A TÖRTÉNELMI MÉRFÖLD

Mindössze egy mérföld Wittenbergben a távolság a vártemplomtól Luther egykori kolostoráig, amely ma a Luther-múzeum. Ez az egy mérföld az egyetemmel, Melanchthon, Lucas Cranach és Bugenhagen lakóházával, a Stadtkirche és a városháza tiszteletet igénylő épületeivel volt a központi színtere annak a történelmi eseménysorozatnak, amelyet lutheri reformációnak nevezünk. Fölvetődik a kérdés a múlt emlékeit kereső emberben, vajon mennyire határozza meg Európa és a világ történelmét máig hatóan az a Luther, aki 1517-től kezdve szembe mert szállni pápával és császárral, és akinek tevékenysége közel ötszáz év után is a csodálat és a mysterium tremendum érzését kelti.

Wittenberg, a mai Szász-Anhalt német tartomány Elba folyó melletti városa megkülönböztető nevet kapott mint „Lutherstadt Wittenberg”. Csupán egy ilyen város van még, nem is olyan messze, „Lutherstadt Eisleben”, a reformátor születési helye. Szászország azonban nem csak a reformáció korában, a 16. században volt fontos központ német területen. 919-ben Henrik szász herceg a közeli Quedlinburgban rendezte be királyi udvarát, I. Ottó (936–973) pedig, akit 962-ben Rómában koronáztak császárrá, a szomszédos Magdeburgban, „észak Konstantinápolyában” uralkodott. 973-ban Géza magyar fejedelem követei jártak erre, és feledtetve a 955-ös Lech-mezei csatát, papokat és különböző szakembereket hívtak Magyarországra. Az 1502-ben Bölcs Frigyes szász választófejedelem által alapított egyetem nyilvántartása szerint Luther és Melanchthon működése éveiben a Magyar Királyság területéről 442 diák tanult Wittenbergben. A legnagyobb létszámú, saját választott vezetőkkel rendelkező egyetemi natio voltak, díszes zászlójukat megtaláljuk a múzeumban.

TRADÍCIÓ ÉS TRADICIONALIZMUS

J. Pelikan amerikai szlovák származású professzorunk tanított különbséget tenni tradíció és tradicionalizmus között. Tradíció – ez a holtak élő hite (living faith of the dead), a tradicionalizmus pedig az élők halott hite (dead faith of the living). Vajon nem fenyeget-e a veszély, hogy lutheri tradíciónk tradicionalizmussá merevedik? Hogyan lehet Wittenberg, Luther és a reformáció számunkra, evangélikus egyházak számára, Európa és a világ számára több, mint múzeumi kincs, régi teológiai tételek, tanítások, dogmák sora, megszokott egyházi struktúra; hogyan lehet életünk, környezetünk, világunk megújítása, útmutatója, reformációja?

Luther 95 tétele kiszögezésének ötszázadik évfordulója, 2017. október 31. közeledtével számolva alakult meg Wittenbergben 1999-ben a Luther-Zentrum mint független egyesület, együttműködve a már meglévő helyi-városi, tartományi és egyházi hagyományőrző szervezetekkel, de azoktól függetlenül. A Luther-Zentrum az 1523–35 között épült régi városháza épületében működik, igen szerény személyi állománnyal, dr. Christian Krause püspök vezetése alatt. Ez a központ kérte többször tanácsaimat az elmúlt években Kelet-Közép-Európa egyházaival kapcsolatban, így hosszabb-rövidebb időt tölthettem Luther városában és szerezhettem tapasztalatokat Wittenbergből nézve.

A Luther-Zentrum tevékenységének céljai szorosan kapcsolódnak Luther személyéhez. Távol álljon tőlünk, hogy a reformátorból valamilyen feddhetetlen és tévedhetetlen egyháztörténeti alakot, különleges egyházi szentet faragjunk, kétségtelen azonban, hogy amikor a történelmet nem esemény-központúsággal és nem személyközpontúan, hanem a históriai folyamattények összefüggéseiben vizsgáljuk, a középkori háttérből az újkoron át máig ható és jövőnket is meghatározó, a reformátor személyéhez kapcsolható fontos tényezőkre, értékekre találunk. Az a meggyőződésünk, hogy Luther személyén, a reformáció egyház- és világújító mozgalmán keresztül Jézus példázata értelmében (Mt 25,14–30) tálentumokat, olyan gazdag ajándékot, örökséget kaptunk, amit nem szabad ma elrejtve őrizni falak és egyházi struktúrák mögött, hanem azt kamatoztatni, továbbadni kell, és abból az emberek, a világ javát, üdvösségét, Istennel és emberekkel történő megbékélését kell munkálnunk a 21. században.

