Az első éjszakát sok viszontagság között töltöttük a leningrádi Moszkva Szálló aulájában, ahonnan az éjszaka közepén el is kellett jönnünk. Úgyhogy már akkor elhatároztuk, spórolunk annyi pénzt, hogy visszafelé majd meghúzzuk magunkat valami olcsó szállodában. A visszaúton azonban legnagyobb megdöbbenésünkre a végigjárt szálláshelyeken sehol nem volt szabad szoba. Nem értettük, hogyan lehet ez, hiszen abban az időben még nem volt turistákkal tele a város.

Az egyik szállodánál a sikertelen próbálkozásunk után megszólított bennünket egy fiatal pár: szívesen segítenek nekünk a szálláskeresésben. Bepakoltuk hát az addigra igencsak megcsappant tartalmú hátizsákjainkat a kockalámpás Ladába, beültünk, majd elvittek bennünket pár helyre, ahol ők érdeklődtek a szabad szobákról. Reméltük, a helyiek talán több sikerrel járnak, de végül ők sem tudtak szobát találni nekünk. Ezek után felajánlották, hogy töltsük náluk az éjszakát. Finom vacsorát kaptunk, s rendkívül jó hangulatban beszélgettünk – amennyire orosztudásunk engedte –, majd megágyaztak nekünk a lakótelepi lakás kisszobájában. Másnap pedig a bőséges reggeli után vendéglátónk még a repülőtérre is kivitt az autójával.

A bizalomnak egy egészen különös megnyilvánulását éltük át. Egyikünkben sem volt ott a gyanakvás a másikkal szemben, s ugyan soha többet nem láttuk egymást, a szívünkbe zártuk a házaspárt.

Ez a történet most, a járvány idején többször is eszembe jutott, s nemcsak a számomra azóta is kedves Szentpétervár és az utazás utáni vágyakozás összefüggésében, hanem mert egyre többek jutnak el arra a gondolatra, hogy hosszú távon nem a járvány, nem a vírus, hanem a bizalmatlanság lesz a mi fő ellenségünk. Egyre többet olvashatunk erről a témáról azért is, mert érezhetően növekszik a bizalmatlanság az emberekben. S nem csupán a maszkhasználatról és a távolságtartásról vagy a vakcinával szembeni bizalmatlanságról kell itt beszélni, hanem arról a széthúzásról, amely megfigyelhető világméretekben a legkülönbözőbb csoportokban, valamint az egyes emberek közötti gyanakvásban, megmérgezve minden emberi kapcsolatot.

A széthúzás persze nem most kezdődött. Ádám óta vonul végig az emberiség történetén. S jó önmagunkat is emlékeztetni arra, hogy (az ateizmust is beleértve) a kereszténység az egyetlen olyan vallás a világon, amelyben alapvetően nem a mi cselekedetünkkel hozzuk helyre azt, amit elrontottunk, hanem Isten cselekedete az, ami helyrehoz mindent. Mégpedig a Krisztusban értünk mindent odaadó és őbenne nekünk a visszarendeződés lehetőségét kínáló Istené. A zsidóságtól az iszlámon át a távol-keleti vallásokig tulajdonképpen mindenhol az ember valamilyen vallásos cselekedetén vagy a törvény megtartásán keresztül vezet az út a jobb életre. A keresztény üzenet szerint azonban Isten nem vár tőlünk mást, mint bizalmat.

Vajon ez a bizalom, ez a hit mire indít bennünket? Láthatók-e rajtunk ennek az Istenbe vetett bizalomnak az emberi kapcsolatainkat is gyógyító megnyilvánulásai?

Egy hívő szentpétervári – Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij – így ír egy helyen: „A szerető jámborság roppant erő, a legesleghatalmasabb, amelyhez hasonló nem terem sehol.” Ez a „szerető jámborság” pedig az Istenbe vetett hitből fakad, és biztos vagyok benne, hogy nincs ennél hatásosabb missziói eszközünk a bizalom helyreállításában. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 9–10. számában jelent meg 2021. március 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.