenhagen kérdésére, egyértelműen ezt a szándékukat nyilvánították ki, és közös életük viharoktól sem mentes huszonegy éve alatt ehhez is tartották magukat.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 51-52. számában jelent meg, 2016. december 25. – 2017. január 1-jén.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.