Luther személyét elsősorban spirituális-egyházi, teológiai-vallásos oldalról lehet megközelítenünk, ellene mondva más, a nagy történelmi szereplők esetében hasonló, gyakran előforduló „kisajátítási” kísérletnek. Érdekes ebből a szempontból végignézni a wittenbergi múzeum gyűjteményében különböző korok képzőművészeti ábrázolásait a reformátorról, valamint a Luther-filmekből készített összefoglalót (Luthers Bild und Lutherbilder – Rezeptions- und Wirkungsgeschichte 1546 bis 1983). Az elmúlt évszázadok kutatóinak különböző egyháztörténeti-teológiai Luther-értékelését tanulságosan foglalja össze Hans Medick és Peer Schmidt 2004-ben megjelent tanulmánya.1

A Wittenbergbe látogatók tapasztalhatják, hogy itt a „múzeumba zárt reformáció”, a históriai értékkonzerváló megközelítés veszélye fenyeget. Ezerszámra jönnek látogatók a világ minden részéből, és belefeledkeznek az érdekes részletekbe, az előzetes történelmi-egyházi ismeretek hiánya miatt is. Meglepően sok nem keresztény, elsősorban japán tuurista jár erre, akiknek sokat kell magyarázni a reformáció négyes jelmondatát: solus Christus, sola scriptura, sola gratia, sola fide (egyedül Krisztus, egyedül a szentírás, egyedül a kegyelem, egyedül a hit). Európai gyökerű amerikai lutheránusok csodálkoznak a furcsa helyzeten, hogy Luther városa nem „lutheránus” egyház területén van, hanem a porosz királyi parancsra uniált Szász Protestáns Tartományi Egyházhoz tartozik (Evangelische Kirche der Kirchenprovinz Sachsen), sőt az egykori szocialista NDK vallásellenes propagandájának hatásaként ma Luther városában a megkereszteltek száma a lakosság 25%-át sem éri el.

Hadd idézzek a közelmúltból. 2004. október végén telefonált a Luther-Központba a német külügyminisztérium: „Itt van látogatóban a tibeti exilkormány miniszterelnöke és kísérete Indiából. Az a kívánságuk, hogy fölkereshessék Európa spirituális központjait is, ezért ellátogatnának Wittenbergbe. Kérem, foglalkozzanak velük!” A városnézés után hosszú esti beszélgetés kezdődött a világ vallásainak helyzetéről, buddhizmusról, bibliai spiritualitásról, hitről, imádságról, vallásos művészetről, Luther kulturális hatásáról is, benne a Biblia fordításáról. Magyar vonatkozásként Kőrösi Csoma Sándor is említésre került.

A Luther előtti időből Johannes Gutenberg nevét, a könyvnyomtatás életet, tudományt, kultúrát megváltoztató találmányát (1455) említettük, azután Columbus amerikai útját (1492), a reneszánsz és a humanizmus hátterét, benne az egyház intézményével, hogy a teljesen eltérő, más kulturkörből érkezett látogatóink elé idézzük Európát. Óriási változást jelentett a társadalomban, amikor a reformáció a vita contemplativa, a kolostori élet felsőbbrendűségét tagadva a vita activa, azaz a polgári, hétköznapi hivatás családban, társadalomban történő folytatását hangsúlyozta, és a lelkiismereti, gondolkodásbeli és cselekvésbeli szabadság coram Deo, Isten előtti megélését összekapcsolta a coram hominibus, az embertársak irányába kötelező felelősséggel.

A lutheri tradíció iránti mai érdeklődésről hadd említsünk még két tényt. Az első a római katolikus teológia és különböző egyházi szervezetek részéről figyelhető meg. 2005 márciusában tartotta a Loyola Egyetem (Chicago) nemzetközi konferenciáját Wittenbergben Luther and Liberty (Luther és a szabadság) címmel. Az amerikai és több európai országból érkező jezsuita résztvevők komoly figyelemmel tanulmányozták a reformátor e témát érintő. A mai katolikus teológiai irodalom áttekintése is mutatja a szokványos ökumenikus érdeklődésnél mélyebbre néző kutatási célokat.2

