Joachim Gauck vasárnap esti mainzi beszédét sokan fogják még idézni mostanában. Az Interkulturalitás Hetének megnyitóján a német államfő utalt arra, hogy a migráció minden történelmi korban ismert jelenség. Van, akinek mennie kell és van, aki menni akar szülőföldjéről a jobb élet reményében. Az Európába irányuló jelenlegi menekültáradat láttán Németország segíteni akar, de lehetőségei végesek. Sok feszültséggel kell számolnia mindenkinek addig, amíg az országba vándorlók majd egyszer a helyüket is megtalálják benne. A nehézségek azonban nem eredményezhetik a németek szívének bezárását, hanem a legjobb megoldásra törekvés jegyében a politikai racionalitás kultúrájának megerősödését kell szolgálniuk. Mert Németország „a bizalom országa”.

Nem szeretném elemezni egy a miénktől gyökeresen eltérő történelmű ország első emberének nyilatkozatát, mert akár a jelenért, akár a jövőért aggódó szavai olyan tónusú problémaérzékenységről és reménységről vallanak egyidejűleg, amely nem exportálható tetszés szerint bármely más, akár európai országba. Az Európába tóduló tömegek felé minden ország a saját történelmi tapasztalatának logikája szerint fordul, még ha a befogadandók elosztása közös megegyezés kérdése is az unióban. A történelmi tapasztalathoz pedig nemcsak maguk az események, hanem szisztematikus feldolgozásuk társadalomformáló élménye és az e két forrásból származó politikai kultúra teherbírása is hozzátartozik.

A cikk a továbbiakban a KötőSzó - Evangélikus közéleti blogon folytatódik.