Az igehirdetés IDE kattintva hallgatható meg.

„Szombat elmúltával, a hét első napjának hajnalán, elment a magdalai Mária és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt. És íme, nagy földrengés támadt, mert az Úr angyala leszállt a mennyből, és odalépve elhengerítette a követ, és leült rá. Tekintete olyan volt, mint a villámlás, és ruhája fehér, mint a hó. Az őrök a tőle való félelem miatt megrettentek, és szinte holtra váltak. Az asszonyokat pedig így szólította meg az angyal: Ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg azt a helyet, ahol feküdt. És menjetek el gyorsan, mondjátok meg a tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt. Íme, megmondtam nektek. Az asszonyok gyorsan eltávoztak a sírtól, félelemmel és nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak.”

Szeretett harkai gyülekezet, és kedves rádióhallgató testvéreim a Jézus Krisztusban!

Sírhoz indultunk… életet találtunk
2005 januárjában történt, 13 évvel ezelőtt. Nagapattinam a neve annak a tengerparti dél-indiai kisvárosnak, amelyet az előző év karácsonyának másnapján lecsapó szökőár szinte teljesen elpusztított. Akkori indiai misszionáriusként – egy kodaikanali nemzetközi iskola másodlelkészeként – dolgozva ide utaztunk le a katasztrófa után három héttel egy busznyi diákkal és néhány kollégával, hogy az újjáépítésben segítsünk. Én voltam felelős a résztvevők spirituális és lelki jólétéért napkezdő és napzáró áhítatokat tartva, hogy Isten igéjével induljunk és érkezzünk az ideiglenes lakóhelyek megépítéséhez/megépítésétől. A passiótörténetet vittem akkor magammal, hogy annak részleteivel együtt értsük meg azt az elképzelhetetlen tragédiát, hogyan veszítette életét csak Indiában tízezer-hatszáz(!) ember néhány óra alatt. Jézus szenvedéstörténetét használtuk tehát alapul, és az elején még én sem tudtam, hogy a történetben meddig fogunk eljutni a hazaindulásig. Hiszen egy sírhoz indultunk. Éppen úgy, ahogyan a ma reggeli asszonyok, ezek az evangéliumi húsvéti asszonyok.
Mi akkor és ott egy tömegsírhoz indultunk. Első este a szomszéd falu tengerpartján sétáltunk: Vellankaniban, amely egy keresztyén zarándokhely hatalmas bazilikával. A parton állva néztük a hullámokat, és elképzelni sem tudtuk, hogy a haragos óceán három héttel korábban ezrek halálát okozta ott. Aztán már ott, első este, a megérkezéskor odajöttek hozzánk többen a helyiek közül, akik szerették volna megosztani ismeretlenként is történetüket. Akik szerették volna elmesélni azt, hogy ők hogyan élték túl, ha a családjuk esetleg nem is. „...nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” – mondja a költő, ezt éreztük például azon a hindu villanyszerelőn is, akin látszott, hogy a saját gyógyulásában segít az, ha minél többször mondja el azt, hogyan tudott ő megkapaszkodni a generátorház kéményében, amit nem vitt el a víz. Jött egy helyi keresztyén leánygimnázium igazgatónője, aki szintén elmondta, hogy még nem indulhatott el a tanítás, mert a lányok fele nem jött vissza… ki félelemből, ki pedig azért, mert a holttestét sem találták meg.
Másnap egy humanitárius szervezettel együtt elkezdtük építeni azokat az ideiglenes otthonokat, ahova azok költözhetnek, akik elveszítették lakóhelyüket. Mindegyik nap tizennégy-tizenhat ilyen helyet kellett volna kialakítanunk, de az utolsó nap diákjaink annyira lelkesek voltak, hogy egy teljes húszegységes házzal elkészültünk úgy, hogy az utolsó szeget kb. hét órakor vertük be egy elemlámpa fényénél.
Itt is hallottunk történeteket: egy odaveszett halászember muzulmán családja jött oda, és mutatták, hogy ide fognak beköltözni immár édesapa nélkül… Adtunk nekik vizet, matracot, sapkát és öleléseket. Láttunk mosolygó gyermekeket, reménykedő anyákat. Láttunk hálás szemeket és eltökélt tekinteteket. Aztán körbeálltunk, megfogtuk egymás kezét, és a körbe behívtuk a másnap oda beköltözőket, kicsiket és nagyokat és a többi munkást is. Szomorúan indultunk, reményt látva távoztunk. Halált jöttünk megnézni, az új élet örömével indultunk haza. Sírhoz indultunk, életet találtunk.