A másik szokatlan hír Kínához kapcsolódik. A német egyházak küldöttsége 2004 végén az ázsiai országba látogatott, hogy felkeresse az ottani egyházakat és az ott dolgozó németek és más külföldiek alkotta nemzetközi gyülekezeteket. Útjuk során a kínai kormányképviselőkkel is tárgyaltak, akik egy nem várt kérelmet tolmácsoltak. Segítséget kértek ahhoz, hogy a következő években Luther főbb iratait kínai fordításban adhassák ki. Indoklásul közölték, hogy a reformátor műveit az emberiség kulturális-spirituális kincsei közé számítják, és fontosnak tartják, hogy ezeket Kínában ismerjék. A német egyházi küldöttség tagjai természetesen örömmel ajánlották fel ehhez segítségüket. Tudnunk kell ebben az összefüggésben, hogy Yoshikazu Tokuzen professzor és Masaru Mori lelkész, korábban a Luther-Zentrumban tevékenykedő kollégáink munkája nyomán eddig már 14 kötet jelent meg Luther műveiből japán fordításban.

Tradícióőrzés tradicionalizmus nélkül, ez Wittenberg feladata a fentebb említett összefüggésben. Teológiai konferenciák, nemzetközi Luther-vándorkiállítás, ifjúsági zarándoklatok Wittenbergbe, egyházi küldöttségek, odalátogató lelkész- és gyülekezeti csoportok érdeklődés szerinti programjának előkészítése, Luther-kutatás, publikációk adják a mindennapi munkát. Különösen is jelentősnek tartjuk az évente a reformáció emléknapjához kapcsolódó, október végén rendezett konfirmációs találkozót. Több ezer fiatal jön ilyenkor össze, nemcsak Németországból, hanem egész Európából. Az a reményünk, hogy akárcsak 2005-ben, magyar konfirmandusok is lesznek közöttük évről évre. A terveknek határt szabnak a város történelmileg meghatározott lehetőségei, benne az évtizedek alatt elhanyagolt történelmi épületek tatarozásával. A régi háborús sebeket hordozó választófejedelmi kastély, mellette a vártemplom az elképzelések szerint 2017-re megújulna. A reformáció teológiai és történeti kutatásával foglalkozó konferenciai központ épülne belőle digitális könyvtárral, levéltárral, szállodai résszel.

Wittenbergből Lutherre emlékezve segíteni kell a célt megvalósítani, hogy a világ evangélikus egyházai saját kereteik között mérjék fel reformátori örökségünket, és gyümölcsöztessék azt ökumenikus összefüggésekben.

LUTHER ÉS RÓMA

Luther szerzetesként rendje megbízásából 1510–11-ben Rómában járt. Az ott tapasztaltak is érlelték egyházmegújítási elhatározását. 1520. június 15-én kelt ellene a pápai átokbulla, amit ő december 10-én nyilvánosan égetett el Wittenbergben. 1521-ben a Wormsban tartott birodalmi gyűlés után kapta a császári-birodalmi kiátkozást. A reformáció tanait és mozgalmát a trienti zsinat (1547–63) ítélte el részletesen. Az elkülönülés és szembenállás ilyen tényei után először a II. vatikáni zsinat (1962–65) után kezdődtek meg a „római katolikus” és a „wittenbergi katolikus” egyházak között, a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) és a Keresztény Egység Elősegítésének Pápai Tanácsa (Vatikán, Róma) között azok a teológiai dialógusok, amelyek több szakaszban végzett nemzetközi együttes munka eredményeképpen 1999. október 31-én Augsburg (Ágosta) városában a Közös nyilatkozat a megigazulás tanításáról ünnepélyes aláírásához vezettek.3 A párbeszédek ma is folytatódnak, és 1995–2006 között új nemzetközi bizottság foglalkozott az egyház apostoliságának kérdésével, katolikus oldalról először Walter Kasper német püspök, majd vatikáni bíborossá történt kinevezése után 2002 után Alfons Nossol lengyel érsek, evangélikus részről pedig Harmati Béla püspök vezetésével. A munkáról a megjelentetett összefoglaló jelentés ad számot: The Apostolicity of the Church, Study Document, Minneapolis 2006.4

