Reformátor próféták és királyok

Az Ószövetség tanúsága szerint a megújulásra való felhívás elsősorban a próféták szolgálata volt, akiket egy-egy adott korszak történelmi és teológiai felkiáltójeleinek tekinthetünk. Illés a kultusz tisztaságáért emelte fel szavát, Ámósz és Hóseás a szociális igazságtalanságok, társadalmi, politikai problémák és a vallás kiüresedése ellen léptek fel. Jeremiás, Ézsaiás és Ezékiel egyaránt egy nagy lelki megújulásért küzdöttek szülőföldjükön, vagy éppen hazájuktól távol, a babilóniai fogság idején.

Izrael történelme során ugyanakkor a próféták mellett néhány király is felvállalta azt a küldetést, hogy lépéseket tegyen a vallási élet, a társadalmi és politikai viszonyok, adottságok megreformálása érdekében. Dávid király Kr. e. 1000 körül erős államot hozott létre. Reformtörekvéseiben a politikai természetű változások mellett helyet kapott a Jahve-kultusz Jeruzsálemben történő központosítása is, amely utódja, Salamon életében valósult meg teljesen, a templom felépítésével.

Röviden szót kell ejtenünk Ezékiásról, Júda királyáról is (Kr. e. 725–697), aki politikai és vallási téren is reformuralkodónak számított. Fellázadt Asszíria uralkodója ellen, aki vazallusának tekintette a déli országrészt, és lépéseket tett arra, hogy megszilárdítsa és megvédje e kis országot. A büntetés ugyan nem maradt el, váratlan csoda folytán azonban Jeruzsálem elfoglalására mégsem került sor. Ezékiás újra megkísérelte a kultuszt Jeruzsálemben centralizálni. Megszüntette a vidéki szentélyeket, és azt is feljegyzik róla, hogy összetörette a Mózes által készíttetett rézkígyót, mivel azt sokan a nép körében már bálványként tisztelték. Az Ószövetség pozitívan ítéli meg a király működését: „Azt tette, amit helyesnek lát az Úr, egészen úgy, ahogyan tett őse, Dávid.” (2Kir 18,3)

A cikk a továbbiakban a KötőSzó blogon olvasható.