Asszonyok
Csak úgy, mint ezek a kedves húsvéti asszonyok. Szeretem ezeket az asszonyokat. Szeretem, mert természetesek. Szeretem, mert ott vannak. Nagyon jó tudni, hogy nálunk, a gyülekezetben is, és remélem, hogy mindenkinek a közösségében vannak olyan asszonyok, akikre lehet számítani. Akik mindig ott vannak. Akik jönnek akkor, ha feladatot látnak, és jönnek akkor is, amikor valamit csak meg kell tekinteni, meg kell nézni. Így őrizte meg ugyanis Máté evangélista ezt számunkra, hogy azért jönnek, hogy megnézzék a sírt. Nem olvasunk itt a test megkenéséről vagy bármilyen más, rituális elvégzendő feladatról, csak arról, hogy azért jönnek: hogy megnézzék.
Kezdjük mi is így, kedves Testvérek, ezen a húsvéti ünnepen: menjünk oda az üres sírhoz azért, hogy megnézzük. Nézzük meg, és hagyjuk, hogy hasson ránk. Nézzük meg akár saját Bibliánkat kinyitva vagy a Szentírás-applikációt telefonunkra letöltve, hogy hogyan írják le az evangélisták a húsvéti reggelt. Vagy ha egy zeneművet hallgatunk meg ma, az legyen mondjuk a Lutheránia 2017-es előadásában a János-passió, amit én is online hallgattam az igehirdetés írása közben a héten. Menjünk, nézzük meg, keressük a lehetőséget, hogy hasson ránk a sír. Hagyjuk, hogy hasson ránk az, amit ott találunk vagy amit/akit ott nem találunk.
A teoreo- alapú ige a nézésnek/látásnak azt a formáját jelenti, amikor ismerettel látunk. Amikor már nemcsak látom, hogy egy hatalmas sziklát odagördítettek egy barlangsír elé, hanem azt is tudom, hogy annak a sírja elé gördítették oda, akinek láttam a halálát és a temetését. Így mentek ezek az asszonyok a sírhoz. Hogy a kíváncsiságuk vagy a hitük vitte oda őket, azt mindenki eldöntheti magának. Azt gondolom, hogy csak a kíváncsiság kevés lett volna, de mégsem terveztek, mégsem végeztek bonyolult számításokat vagy gyártottak távlatokat döngető stratégiákat akárhogyan is magyarázható statisztikai adatok alapján – sőt még csak arra sem gondoltak, hogy mit fognak kezdeni a kővel.
Lehet, hogy a mi életünkben is vannak ilyen kövek. Amelyek úgy ott vannak. Aztán mégis odamegyünk. Mégis szembenézünk velük. Az odaúton még nem tudjuk, hogy mit fogunk vele kezdeni, nem viszünk magunkkal erős fogdmegeket, nem készítünk elő szerszámokat, abban aztán főleg nem reménykedhetünk, hogy a hivatalból odaállított katonák majd segítenek nekünk, mégis odamegyünk. Lehet, hogy el is nevezzük ezeket a köveinket: lehet betegség, veszteség, kudarc, fájdalom, megalázás, és még sorolhatnánk.
Itt, a padokban – és biztosan a rádiókészülékek előtt – is ülnek olyanok, akiknek most ezek a kövek akár legyőzhetetlenül hatalmasnak és nagynak tűnnek, és fogalmunk sincsen, hogyan tegyük el őket az útból. A húsvétreggeli örömhír az, kedves Testvérek, hogy nem kell. Nem nekünk kell. Nem csak nekünk kell. Nem egyedül nekünk kell. 
Vannak tehát ezek a köveink, és a húsvéti asszonyokat követve mégis mi is odamegyünk. Mi is nekimegyünk. Ez már a hit cselekedete. Az asszonyoknál még nem mondhatjuk konkrétan, hogy a húsvéti hit cselekedete, de már annak a megmagyarázhatatlan erőnek a tette, ami odavitte őket ezen a vasárnap reggel.

Az angyal „fricskája”
Mi pedig már ezeknél a kedves húsvéti asszonyoknál is többet tudunk. Többet, hiszen az ő odaérkezésükkor azt olvassuk, hogy az Úr angyala leszállt a mennyből: odalépve elhengerítette a követ, és leült rá. Hihetetlen könnyedség van ebben a mondatban, kedves Testvérek! Képzeljük el ezt a mozdulatot: amit mi megfeszülve, többen összefogva sem biztos, hogy el tudnánk hengeríteni, azt az angyal egyszerűen odalépve megteszi, és még fel is ül a tetejére. Hiszem, hogy ez a könnyedség az, ami meghatározhatja húsvétunkat! Ez a könnyedség és természetesség az, ami fricskát ad mindennek és mindenkinek, még a halálnak is. Sőt leginkább a halálnak. Mintha azt kiáltaná a halálnak egy jól sikerült átverés után: „Április bolondja!”
Mit kerestek itt? Azt, aki nincs itt? Nincs itt, mert feltámadt! Emberi törvények és fizikai számítások szerint itt kellene lennie, de nincs itt, mert itt nem emberi törvények uralkodnak. Itt Isten angyala jelenik meg. Ezen a húsvétreggelen a mindenható Úristent képviselő angyal könnyed és laza kőreülése fricskát ad mindennek és mindenkinek.
Fricskát ad azoknak, akik azt mondják, ingyen sincs szükség megváltásra.
Fricskát ad azoknak, akik elhiszik, hogy nincs szükségük a megfeszített Jézus keresésére.
Fricskát ad azoknak, akik nem veszik észre az angyal tekintetében azt a hatalmas energiát, ami egy villámlásban van.
Fricskát ad azoknak, akik azt gondolják, hogy keresztyén hitünk nem más, mint múltba néző, Jézus szellemi hagyatékát ápoló vallásosság.
Fricskát ad azoknak, akik szeretnék velünk elhitetni, hogy egy másik vallás képviselői ismeretlenül is rosszak.
Fricskát ad azoknak, akik azt mondják, hogy gyűlölnöm kell nálam sötétebb bőrű embertársamat.
Fricskát ad azoknak, akik egymással veszekedve nem tudnak egy nagyobb közjóért békét kötni.
Fricskát ad még azoknak is, akik hagyják, hogy Emőke vagy Gábor szavazzon helyettük.
Fricskát ad azoknak, akik nem tudnak isteni távlatokban gondolkozni és látni. 
Fricskát ad azoknak, akik a keresztyénséget is görcsösen élik meg, és nem látják meg ennek a kőreülésnek a hihetetlen felszabadítását: a győzelem szimbólumát.