Ha a nemzetközi szinten folytatott párbeszédek mellett az evangélikus – római katolikus felek közti helyi, országos és regionális dialógusokat is számításba vesszük, igen széles és sokrétű teológiai munkát figyelhetünk meg. Az is tény, hogy sem az evangélikus, sem a római katolikus egyház nem „egyszerre lépő” közösséget jelent, mint a vezényszóra haladó katonai csapatok, hanem teológiai fáziseltolódással, környezetük, történelmük, fejlődésük tényezői adta különbségeket mutatnak fel. Különösen is fontosnak látszik az egyes egyháztestek számára, vajon kisebbségi vagy többségi helyzetben élnek-e. Hazai evangélikusságunkat összevetve a skandináv evangélikussággal, ugyanolyan vonásokat fedezünk fel, mint az olasz vagy spanyol katolikusságot a norvégiai, dániai vagy finn katolikus egyházzal hasonlítva össze. A globalizmus kora teremtette kommunikáció egymás jobb megismerését teszi lehetővé. Luther és Róma, lutheránusok és katolikusok kétségtelenül közelebb kerültek egymáshoz a 20. század, az ökumené százada folyamán a II. vatikáni zsinat (1962–65) „katolikus reformációja” után, és ez megóv bennünket mindkét oldalon attól, hogy a 16. századi Wittenberget a mai Rómával hasonlítsuk össze vagy fordítva. El lehet és el kell kerülnünk azt a helyzetet, hogy evangélikus oldalról akarjuk meghatározni, mit jelentett és ma mit jelent a római katolikus álláspont, vagy hogy katolikusok akarják számunkra kifejteni, mit akart Luther, és ez ma milyen következményekkel jár.

2005 elején a németországi ökumenében heves vita bontakozott ki Luther, a reformáció, az evangélikus egyházak ordinációs, lelkészavatási értelmezéséről, nemcsak evangélikus-katolikus viszonylatban, hanem evangélikus-protestáns egyházainkon belül is. A vitát az evangélikus egyház (VELKD) tanulmánya indította el (Egyetemes papság, ordináció és szolgálati meghatalmazás evangélikus értelmezés szerint5). Katolikus oldalról Walter Kasper bíboros, Gerhard Ludwig Müller püspök, Heinz Schütte professzor és mások, valamint evangélikus részről Dorothea Wendebourg professzor kérdőjelezték meg azt a német protestáns gyakorlatot, amely szerint teológiát és lelkészképző szemináriumot végzettek vagy más gyülekezeti szolgálatra vállalkozók a biblikus-hitvallásos „elhívás – áldás – küldés” (Berufung, Segnung und Sendung, 1 Tim 4,14; 2 Tim 1,6, stb.) helyett „írásban, levélben” kapnak felhatalmazást időben vagy hely tekintetében korlátozott szolgálatra. Ismeretes, hogy Luther és a reformáció nem ismerte el a római katolikus „papi rendet” mint „a megkereszteltek egyetemes papsága” felett álló, különleges hatalommal felruházott, felszentelt rendet. Az evangélium hirdetésére és a szentségek kiszolgáltatására, a ministerium végzésére az egyházban azonban a korábbi bibliai és apostoli hagyományt megtartva és folytatva lelkipásztorokat ordináltak.6 Az Ágostai hitvallás XIV. cikke egyértelműen kimondja, hogy quod nemo debeat in ecclesia publice docere aut sacramenta administrare nisi rite vocatus, azaz senki sem taníthat nyilvánosan az egyházban vagy szolgáltathatja ki a szentségeket, ha nincs erre hivatalosan elhívva (rite vocatus).

A VELKD egyházi vitára, tagegyházi hozzászólásra bocsátott irata egybefoglalja az „ordináció” és a „felhatalmazás” (Beauftragung) egyházi gyakorlatát a mai német egyházi helyzetre való tekintettel, és „korlátlan”, illetve „korlátozott” (uneingeschränkt – eingeschränkt) ordinációt ismer, ami azt a veszélyt rejti, hogy akarva-akaratlanul megteremti a clerus maior és a clerus minor („nagypapok” és „kispapok”) rendjét, hivatkozva ugyan a megkereszteltek, a hívek egyetemes papságának tanítására. A „felhatalmazás” mint „korlátozott” ordináció a hittanárok, lektorok és „prédikátorok” (Prädikanten), a „Vikariat”, azaz „lelkészgyakornoki időt” töltők, a kántorok és sekrestyések-templomgondnokok szolgálatára vonatkozna.

