Az előadó bevezetőjében a Luther-film egyik képsorát idézte fel, amikor 1522 telén a zavargások hírére Wittenbergbe siető Luther visszahelyezi a feszületet a feldúlt templom oltárára. Luther teológiájának foglalata érhető tetten ebben a jelképes mozzanatban. Bár a 16. században a kereszt kultikus tárgyként számtalan helyen jelen volt a mindennapokban – a templomtornyokon és az oltártérben, a papok palástjain és a misekönyveken, az otthonok falán, a fejedelmi kastélyokban és a bírósági tárgyalótermekben –, de az emberek lelki életét kevésbé befolyásolta. A középkori skolasztikus teológia azt sugallta, hogy Isten dicsősége az egyház hatalmában teljesedik ki, az isteni kegyelem az emberi élet sikerességében nyer visszaigazolást. A világi és az egyházi hatalom összemosódott, de ez nem a világiaknak az egyház értékeihez történő igazodásában, hanem az egyház világhoz való idomulásában valósult meg. Az egyházi hatalom, erő és pompa látható eluralkodása a mindennapokban keltette fel Luther vágyát arra, hogy az isteni kegyelem valós érvényesülését keresse, s ezt a dicsőség teológiája helyett a kereszt teológiájában találta meg. A „theologia crucis” azt vallja, hogy Isten hatalma és értünk érzett szeretete ott mutatkozik meg igazán, ahol a leginkább esendőnek tűnik: a kereszthalál önfeláldozásában. Isten szeretetének elfogadása így már nem követel emberi erőfeszítést, mindössze a Krisztus megváltó szeretetében való hitet igényli. Az egyház tehát sohasem a hatalom és erő fitogtatásával, hanem mások keresztjének hordozásában van igazán jelen. Az egyház nem akkor teljesíti küldetését, ha másokat üldöz, hanem akkor, ha imádkozik az üldözöttekért.

Személyes hitünkben is vállalnunk kell a kereszt hordozását. Bár kívánságainkat imádságban Isten elé tárhatjuk, meghallgatása nem jelenti azok azonnali teljesítését, az egyéni sorsunkban való közvetlen visszaigazolást. Ahogy Mózes is elrejtette arcát Isten közelségében (2 Móz 3,6), úgy mi is csak „hátát” pillanthatjuk meg, s utólag ismerhetjük fel kívánságunk érvényesülését. 

Az előadást követő vita bevezető kérdése arra irányult, hogyan élte meg a kereszt teológiáját hirdető Luther azt a tényt, hogy kora mércéje szerint sikeres ember volt, hiszen választott hivatását magas szinten gyakorolta, mai szóhasználattal nemzetközileg ismert tanszékvezető egyetemi professzor volt. Legfőbb vállalását, a teljes Biblia német nyelvre fordítását több évtizedes munkával munkatársaival együtt elvégezte, és a könyvnyomtatás segítségével a széles néprétegek mindennapi olvasmányává tette. Családot alapított, gyermekei születtek, s polgári jólétben, magas kort megélve fejezte be életét.

Bár személyes életében számos nehézség is volt, hiszen az édesapja által szorgalmazott jogi pályát elmulasztotta, számtalan betegség is kínozta, s életében két gyermekét is el kellett temetnie, a külső szemlélő szemében életének minden bizonnyal pozitív szaldója volt. Az előadó véleménye szerint Luther személyesen korántsem tartotta sikeres embernek magát, mivel a történelmi körülmények miatt kényszerűen bekövetkezett egyházszakadásban felelősséget is érzett, s az e fölött érzett bánata mellett egyéni sikerei is eltörpültek. 

Az ezt követő beszélgetés során az evangélikus teológia részleteiben – érthető módon – kevéssé tájékozott hallgatóság kérdéseire válaszolt az előadó. A katolikus vallásgyakorlatban élő hét szentség Luther által keresztségre és úrvacsorára történő redukálása korántsem jelenti a többi szentség elvetését, hiszen az evangélikus egyházban is felavatott (ordinált) lelkészek végeznek szolgálatot, a bérmálkozás szentségét – melyet a római egyház is latin névvel konfirmációnak nevez – az evangélikus egyházban is gyakorolják, s a személyes gyónás intézményét csak évtizedekkel Luther után váltotta fel mára a közösségi gyónás csaknem kizárólagossá vált formája. Luther valóban átalakította az istentisztelet liturgikus alkalmát, de maga is német misének nevezte ezt, s az általánosan elterjedt nézettel szemben nem szüntette meg a misét, csak a mások lelki üdvéért, ellenérték fejében mondatott misealkalmat tartotta feleslegesnek. 

Az informatív és élénk beszélgetés tanulsága valószínűleg úgy foglalható össze, hogy a különféle felekezetek egységére vonatkozó igény felkeltéséhez nem a mások által sugalmazott fantomképek elleni harcon, hanem az egymás megismerésén keresztül vezet az út, s az utat Krisztus követése jelöli ki, hiszen Ján 14,6 szerint így szól hozzánk: 

„Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.”