Húsvét evangéliuma: Ti ne féljetek!
Hiszen a húsvéti örömhír ezt hozza közénk! Ezt a hihetetlen felszabadítást! Ezt a csodálatos győzelmet! Ezt élik át az asszonyok – érdekes módon – még a feltámadt Jézussal való személyes találkozás előtt! Arról a szakaszról csak a holnapi napon fogunk evangélikus templomainkban szerte az országban prédikálni, hogy az elszaladó asszonyok előtt maga a Feltámadott is megjelenik. 
Ma még „csak” azt halljuk, hogy az üres sír látványa önmagában még kevés volt a változáshoz, de az angyal hangján megszólaló isteni ige már elég volt. A változáshoz tehát a húsvéti örömhírre, Isten igéjére volt szükség. Így, szeretett Testvéreim itt, a harkai templomban és kedves rádióhallgatók az autóban utazás közben, a konyhában a húslevesre figyelve, a nappali foteljában nyitott énekeskönyvvel vagy a számítógép előtt háttérként hallgatva: nem vagyunk hátrányban a kétezer évvel ezelőtti tanúkhoz – ezekhez a kedves asszonyokhoz – képest, mert ez a világot sarkaiból kimozdító szó/ige a miénk is. A feltámadásról szóló jó hír (euangelion) a miénk is. Ahhoz, hogy véget érjen a magány és a félelem, és hogy örömmel eltöltve mozgásba lendüljünk, nincs szükség másra, mint a megszólító isteni igére: „Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek.” Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta. Akkor tudunk tehát mi is megérkezni az üres sírhoz, ha a megfeszített Krisztust keressük!

Nincs feljegyezve, hogy az asszonyok valóban benéztek volna a sírba: hittek az angyalnak! Hittek neki, mert a „ne féljetek” megszólítás nekik szólt. A „Ti ne féljetek” megszólítás lehet, hogy nem szól a katonáknak, akik egyébként is szinte holtra váltak a félelemtől, de szól azoknak, akik a megfeszített Krisztust keresik! A „Ti ne féljetek” mondat hitet ébreszt: így hiszem, hogy szól nekünk is, kedves Testvérek, szól nekünk, hogy ezzel az örömhírrel és biztatással induljunk a hétköznapokba. 
Ti ne féljetek, akik kapcsolatban vagytok velem! 
Ti ne féljetek, akik ismertek engem! 
Ti ne féljetek, akik engem kerestek! 
Ti ne féljetek, akik itt ültök, a templompadban vagy a rádió előtt! 
Ti ne féljetek! Nekünk szól az asszonyokkal együtt ez a húsvétreggeli biztatás: ne féljünk, ne félelmeink irányítsák életünket, döntéseinket, hanem induljunk tovább az üres sírtól akár a húsvéti asszonyok rettegésbe kevert örömével, az angyaltól kapott staféta elfogadásával és a továbbadás mandátumával. Úgy, ahogyan kétezer évvel ezelőtt indultak ezek a kedves húsvéti asszonyok, és csak a helyet tudták megnézni, ahol Jézus feküdt. Úgy, ahogyan tizenhárom évvel ezelőtt mi is sírhoz indultunk, és életet találtunk. Így indulhatunk ma, 2018 húsvétján is az üres sírtól tovább az angyaltól hallott életváltoztató igével a világba a harkai templomból és a rádió mellől.
Mert Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt.

Imádkozzunk! Feltámadt Krisztusunk, köszönjük, hogy te legyőzted értünk a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékoztál. Kérünk, erősítsd hitünket, görgesd el köveinket, hogy mi is megérkezhessünk hozzád! Ámen.