A tanulmány a maga egészében is ellentmondásos, amint erre a VELKD teológiai bizottságának elnöke, Dorothea Wendebourg professzor asszonynak az irathoz fűzött kisebbségi véleménye és mások írása is rámutat, mert az Ágostai hitvallás XIV. cikkének ordinációról szóló meghatározását a nyilvános igehirdetésről és a szentségek kiszolgáltatásáról az attól terminológiailag és alapvonásaiban eltérő felhatalmazásokra alkalmazza.7 Az ökumenikus kérdéseknek azzal kíván elébe menni az irat, hogy amikor a mai német tartományi egyházak gyakorlatát az ordináció és a felhatalmazás kettősségében jelöli meg, a 45. számu jegyzet rámutat arra, hogy a németországi lutheránus, uniált és református egyházak más egyházakkal kötött ökumenikus megállapodásaikban aláhúzták azt, hogy az úrvacsora ünneplését náluk mindig ordinált szolgálattevők vezetik. Nehéz megértenünk, hogyan magyarázzuk akkor ezt a most kiadott és a németországi protestáns egyházakra érvényesnek tartott ajánlást.

A vita az evangélikus egyházon belül és az ökumenében folyik tovább, és itt nem tudjuk részletezni. Lássuk meg azonban belőle azt az általános tényt, hogy a 21. században, ma nem egyszerűen Wittenberg és Róma, Luther reformációs tételei és a trienti vagy az I. vatikáni zsinat tételei állnak egymással szemben, hanem a mai világ kihívásaira adott válaszok tekintetében van vita mindkét egyházon belül és ökumenikus összefüggésekben is. Az evangélikus egyházban kérdés újra és újra a sola Scriptura szerinti igazság, amit Jézus Krisztus, a „megtestesült igazság”, a Victor quia Victima (győzött a kereszt vállalásával) keresésében és követésében találhatunk meg. Hát nem óriási probléma ma egyházunkon belül Magyarországon, hogy mi a reformációnak, Luthernek megfelelő egyházi struktúra vagy liturgia? Miért tették sokan oda a négy reformációs solus-sola mellé ötödiknek a sola structura jelszavát a zsinati-törvényalkotási harcokban? Micsoda nehéz viták folytak a közelmúltban gyülekezeteinkben, lelkészi karunkban az új liturgia körül, noha ezek a kérdések nem a proprium, hanem az adiaphoron körébe tartoznak! Wittenbergből nézve a német, a magyar és a többi evangélikus egyház úgy lehet ecclesia semper reformanda (mindig reformációra szoruló egyház), ha az egyik teológus megfogalmazása szerint nem a „vissza Lutherhez”, hanem az „előre Lutherrel” gondolkodásban és cselekvésben élünk, mert a reformáció nem partikuláris egyházi, hanem univerzális egyháztörténeti esemény, amit nem adhatunk fel az ökumené kedvéért, hanem azt az ökumené számára úgy kell tovább adnunk, mint ökumenikus eseményt (K. Schmidt-Clausen).8 Örömmel állapíthatjuk meg, hogy akad mostanában a magyar ökumenében előbbre vivő vita is ezekben a kérdésekben, mint például Klaus Douglass német teológusnak a reformáció mai értelmezését és gyakorlatát elemző könyvének visszhangja.9

LUTHER SZEMÉLYE ÉS MŰVE A 21. SZÁZADBAN

Az elmúlt években II. János Pál pápa betegsége, halála és temetése, majd az új pápa választása körüli egyházi és nem egyházi híradások és értékelések mutatták, mennyire tudják befolyásolni a nagy történelmi személyek a maguk korát. A mindenkori pápa nemcsak a római katolikus egyház, hanem az egész ökumené és az egész világ számára is felelős küldetést kapott ember, tanító, egyházi vezető. Kellő történelmi távlat kell ahhoz, hogy egy-egy pápa működését igazán felmérhessük, hatását, eredményeit és tévedéseit elemezhessük.10

Luther személye és műve közel ötszáz év messzeségéből tekint reánk, kellő történelmi távlatból, csodálatra méltó gazdag teológiai és kulturális kincset hagyva az utókorra. Az amerikai Time magazin egyik korábbi, a történelem személyeit a mai élet számára fontosnak ítélő közvéleménykutatói felmérésében a harmadik helyet kapta, a német ZDF televízió 2003 októberében tartott felmérése szerint ma Németországban Konrad Adenauer egykori kancellár után a második legismertebb német történelmi személy. Amikor néhány éve a német parlamentben ismertették az összeurópai PISA-felmérés eredményét arról, mennyire lemaradtak a német középiskolák az oktatási eredmények terén, az egyik képviselő azonnal idézte Luther 1524-ben kiadott felhívását Némethon összes városának tanácsuraihoz, hogy létesítsenek keresztény iskolákat, és azokat megfelelően támogassák.11

A Lutherről szóló könyvtárnyi irodalom gyakori jellemzője, hogy egy-egy központi téma köré csoportosítva próbálták összefoglalni életét és művét, a reformátor azonban nehezen fér bele ilyen elemzésekbe.12 Hadd próbáljam meg a következőkben néhány újabb megközelítési kísérlet nyomán körülírni, mit jelent ma Wittenbergből nézve Luther az egyházak, az ökumené, a vallások világa és a szekuláris környezet számára.

Vallásos, spirituális életmegközelítés

„Főfoglalkozású” lelkészként, teológusként Luther az élet, a múlt, a jelen és a jövő végső kérdéseivel viaskodott. Kora és mai világunk embere között sokszor óriásinak látjuk a különbséget, elemezhetjük a tudomány, a technika fejlődését, a kommunikációs globalizáció által kicsivé zsugorított világot. Az ember azonban a 21. században is ember maradt, és a végső kérdésekre nem tudományos világképe, hanem hitben gyökerező világnézete alapján ad választ. Aki kételkedne ebben, annak bele kell mélyednie a kortárs irodalom és művészet tanulmányozásába, hogy lássa, mennyire ott rejtőzik bennünk a hunger for transcendence (éhség a transzcendencia után), amikor kapaszkodókat, biztos pontokat keresünk életünk számára, amikor viaskodunk az emberekben, a környező világban való csalódás vagy az egyedüllét, a félelem, a bűntudat, a halál kérdéseivel. Luther Nagy kátéja szerint amin a szívünk csüng, az a mi „istenünk” – és hányszor halljuk és látjuk a mai „hitvallásokat”: nekem az élet a pénz, a munka, a család, a siker, az élvezet stb.

Luther megtanított különbséget tenni securitas és certitudo között. Securitas az ember saját magára alapozott biztonsága, míg certitudo az Istenbe vetett hitbizonyosság. A mai modern embert vallásszociológusok úgy ábrázolják, mint aki „vallásos a maga módján”. Elindul a vallások világában, mint valami nagy bevásárlóközpontban, és levesz a polcokról egy kis hagyományos kereszténységet, indiai egzotikus szokásokat, csillagjóslást, lélekvándorlást, és összegyúrja a maga ízlése szerint. Nem igaz, hogy a modern ember nem vallásos; vallásos bizony, csak a maga módján! Keresztény lehet a háttere, de „erősen más vallású”! A régi NDK területére, ideológiájára gondolva megemlíthetem a „politikai kvázivallás”, a szocialista gyakorlat tényeit is. Pártkongresszusok hoztak határozatot mint zsinatok, volt párthierarchia, csúcsán a „csalhatatlan” főtitkárral. Bevezették a szocialista névadást a keresztelések helyett, a Jugendweihe gyakorlatát a konfirmáció ellensúlyozására, a házasságkötés és temetés szertartását.13 A korábban ellenségnek kikiáltott Luther 1983-ban a „szocializmus atyja” lett, megpróbálták személyét, hírnevét szocialista módra „államosítani”.

Prioritáskeresés

A Luther szerinti vallásos-spirituális életmegközelítés nem maradhat a prioritás keresése és megtalálása nélkül. Ezt foglalja össze a négyes hangsúly: solus Christus, sola Scriptura, sola gratia, sola fide (egyedül Krisztus, egyedül a Szentírás, egyedül a kegyelem, egyedül a hit). Luther írásai, prédikációi, vitái a római katolikus egyház vagy más reformációi mozgalmak képviselőivel e reformátori-bibliai igazságok alapján folytak. Az elmúlt évszázadok viszont változásokat is hoztak az egyházak életében. A II. vatikáni zsinat a reformációval mereven szembenálló trienti zsinat és I. vatikáni zsinat rendelkezéseitől eltérően a római katolikus egyház megújítását, „reformációját” jelentette. Kiemelték a Szentírás jelentőségét a tanítás és a spirituális élet számára, elrendelték az anyanyelvi liturgia bevezetését, szorgalmazták az ökumenikus kapcsolatokat. Az ökumenikus dialógusok nagy eredménye volt az 1999. október 31-én Augsburgban aláírt Közös nyilatkozat a megigazulás tanításáról, amint arról már szóltunk.

Jelentős egyháztörténelmi valóság, hogy ez a prioritáskeresés ökumenikus teológiai együttműködéssel történhet. Említettem már a mai római katolikus érdeklődést Luther teológiája és a reformáció iránt. Nem általános katolikus vélemény, de vannak olyan teológusok is, mint például a bambergi dogmatikus Georg Kraus, aki szerint a protestáns presbiterális szukcessziót az episzkopális szukcesszió megfelelőjeként kellene elismerni, és ezzel az evangélikus ordinációt is.14 Bizonyos, hogy a reformációs alaptételek mai teológiai-egyházi alkalmazása evangélikus belső feladatunk. Így például az evangélikus – római katolikus párbeszédekben új jelentőséget kapott annak a már a hitvallási iratokban is jelzett hangsúlynak a kifejtése, hogy sola gratia azt is jelenti, non sine homine (nem az ember nélkül), azaz Isten kegyelme nem „embertelen”, „erőszakos” kegyelem, hanem felhasználja emberi teremtésbeli adottságaink teljességét. Isten kegyelmét Bonhoeffer szerint nem szabad billige Gnade (olcsó kegyelem) módjára megélni! Ugyanígy a sola fide azt jelenti, hogy nunquam sola (sohasem egyedül): a hit sohasem szabad hogy egyedül maradjon, mert követnie kell azt a jócselekedeteknek. Itt a jócselekedetek „helye” a fontos! Nem a kegyelem „előtt” sorakoznak mint érdemszerző tettek, hanem a kegyelem, a hit „után”, hálás következményekként.

Totális életlátás

Ez a fogalmazás több vonást foglal egybe a reformációval és Luther személyével kapcsolatban, amit a bevett amerikai kifejezéssel holistic approach-ként (totális, az egész életre figyelemmel lévő megközelítés) jelölnek. Azaz Luthertől és a reformációtól távol állt az élet, a világ „csőlátása”, a csak teológiai területre való leszűkülés, bezárkózás. Jellemző volt az interdiszciplinaritás, a teológia mellett a különböző tudományok, a művészetek, a zene ápolása. Luther koráljai, Cranach festményei és metszetei nélkül nem tudjuk elképzelni a reformációt! Az iskolák alapítása, a szegények segítése, a diakóniai programok, a családok és a közrend védelme, a munka és a munkás megbecsülése mind része ennek a totális életlátásnak. Lehet, hogy a japán és a kínai kultúra érdeklődése a reformáció iránt ennek a Luther számára olyan fontos életlátásnak is köszönhető?

Humor, hilaritás 

Végül hadd húzzam alá a reformátor szimpatikus vonásai közül azt, hogy tudott nemcsak szenvedni, harcolni, ellene mondani pápának és császárnak, hanem tudott nevetni, sokszor saját magán is. Ezeket a vonásait ellenségei korábban igencsak kigúnyolták, kifigurázták, félreértelmezték. A Luther-múzeumban nagy gyűjtemény található a róla szóló gúnyrajzokból. A reformátor hilaritása mögött ott található sokszor idézett kedves igéje, Gal 5,13 szerint a „szabadságra hívattunk el” bizonyossága. Ebbe a szabadságba tartozott bele, hogy szakított a kolostori fogadalmakkal, és feleségül vette Katharina von Borát. Harmonikus családi életük mindennapjairól, a környező világról mondott véleményükről, vendégeikről adnak számot az „asztali beszélgetések”.

„Vergegenwärtigung” Luthers – Időszerűvé tenni Luthert

Korábbi elemzések szokása volt Luther teológiáját és személyét egy-egy alapvető teológiai fogalom köré csoportosítva bemutatni, ami nagyon meggyőzően hat, mégis bizonyos leszűkítést eredményez. Újabban Oswald Bayer professzor (Tübingen) kísérelte meg, hogy több oldalról megközelítve állítsa elénk az „időszerűvé tevés” szándékával a reformátort.15 Wittenberg emlékei, az erlangeni Martin-Luther-Bund és a sokfelé megalakult Luther-társaságok, de a magyar Luther Szövetség együttes célja is az, hogy a reformátor személyéért és örökségéért hálát adva Istennek, időszerűvé tegyük, kamatoztassuk azt, amit általa adott mindnyájunknak. Így legyen!

1 Hans Medick-Peer Schmidt (Hg.), Luther zwischen den Kulturen. Zeitgenossenschaft - Weltwirkung. Vandenhoeck & Ruprecht in Göttingen 2004. S. 11-30: Einleitung – Von der Lutherverehrung zur konfessionellen Lutherforschung und darüber hinaus. Ugyanitt böséges irodalomjegyzék!

2 Adolf Herte, Das katholische Lutherbild im Bann der Lutherkommentare des Cochläus, Nr. 3: Von der Mitte des 18.Jahrhunderts bis in die neueste Zeit. Münster 1943.

Walter Altmann, Luther and Liberation. A Latin American Perspective. Minneapolis/Minn. 1992.

Joachim Wanke, War Luther ein Reformkatholik? Nach-Gedanken zu Werk und Wirkung Martin Luthers aus heutiger Perspektive. In: H.Medick-P.Schmidt, Luther zwischen den Kulturen. Göttingen 2004. 517-522.

3 Az evangélikus-római katolikus Közös Nyilatkozat a megigazulás tanításáról és ünnepélyes aláírásának dokumentumai. Evangélikus Sajtóosztály – Szent István Társulat, Budapest, 2000.

Lehrverurteilungen – kirchentrennend? Bd.I: Rechtfertigung, Sakramente und Amt im Zeitalter der Reformation und heute, Hg. V.Karl Lehmann und Wolfhart Pannenberg, Freiburg 1986.

The Condemnations of the Reformation Era. Do they still devide?. Ed.by K.Lehmann and W. Pannenberg, Minneapolis, 1990.

4 2000-ben a bizottság Olaszországban (Communita di Bose) ülésezett és Milanóba látogattunk Carlo Maria Martini bíboros meghívására, aki így köszöntött minket: „Nézzenek jól körül, ez itt nem a ’római’, hanem a’milánói’ katolikus egyház, Ambrosius püspökre visszavezethetö külön liturgiával”... A válasz pedig ez volt részünkröl: „Mi pedig a ’wittenbergi’ katolikus egyház küldöttei vagyunk!”

5 Allgemeines Priestertum, Ordination und Beauftragung nach evangelischem Verständnis, VELKD, Hannover, November 2004.

Stillstand in der Ökumene? Ordinationsverständnis: Streit zwischen Katholiken und Lutheranern. In: epd Dokumentation 12/2005, Evangelischer Pressedienst, Frankfurt am Main 2005
6 Luther, 1539, Von den Konziliis und Kirchen: „ ...man muss Bischöfe, Pfarrer oder Prediger haben, die öffentlich und sonderlich die oben genannten vier Stücke oder Heiltum geben (eigentlich: Reliquien; hier: heilige, heiliegende Dinge, das Wort Gottes, die Sakramente, Taufe und Abendmahl, öffentlicher Gebrauch der Schlüssel) geben, reichen und üben.”

7 Dorothea Wendebourg, Sondervotum zu „Allgemeines Priestertum, Ordination und Beauftragung nach evangelischem Verständnis”, in: Stillstand in der Ökumene? Epd-Dokumentation, Nr.12/2005. Frankfurt a.M. 18-23.

Gunther Wenz, Rite vocatus /a. Zu einer Empfehlung der Bischofskonferenz der VELKD. . In: Deutsches Pfarrerblatt 2/2005. In: Stillstand in der Ökumene; Epd-Dokumentation, Nr. 12/2005. 24-32.

8 In: H.G.Pöhlmann, Abriß der Dogmatik, 3.Aufl. Gütersloher Verlagshaus Gerd Mohn 1980. 301.

9 Klaus Douglass, Az új reformáció, Kálvin Kiadó, Budapest, 2002.
10 Gondoljunk csak arra, hogy II. János Pál volt az első pápa, aki 1983.december 11-én ellátogatott egy evangélikus templomba, a római Christus-templomba , 1986-ban a római zsinagógában járt, majd 2001-ben Damaszkuszban az Omajaden-mecsetben. Nem feledkezhetünk meg a magyar ökumene számára olyan fontos, 1991. augusztus 18-án a debreceni református nagytemplomban tett istentiszteleti látogatásáról.
11 An die Ratsherrn aller Städte deutschen Landes, dass sie christliche Schulen aufrichten und halten mögen (1524) – WA 15, 46, 22-48, 3; 49, 10-22.
12 Heiko Oberman, The Two Reformations. The Journey from the last Days to the New World. New Haven 2003.

13 Hartmut Lehmann, Das marxistische Lutherbild von Engels bis Honecker, in: H.Medick-P.Schmidt (Hg.) Luther zwischen den Kulturen. Göttingen 2004. 500-514.

Béla Harmati, Die Bedeutung der Religion und der Grundwerte für Nation und Staat. In: Kirche und ’Zivilreligion’ weltweit... Internationale Abschlusskonsultation in Bossey/Genf, 1987. In: Epd-Dokumentation, Nr.47/1987. Frankfurt a.M. 1987. 1-11.

14 Johannes Friedrich, Vorbild Australien... In: Epd-Dokumentation, Nr.12/2005. 41. 43 

15 Oswald Bayer, Martin Luthers Theologie – Eine Vergegenwärtigung. Mohr Siebeck, Tübingen 2003